Másodszor: megbízom a vezető feddhetetlenségében, vagyis őszinteségében és megbízhatóságában. Még a hatvanas évek közepén tanultam meg ezzel kapcsolatban egy nagyon fontos leckét, amikor részt vettünk az új-zélandi római katolikus karizmatikus megújulás kezdeteiben. Azok a drága szentek, akik az első imaalkalmakon összegyűltek, olyan keveset tudtak, hogy mindent elhittek, amit mondtam nekik. Azt hiszem, egy ideig szinte egyfajta nem hivatalos bíborosnak tekintettek, ami nagyon hízelgő, ugyanakkor roppant veszélyes helyzet. Majd egy napon mondtam nekik valamit, amiről őszintén hittem, hogy Istentől kaptam, de a következő hét folyamán rá kellett jönnöm, hogy teljesen melléfogtam. Volt néhány álmatlan éjszakám emiatt. Ezt gondoltam: “Ha elmondom nekik az igazságot, soha többé nem fognak bennem megbízni. De képtelen voltam ennyiben hagyni a dolgot, és amikor a legközelebbi alkalommal találkoztunk, szembenéztem a helyzettel. Így szóltam: A múlt alkalommal ezt és ezt mondtam nektek, és valóban azt hittem, hogy Istentől kaptam. A helyzet az, hogy tévedtem, rossz tanácsot adtam nektek”.
Azt vettem észre, hogy ettől kezdve valóban bíztak bennem. Az emberek nem várják el vezetőiktől, hogy tévedhetetlenek legyenek (vannak vezetők, akik azt hiszik, hogy tévedhetetleneknek kell lenniük), de azt igenis megkövetelik, hogy legyenek őszinték. Szinte bárhova követni fogják vezetőiket, feltéve hogy biztosan tudják: ha a vezető rájön, hogy rossz útra tévedt, hajlandó lesz ezt beismerni, és visszavezeti őket a biztos talajra. Lehet, hogy nagy ára van annak, ha egy vezető hibát követ el, de ha megpróbálja igazolni tévedését, az végzetes lesz a számára, mert nyitottá válik a megtévesztésre.
Harmadszor: bíznom kell a vezető állhatatosságában, vagyis hogy akkor is kitart, amikor nehéz idők jönnek. A vezetőnek az a dolga, hogy akkor is a helyes úton tartsa a csoportot, amikor mindenki más hajlamos lenne tévedésként feladni a dolgot. Bárki el tud vezetni egy közösséget, amikor jól mennek a dolgok, amikor mindenki lelkesedik és reménykedik. De a vezető igazi jelleme akkor mutatkozik meg, amikor a kudarc valós lehetőségként tornyosul fölé, és elhomályosul a jövő képe. Csak a sikerrel hajlandó azonosulni? Ha igen, akkor jobban érdekli a saját hírneve, mint a kitűzött cél. Inkább kiszáll a buliból, ha baj van, minthogy egy kudarccal terhelje meg a múltját? Ha a közösségnek ilyen kellemetlen gyanúi támadnak, kicsi a valószínűsége annak, hogy nehéz időkben is kitartanak vezetőjük mellett.
Így tehát a bizalom feltételei két dologra szűkülnek le: az egyik a képesség, a másik pedig a jellem. A kettő közül a jellem a fontosabb. Kevés olyan hibát lehet elkövetni, amely végzetes következményekkel jár. A vezetésre való alkalmatlanság károkat fog ugyan okozni, de ha a vezető hajlandó okulni az eseményekből, a legtöbb problémát idővel le lehet majd győzni. A jellem sokkal fontosabb, a jellembeli hiányosságok végzetesek lehetnek. Ha valaki nem képes tanulni a hibákból, annak oka inkább jellembeli fogyatékosságban, mint az intelligencia hiányában keresendő. De a jellem nem fejlődik, vagy változik meg egyik pillanatról a másikra. A válsághelyzetek nem fejlesztik, csak napfényre hozzák a már meglévő jellemet. Ezért az, hogy meg tudok-e bízni az adott személyben, ugyanannyira függ jellemének ismeretétől, mint a képességeibe vetett hitemtől. Képességei meggyőzhetnek ugyan engem arról, hogy egy adott helyzetben tudni fogja, mit kell tennie, de csak a jelleme fogja megadni nekem azt a bizalmat, hogy valóban azt fogja tenni, amit helyesnek tart.
Nemcsak a közösségnek kell megbíznia a vezetőkben, a vezetőknek is meg kell bízniuk az általuk vezetett emberekben. Tapasztalatom szerint a vezetők ezt általában nem csinálják olyan jól, mint alárendeltjeik. Gyakran ez az oka annnak, amiért olyan nehéz vezetőket vezetni. A vezetők általában nem nagyon bíznak meg abban a közösségben, amelyet vezetnek. Amikor egy szervezetben vagy gyülekezetben azt tapasztalom, hogy a vezetők fenntartják maguknak a végső döntés jogát arra az esetre, ha a dolgok esetleg rosszra fordulnának, mindig az a gyanúm támad, hogy ennek gyökere a közösségükbe vetett feltételes vagy korlátozott bizalomban keresendő. Akkor viszont ők sem kifogásolhatják, ha az emberek szintén csak feltételesen bíznak meg bennük.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
