Fordult a kocka: az Isten Igéje ellen irányuló üldözés kora lejárt, s most már Dowie volt az, aki személyes befolyása megőrzéséért magánháborút folytatott. Annak idején éppen az a körülmény állította be az apostoli hivatalba, hogy az igazság miatt üldözték. Most ő harcolt azért, hogy fenntartsa hatalmát és sikerét - s ez tönkretette.
Hogy Dowie milyen öntelt lett ezen a területen, annak szomorú, de érzékletes példája az az esemény, amelyet „New York Meglátogatása”- ként harangoztak be. Dr. Buckley metodista püspök, aki egyúttal felekezete folyóiratát is szerkesztette, interjút kért tőle. Dowie fogadta - abban a hiszemben, hogy a metodistákat is meggyőzte már önmagáról hirdetett kijelentései igazságáról.
Ez azonban nem volt így. Buckley újságcikkében arról írt, hogy Dowie „az őrületnek azon határára érkezett, ahol egyes rövid ideig tartó, nagy mozgalmak megszületnek”.
Buckley még ezt is hozzátette:
„Akár hiszi, akár nem, ő is csak a csalók táborát gyarapítja”. A feldühödött Dowie válaszul kibérelte a Madison Square Gardent New York városában, és - bár anyagilag nem volt rózsás helyzetben - megszervezte, hogy nyolc különvonattal több ezer követője utazhasson a helyszínre. Ez az erő, amelyet egykor Isten vezetése ihletett, most már azt az alantas célt szolgálta, hogy Dowie a saját személyét ajánlgassa általa. Az egész vállalkozás teljesen testi volt. Tette fájdalmas érzelmi sebekből fakadt, és most eltökélte: bosszút áll, mégpedig nyilvánosan.
Terve csúfos kudarcot vallott. Ugyan ezrével jöttek fel a támogatására, több ezren viszont egészen más céllal érkeztek. Ez utóbbiak nagy tömegben helyet foglaltak a nézőtéren, ám amikor Dowie a szónoki emelvényre lépett, csapatostul megindultak a kijárat felé. Ez a jelenet annyira megzavarta őt, hogy képtelen volt elmondani tervezett beszédét. New York városa végül látszólag tudomást sem vett a történtekről - mintha maga Isten hallgattatta volna el a sajtót, hogy könyörüljön szolgáján.