2013. június 17., hétfő

Tom Marshall - A bizalom: az elkötelezettség ára 12.

Másodszor: megbízom a vezető feddhetetlenségében, vagyis őszin­­te­ségében és meg­bíz­ha­tó­sá­gában. Még a hatvanas évek közepén ta­­nul­tam meg ezzel kapcsolatban egy na­gyon fontos leckét, amikor részt vettünk az új-zélandi római katolikus karizmatikus megújulás kez­­de­teiben. Azok a drága szentek, akik az első imaalkalmakon össze­­gyűl­­tek, olyan keveset tudtak, hogy mindent elhittek, amit mond­tam ne­kik. Azt hiszem, egy ide­ig szinte egyfajta nem hivatalos bí­bo­ros­nak te­kintettek, ami nagyon hízelgő, ugyan­ak­kor roppant ve­szé­lyes hely­zet. Majd egy napon mondtam nekik valamit, amiről őszin­­tén hittem, hogy Istentől kaptam, de a következő hét folyamán rá kellett jönnöm, hogy teljesen melléfogtam. Volt néhány álmatlan éj­sza­kám emiatt. Ezt gon­doltam: “Ha elmondom nekik az igazságot, so­ha többé nem fognak ben­nem megbízni. De képtelen vol­tam ennyi­ben hagyni a dolgot, és ami­kor a legközelebbi alkalommal ta­lál­koz­tunk, szembenéztem a hely­zet­tel. Így szóltam: A múlt al­ka­lom­mal ezt és ezt mondtam nektek, és va­lóban azt hittem, hogy Is­ten­től kaptam. A helyzet az, hogy tévedtem, rossz tanácsot adtam nektek”.

Azt vettem észre, hogy ettől kezdve valóban bíztak bennem. Az em­be­­rek nem várják el vezetőiktől, hogy tévedhetetlenek legyenek (van­nak vezetők, akik azt hiszik, hogy tévedhetetleneknek kell len­niük), de azt igenis megkövetelik, hogy legyenek őszinték. Szinte bár­ho­va kö­vetni fogják vezetőiket, feltéve hogy biztosan tudják: ha a ve­ze­tő rá­jön, hogy rossz útra tévedt, hajlandó lesz ezt beismerni, és vissza­ve­ze­ti őket a biztos talajra. Lehet, hogy nagy ára van annak, ha egy vezető hi­bát követ el, de ha megpróbálja igazolni tévedését, az vég­ze­tes lesz a szá­mára, mert nyitottá válik a megtévesztésre.

Harmadszor: bíznom kell a vezető állhatatosságában, vagyis hogy akkor is kitart, amikor nehéz idők jönnek. A vezetőnek az a dol­ga, hogy akkor is a helyes úton tartsa a csoportot, amikor min­den­ki más hajlamos lenne tévedésként feladni a dolgot. Bárki el tud ve­zet­ni egy közösséget, amikor jól mennek a dolgok, amikor mindenki lel­ke­se­­dik és reménykedik. De a vezető igazi jelleme akkor mu­tat­ko­zik meg, amikor a kudarc valós lehetőségként tornyosul fölé, és el­ho­má­lyo­­sul a jövő képe. Csak a sikerrel hajlandó azonosulni? Ha igen, ak­kor jobban érdekli a saját hírneve, mint a kitűzött cél. Inkább ki­száll a bu­liból, ha baj van, minthogy egy kudarccal terhelje meg a múlt­ját? Ha a közösségnek ilyen kellemetlen gyanúi támadnak, kicsi a va­ló­szí­nű­sé­ge annak, hogy nehéz időkben is kitartanak vezetőjük mellett.

Így tehát a bizalom feltételei két dologra szűkülnek le: az egyik a képesség, a másik pedig a jellem. A kettő közül a jellem a fon­to­sabb. Kevés olyan hibát lehet elkövetni, amely végzetes kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár. A vezetésre való alkalmatlanság károkat fog ugyan okoz­ni, de ha a vezető hajlandó okulni az eseményekből, a leg­több prob­lé­mát idővel le lehet majd győzni. A jellem sokkal fon­to­sabb, a jel­lem­be­li hiányosságok végzetesek lehetnek. Ha valaki nem képes tanulni a hi­bákból, annak oka inkább jellembeli fo­gya­té­kos­ság­ban, mint az in­tel­ligencia hiányában keresendő. De a jellem nem fejlődik, vagy vál­to­zik meg egyik pillanatról a másikra. A vál­ság­hely­ze­tek nem fejlesztik, csak napfényre hozzák a már meglévő jel­lemet. Ezért az, hogy meg tu­dok-e bízni az adott személyben, ugyan­annyira függ jellemének is­me­re­tétől, mint a képességeibe ve­tett hitemtől. Képességei meg­győz­het­nek ugyan engem arról, hogy egy adott helyzetben tudni fogja, mit kell ten­nie, de csak a jelleme fog­ja megadni nekem azt a bizalmat, hogy va­ló­ban azt fogja tenni, amit helyesnek tart.

Nemcsak a közösségnek kell megbíznia a vezetőkben, a ve­ze­tők­­nek is meg kell bízniuk az általuk vezetett emberekben. Ta­pasz­­ta­la­tom szerint a vezetők ezt általában nem csinálják olyan jól, mint alárendeltjeik. Gyakran ez az oka annnak, amiért olyan nehéz ve­ze­­tő­ket vezetni. A vezetők általában nem nagyon bíznak meg ab­ban a kö­zösségben, amelyet vezetnek. Amikor egy szervezetben vagy gyü­le­ke­zetben azt tapasztalom, hogy a vezetők fenntartják ma­guk­nak a vég­ső döntés jogát arra az esetre, ha a dolgok esetleg rossz­ra fordulnának, min­dig az a gyanúm támad, hogy ennek gyökere a kö­zös­sé­gük­be vetett fel­tételes vagy korlátozott bizalomban ke­re­sen­dő. Akkor viszont ők sem kifogásolhatják, ha az emberek szintén csak feltételesen bíznak meg bennük.