Az ember belső értékének tisztelete annyira fontos, hogy ezt nem lehet túlhangsúlyozni. Lehet valaki bármilyen ostoba, aljas, tehetségtelen, vagy rokkant, akkor is rendelkezik belső értékkel. Ez nem azt jelenti, hogy az az ember a társadalom vagy bármi más számára értékes. Önmagában értékes, és ezt az értéket mindig tiszteletben kell tartanunk. Van egy olyan méltósága, amely az Isten képére alkotott halhatatlan személyiséghez tartozik, aki ugyan elbukott, de megváltásban részesült, és képes arra, hogy örökkévaló kapcsolatra lépjen Istennel. Ennek az alapvető felismerésnek a hiánya rejtőzik a mai világban tapasztalható sok jogtalanság és elnyomás mögött. Ide tartozik az abortusz, a nyomor, a faji megkülönböztetés, a prostitúció és a pornográfia.
A személyiségnek ez a tisztelete azonban megköveteli tőlünk, hogy különbséget tegyünk a személy és cselekedetei között. Jézus mindig így tett, és ennek egyik legfigyelemreméltóbb példája a samáriai asszonnyal történt találkozása volt, amiről János evangéliuma 4. fejezetében olvashatunk. Amikor Jézus ezt mondta: “Öt férjed volt (minden valószínűség szerint elvált, nem megözvegyült), és a mostani nem férjed”, akkor a nő nem vágta őt pofon, nem sértődött meg, és nem válaszolt így: “Semmi közöd hozzá”. Ezt mondta: “Uram, látom, hogy te próféta vagy”.4 Ez ámulatba ejti az embert. Hiszem, hogy azért viselkedett így, mert tudta, hogy Jézus megbecsüli őt, mint emberi lényt. Jézus, amikor megszólította, pontosan ugyanazokat a kifejezéseket használta, mint amikor édesanyjához beszélt a kánai menyegzőn, annak ellenére, hogy nagyon is jól tudta, milyen életet élt az asszony. Mélységesen érdekelte a sorsa, ezért szembe kellett néznie erkölcsi bukásával, de a nő, mivel biztonságban érezte magát, hiszen Jézus elfogadta, nem érezte magát elutasítottnak, amikor szembeállította őt saját magával. Mintha egymás mellett állva néznék az asszony életét. Jézus így szól: “Ez bizony alaposan el van rontva”, a nő pedig így válaszol: “Igen Uram, rettenetesen el van rontva”.
Ez a fajta tisztelet a lényege minden olyan kapcsolatnak, ahol az egyik ember segíteni akar a másiknak, de ezt nem lehet büntetlenül megjátszani. Az emberek nagyon érzékenyek attitűdjeinkre. Viszont azt tapasztaltam, hogy ha ez a tisztelet valóban ott van a szívedben, akkor olyan egyenesen és nyersen fejezheted ki magad a másik ember életstílusával kapcsolatban, amennyire csak kell, mégsem érzi majd magát elutasítottnak. Lehet, hogy vitatja véleményedet, érvel álláspontja mellett, de nem érzi majd, hogy idegenkedsz tőle csak azért, mert te másként látod a dolgokat. De ha ez a tisztelet hiányzik, és nem tudjuk különválasztani az embert az életstílusától, akkor problémákkal fogunk találkozni. Az egyik az lesz, hogy amikor elítéljük azt az életmódot, akkor ezzel együtt azt a személyt is elutasítjuk. A másik az, hogy amikor el akarjuk fogadni a személyt, nem tudunk majd mit kezdeni az életmódjával. Nem lesz válaszunk, amikor ezt mondja: “El kell fogadnod engem olyannak, amilyen vagyok, és ebbe beletartozik az is, hogy homoszexuális, kábítószerélvező, vagy csaló vagyok. Ne merészeld ezeket a dolgokat kritizálni, mert akkor ítélkezni fogsz, a keresztények pedig nem ítélkezhetnek!”
Az, hogy tudunk-e bánni az emberekkel a munkahelyünkön vagy a gyülekezetben, ugyanettől az alapvető különbségtételtől függ. Ezt így fejezhetném ki: “Emberi lényként teljesen és fenntartás nélkül elfogadlak. Minden feltétel nélkül elfogadlak testvéremnek Krisztusban. De azt, ahogyan élsz, nem tudom és nem is akarom elfogadni, ezügyben tenned kell valamit.”
