Interjú Ruff Tiborral Krisztus engesztelő áldozatának jelentőségéről

Interjú Dr. Ruff Tibor filozófus-teológussal egy protestáns teológiai blogon. Tegnap jelent meg, előzménye, hogy református, evangélikus, baptista és pünkösdi teológusok egy csoportja vitába szállt a Budapesti Autonóm Gyülekezet vezető lelkészével, Görbicz Tamással, mert az utóbbi években azt kezdte határozottan tanítani - a hiperkegyelem-mozgalom nyomán -, hogy Istennek nincs szüksége Jézus vérére és az általa adott engesztelésre, sem pedig Jézus szenvedésére a kereszten, hanem hajlandó lett volna megbocsátani az igazságossága kielégítése nélkül is, ezért Jézust csak a Sátán kínozta meg, "mert Isten nem vérszomjas". Ruff Tibor válaszában kiáll a protestáns teológusok mellett, akik szerint ez az állítás a megváltás és engesztelés lényegét tagadja meg, ezért nem felekezeti perpatvar, hanem egyházi közügy." M.P.

Ahogy már korábbi bejegyzésekben is megírtuk, több hónapja folyik Krisztus engesztelő halálával (annak jelentőségével és hatásával) kapcsolatosan egy, sokszor heves indulatoktól sem mentes vita számos protestáns lelkipásztor, teológus között. A tét óriási, hiszen hitünk centrumáról, Krisztus váltsághaláláról van szó, ugyanakkor a vita – éppen a téma jelentősége miatt – érdekes és izgalmas. Az eddigiek alapján úgy tűnhetett, hogy a vitában szemben álló felek a történelmi protestáns felekezetek és a neo-protestantizmus képviselői. Hogy ez mennyire nincs így, arról tanúskodik a következő bejegyzésünk is, hiszen annak riportalanya a legnagyobb magyar neo-protestáns felekezet (Hit Gyülekezete) lelkésze.

Le szeretnénk szögezni, hogy a következő bejegyzéssel nem az a célunk, hogy indulatokat kavarjunk, hanem az, hogy a protestáns keresztyénség hazai képviselői közötti értelmes párbeszédet és az építő teológiai diskurzust elősegítsük, illetve, hogy a Krisztus váltsághalálával kapcsolatos és általunk helyesnek vélt történelmi protestáns (és evangelikál) nézetet népszerűsítsük.

Ruff Tibort, filozófust, teológust, a zsidó vallástudomány doktorát (Ph.D.) Márkus Tamás András, református lelkipásztor kérdezi/

Márkus Tamás András: Vannak, akik Krisztus halálának a célját, értelmét pusztán abban látják, hogy kiszabadította az embert a bűn, a halál és a Sátán hatalmából. Nyilvánvaló, hogy Krisztus halálának EZ IS az értelme, de mi még? Ez a szabadítás HOGYAN ment végbe? Miért volt rá szükség?

Ruff Tibor: Jézus Krisztus szenvedésének és halálának kettős célja volt, erre rengeteg újszövetségi hely utal, illetve bőségesen tárgyalja mindkettőt, és az Ószövetség is előrevetíti: az engesztelés és a megváltás. Az engesztelés héberül káfár, „elfedés”, innen a (jóm) kipur, a kaporet (szójátékot rejt: „elfedező fedél”) stb. Az „elfedés” a bűnök elfedezésére utal, ami a szeretet sajátja: „elfedezi a bűnt, aki keresi a szeretetet, aki pedig ismételten előhoz egy dolgot, elszakítja még a barátokat is” (Salamon), „a szeretet… mindent elfedez” (Pál), „aki egy bűnöst megtérít… bűnök tömegét fedezi el” (Jakab, Péter). Mindenki tudja, ha máshonnan nem, a családjából, hogy amikor valakit szeretünk, elfedjük a bűneit, nem tudom, ember-e egyáltalán az, aki a bűnt elkövető gyermekét, apját, testvérét stb. feljelenti a rendőrségen vagy az osztályfőnökénél, ha megtudja, mi rosszat tett. Még a jog is érzékeli ezt az erkölcsi tényt, hiszen a görög-római és a rabbinikus jog egyaránt felmenti a vádlott közvetlen hozzátartozóit a tanúzási kötelezettség alól, akkor is, ha tanúi voltak a bizonyítatlan bűncselekménynek. Ebben követett el bűnt például Noé fia, Khám, és ennek helyes útját mutatta meg Sém és Jáfet, átkot, illetve áldást hozva még leszármazottaikra is. Ez a héber szó rengetegszer szerepel a különböző áldozatok leírásakor – amelyek mind Krisztusra mutattak előre –, és főleg a jóm kipur, az „elfedezés napja” kapcsán, amikor a Szentek Szentjében a bűnáldozati bak vérét az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap mintegy még egy elfedő rétegként. A fedél és a vér elválasztotta egymástól a Törvény kőtábláit és a láda felett lebegő Jelenlétet, hogy Isten mintegy „ne láthassa” a Törvény betűjét anélkül, hogy a bűnbocsánatért kiömlő véren ne kelljen keresztülnéznie, vagyis anélkül, hogy ne emlékezzen meg irgalmáról. Az elfedés tehát Isten irányában hat: „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”. Ő maga rendelte el, nem ember találta ezt ki, tehát nem arról van szó, hogy csak mintegy mi akarjuk Őt ezzel „befolyásolni”, hogy bocsásson meg, hanem arról, hogy Ő meg akar bocsátani, mert szeret, de ezt – minthogy „felelős Teremtő”, felelősséget érez, éppen szeretetéből fakadóan, a világmindenség rendjének megsértéséért, amit a bűn okoz – nem teszi meg anélkül, hogy ne tenné világossá a bűnös és az egész világmindenség előtt: a bűn halált hoz az egyéni és közös életbe, nemcsak a bűnösébe, hanem sokkal inkább a sértett életébe, valamint a valamennyiünk közös boldogságába sok és nagy fájdalmat, ezért a bűnbocsánat megadása közben a bűnösnek meg kell emlékeznie arról, hogy a „halálinjekció”, amit mindannyiunknak és főleg a sértettnek „beadott” bűnével (amely „a halál fullánkja”), kizárólag élet – ezt jelképezi a vér – átadásával orvosolható. Azért egyedül Istennek van joga megbocsátani, mert egyedül Ő tudja a bűn okozta halált semlegesíteni, mivel ehhez újra teremtő erő kell, amivel pedig egyedül Ő rendelkezik. Ez neki nem ingyen van. A bűn életeket tesz tönkre, sorsokat siklat ki, ezek helyreállításhoz gyakran csodákra van szükség. A világ rendjének, az igazságosságnak a helyreállítása igazságtételt, igazságszolgáltatást is megkövetel, nem csak a bűnös bűnbocsánata az egyetlen szempont, mert a bűnös felé irányuló isteni szeretet a bűnbocsánatban van, de a bűn sértettje, valamint a többi lény iránti szeretete az igazságtételben. Példával élve: ha ellopok valamit, nem elég, hogy bocsánatot kérjek, vissza is kell azt adnom, és ha nem tudom visszaadni, akkor Isten ugyan visszaadja helyettem, de azért világosan és határozottan emlékeztet arra, hogy ez neki nem ingyen van, ezt minden működő apa tudja, már csak pedagógiai okból is, különben teljesen elkanászodnánk. A kegyelem nem érvénytelenítheti az igazságosságot, ilyen irányú értelmezése félreértés, ezért csak nekünk ingyenes, Istennek nem az, hiszen Jézusban testté válva saját vérével kellett elfedeznie a mi bűneinket. Nyilván meg tudna bocsátani vér nélkül is, ha akarna, csakhogy nem akar, mert nem pszicho- és szociopata gyermekeket kíván nevelni, akik a szeretetet korlátlanul elfogadják ugyan, de kihasználják, és nem viszonozzák ugyanolyan szeretettel, hanem felelősség- és igazságérzettel rendelkezőket, akik valóságosan megtanulnak szeretni, ehhez pedig érezniük kell, miként Isten is érzi, bűneik súlyosságát, hogy megtérhessenek azokból. Isten haragja általában pedagógiai célú, maga a haragja is szeretetéből fakad, csak végső haragja – amely „keveretlenül”, vagyis már kegyelmi cél nélkül töltetik poharaiba – pusztító a végleg gonoszokká váló emberek ellen.

Ami a kereszt és a vér másik aspektusát illeti, a Tóra sokat beszél a „megváltó vérrokonról” (héberül: goél) is más törvényeiben: a legközelebbi vérrokon – általában a testvér – feladata volt, hogy – akár saját hibájából is, ez nem számított – elszegényedő, ingatlanait vagy személyes szabadságát elveszítő rokonát saját vagyonának akár jelentős mértékű veszteségével is visszaváltsa az azokat megvásárló vevőtől. A goél szót Ézsaiás már használja magára Istenre is, aki aztán hús-vér testté lett a názáreti Jézusban; görög megfelelőjét pedig az apostoli levelek egyértelműen használják Jézus vérének e másik „funkciójára”: hogy kivált bennünket saját élete, azaz vére árán. Ez a váltságdíj nem Isten, hanem a Sátán (a héber szátán szó egyik jelentése: ügyész, közvádló – ő mintegy az univerzum rossz szándékú főügyésze, de vádjai sokszor valósak, hiszen tényleg követünk el bűnöket) felé adott fizetség, igazságtétel, a valós bűneinkért, melyekkel valóban megsértettük a világ rendjét, s így a Sátán követelése, bár szeretetlen, de jogos, és a Mindenható – aki trónszékének, azaz örök uralmának „erőssége igazságosság és jogosság” – ezt a jogszerűséget a világrendet elkötelezetten és felelősséggel őrző angyali világ „nyugalmának helyreállítása” érdekében is szükségesnek látja kielégíteni („keresztjének vére által békességet szerzett a mennyekben és a földön is”), akkor is, ha azt a jogos vádak mögé búvó gonosznak kell kifizetnie.

Az engesztelés és megváltás e kétirányúságát jelképezi az a két kecskebak is, amelyek egyikét az Úrnak, a másikát Azazélnek sorsolta ki a főpap jom kipurkor, s míg az első vérét a szentek szentjében az „elfedő fedélre” fröcskölte a főpap, addig a másikat kiküldték a sivatagba a felette megvallott bűneikkel együtt az „eltávolításnak”, amely héber szót a legkorábbi időktől fogva egy bukott angyal neveként (is) azonosítottak a nálunk héberül valamivel jobban tudó ókori zsidó közösségek.

M. T. A.: Sokan úgy próbálják Krisztus engesztelő halálának “klasszikus” protestáns nézetét cáfolni (azt, hogy Krisztus szenvedésével és halálával az Atya Isten igazságosságát elégítette meg), hogy emberi példához nyúlnak: azt kérdezik, “milyen szerető Atya az, aki megbünteti, halálra vereti, majd halálba küldi az egyik fiát azért, hogy megbocsásson a másiknak?” “Ez” – mondják – “éppen hogy nem a szeretetről tanúskodik, hanem az Atya kegyetlenségéről és brutalitásáról, hiszen milyen megbocsátás az, amiért fizetni kell?” Tehát azt állítják, hogy az “elégtételre” NEM Istennek volt szüksége ahhoz, hogy megbocsáthasson.

R. T.: Milyen szerető atya volt Ábrahám, aki Isten parancsára képes lett volna feláldozni a saját egyetlen, szeretett fiát? Nyilván a gyámügy határozottan közbelépett volna, ha tudomást szerez róla – de úgy tűnik, Ábrahám Sárát sem tájékoztatta, mert akkor aligha jutott volna el épségben a Morijja hegyéig. Isten azonban az esetet úgy minősítette: „most már tudom, hogy istenfélő vagy, mert nem kedveztél az egyetlen, szeretett fiadnak énértem…”, és egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanez a fordulat szó szerint (tipikus kétszavas rabbinikus stílusú utalási mód az Igére) visszajön az Újszövetségben: „aki tulajdon fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta…”, tehát nem értem, hogy akik ezt a kérdést felteszik, szokták-e olvasni a Bibliát. Isten nem ember, Ő a világmindenség Teremtője, felfoghatatlanul hatalmas lény, messze az emberi léptékek felett áll, és lényegéről két állítást is kapunk: „Isten szeretet” és „Isten emésztő tűz”. Az egyenlet egyszerű megoldása: az isteni szeretet = emésztő tűz. Az Ő szeretete nem az általunk megszokott kispolgári mederben csordogál, hanem féktelenül és izzóan szenvedélyes, inkább a szerelemhez hasonlít (az Énekek éneke szerint a férfi-nő szerelem „JHWH lángja”), ráadásul Isten úgy is meghatározza magát, mint Él-Káná, azaz féltékeny Isten, ezt még az egyébként gyakran szigorú Károli is tompítja a „féltő szeretet” fordítással, ami aztán sok problémát okoz neki magának is, mert gyakran nem alkalmazható következetesen, amikor is „bosszúnak” fordítja. A káná (görögben dzélótész, azaz zelóta) alapjelentései: féltékeny, szenvedélyes.

A „nem kedvezett fiának” kifejezés mind Ábrahám, mind Isten esetében egyértelműen jelzi, hogy a világmindenség isteni rendjének, amely keretet biztosít a boldog létezés lehetőségének, fenntartása felülírhatja – átmenetileg! – bizonyos esetekben az apa-fiú szeretetkapcsolatot, legalábbis annak érzelmi vonatkozásaiban. Melyik apa nem ismeri azt a szörnyű érzést, amikor az oltás beadásától rettegő gyermeke sírva a karjaiba menekül az orvos kezében meglátva az injekciós tűt, és erre neki azzal kell reagálnia, hogy nála oltalmat kereső gyermekét ő maga fogja le erővel, hogy az orvos beadhassa az oltóanyagot? Sokszor az anyák nem is képesek erre, hanem megkérik az apát, ők pedig kimennek a szobából, mert nézni sem bírják. Milyen törést él át a gyermeke szíve eközben, hogy akiben a legjobban bízott, az fordul ellene váratlan és – számára – érthetetlen módon? De vajon ez az apa nem azért teszi ezt, mert szereti a fiát, még ha annak számára ez jelenleg értelmezhetetlen is?

Vigyázni kell a modern, nyugati szeretet-felfogással, mert az sokban különbözik a Bibliáétól, és ha mindenáron meg akarunk felelni ezen modern – meglehetősen kispolgári, szenvedélymentes, és a liberális humanizmusból fakadó – társadalmi elvárásoknak, akkor le kell tagadnunk a Biblia szinte minden lapjából kicsapó, izzó szenvedélyességet, amellyel Isten szeret. Ez jóval nagyobb, mint a földi élet – Isten amúgy sem csak a földi élet korlátozott valóságából nézi a dolgokat, hanem az örökkévalóság dimenziójából, ahol a földi élet, a szenvedés és meghalás nem annyira nagy jelentőségű dolgok, mint innen látszanak. A divatos, modern, liberális humanista szeretetfogalmat napjainkban már erősen befolyásolja a népszerű buddhista világnézet is, amikor azt követelik, hogy „a szeretetben ne legyen birtoklási vágy”, holott nyilvánvaló, hogy az isteni szeretetben abszolúte van, Isten igenis birtokolni akarja az övéit, és ez azért nem helytelen, mert Ő is teljesen odaadja magát azoknak, akiket szeret, éppen Jézusban tette ezt meg. „Én a szerelmemé vagyok, és ő az enyém.” (ÉnÉn) Az eredeti, keleti buddhizmus a minden kötődéstől való mentességet szabja feltételül a nirvánába (megsemmisülés) való bejutáshoz, vagyis a szeretettől való mentességet is – ez az eszme az európai változatában háttérbe szorult, és – a kereszténységgel való sajátos kompromisszumra törekedve – egy hibrid szeretetfogalmat alkotott, amely egyfajta „kötődéstől és birtoklási vágytól (s így féltékenységtől is) mentes szeretetet”, bibliailag fából vaskarikát hozott létre, de ilyen az Isten képmására alkotott ember számára is csak természetellenes módon lehetséges, és aki ennek meg akar felelni, az sokat fog szenvedni ennek érzelmi lehetetlenségétől, mert ilyen szeretet nincs, ez csak egyfajta hideg és közömbös tolerancia, békés, de üres, unalmas és szenvedélymentes együttélés, absztrakt, elméleti szeretet, nem valós. Ettől az eszmétől szenved az egész Nyugat manapság. Ahol „a törvénytelenség elszaporodik, a szeretet sokakban meghidegül” – mondja Jézus.

Újra szeretném kiemelni, hogy Isten, éppen szeretetéből fakadóan, felelősen teremt: ha megteremt egy lényt – fel sem tudjuk fogni, hogyan csinálja, mekkora szeretet-erő kell ahhoz, hogy a nemlétezőből előállítson egy létezőt –, felelősséget is érez érte, sorsáért. Éppen végtelen együttérzése, amelyet minden teremtménye iránt érez, okozza, hogy a bűn által megsértett, fájdalomba, boldogtalanságba, sorsa kibicsaklásába, sok éves gyötrődésekbe taszított áldozattal is együtt érez, nemcsak a bűnössel, aki ezt megtette vele. Sőt, magától értetődik – ne állítsuk feje tetejére a dolgokat a kereszténységben –, hogy elsődlegesen a sértettel érez együtt, és csak ezzel együtt vagy ezen túl érez együtt a bűnössel. Szeretetből fakadó, vagyis szabad felelősségérzete kötelezi – nem külsődlegesen, hanem belső kötelességérzetéből – hogy a világnak azt a rendjét, igazságosságát és jogosságát fenntartsa és helyreállítsa, amely minden teremtett lénye számára – aki nem vált lényegéig teljesen gonosszá – biztosítja a boldogság, kiteljesedés, kibontakozás, béke és öröm lehetőségét. Hát aki ezt a nagyszerűnek teremtett világot bűnével rombolja, feldúlja, tönkreteszi, összezavarja, rengeteg halált, generációkon átívelő sok-sok fájdalmat okoz (gondoljunk egy válás, egy házasságtörés, egy család anyagi helyzetét ellehetetlenítő anyagi károkozás, egy gyilkosság által okozott temérdek szenvedésre!), halált injekcióz tettével mások sorsába, hogyan is ne feddené meg a leghatározottabban és legmélyebben, hogy kemény szíve összetörjön, és így képessé váljon a megmenekülésre? Nem is értem, hogy aki tudja, hogy Isten végül mindezek árát maga fizette meg megtestesült mivoltában, önként, és nem külső parancsra, és él is e kapott kegyelemmel, miért keres kifogásokat az ellen, hogy ugyanez az Isten belülről érez kötelezettséget a világmindenség békés rendjének – éppen a szeretetben élés feltételeinek – a fenntartása iránt, és kegyelmével soha nem él úgy, hogy azt az igazságosság és jogosság, az igazságtétel és igazságszolgáltatás ellen fordítsa, vagy akár csak megengedje is, hogy bárki ezek ellen fordíthassa. Vagyis amikor Isten a maga számára is megköveteli az engesztelést, akkor ezt nem azért teszi, mintha ne bocsátana meg szívesen, hanem azért, mert arra is belülről fakadó követelés van a szívében, hogy az igazságtalanság ne maradjon igazságtétel nélkül, azaz a világ rendjét – amit a mózesi Törvény nyilatkoztat ki, amely Jézus szerint továbbra is érvényben van – ne lehessen következmények nélkül megbontani, káosszá változtatni. Mind a megbocsátás, mind az igazságtétel követelése Isten szívéből és szeretetéből fakad, a másodikat tehát nemcsak a Sátán, hanem Isten is megköveteli, ezért szükséges az Ő igazságérzetét is kielégíteni a megbocsátáskor, és ezért nincs vérontás nélkül bűnbocsánat – de azzal viszont van.

Másképp fogalmazva: Isten bíró – ez egyértelműen és rengetegszer ki van nyilatkoztatva az Igében, remélem, senki sem vitatja –, de nem azért bíró, mert kéjes örömét leli az ítélkezésben és a büntetésben, hiszen az is ki van nyilatkoztatva, hogy sem ítélkezni, sem büntetni nem szeret („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), hanem azért bíró, mert erre – ismét éppen szeretete okán – belülről fakadó kötelességérzete „kényszeríti”, mivel felelősnek érzi magát az általa teremtett világ rendjének fenntartásáért és az abban élő lények boldog élete kereteinek fenntartásáért. Van tehát – bármilyen furcsa is ez az Istenről csak absztrakciókban gondolkodók számára –, amit Isten nem szíve szerint tesz, de mégis megteszi. Ilyen az ítélet és a büntetés. Isten a sértettekkel, megrontottakkal való együttérzése miatt érez benső kötelezettséget bírói tevékenységére és az igazságosság eszméjének fenntartására.

Egy példázattal: ha egy apa egyben egy – jó szívű, a gyerekeket szerető – iskolaigazgató is, akinek több gyermeke is jár abba az iskolába, és ezek közül az egyik fegyelmi vétséget követ el, amivel megbontja az iskola erkölcsi-működési rendjét, valamint súlyos kárt okoz egy iskolatársának, amiért a – maga az igazgató által érvényesített és aláírt – házirendben fegyelmező célú büntetés jár, vajon megteheti-e, hogy a saját fiát nem bünteti meg? Nem lenne ez az egész iskola demoralizálása, mindenkinek nagy kárára és lezüllésére? És ha teszem azt, ez a vétkező gyermeke már annyira sokszor vétkezett volna, hogy immár a kicsapás lenne elkerülhetetlen rá nézve, de ekkor a másik, eminens gyermeke, akinek nem volt még fegyelmi vétsége, magára vállalná a bűnt, hogy testvérét a kicsapástól megmentse, és felállna, hogy „ezt én csináltam”, akkor vajon ezt a másik gyermekét büntetés nélkül hagyhatná az iskola teljes demoralizálása és a kárt elszenvedő, sértett gyerek megkeseredése és megbotránkozatása nélkül? Nyilvánvalóan nem. Természetesen az apa-igazgatónak magának is fájdalommal fog járni, hogy meg kell büntetnie a jó gyermekét a másik bűnéért, de meg kell tennie. És ha ő maga adta titokban, otthon azt a tanácsot a jó gyermekének, hogy ezzel mentse meg a rosszabbik testvérét a kicsapástól, mert ő egy igazgatói rovóval ezt megúszhatja, mivel eddig nem vétkezett, és az önként elvállalja ezt a dolgot testvére és apja iránti szeretetéből, megértve ugyanakkor, hogy apjának erkölcsi kötelessége az iskola – és benne saját fiai – demoralizálódásának megakadályozása, akkor ennek ki szólhat bármit is ellene? Isten nem lehet protekcionista, akkor sem, ha ez fáj neki. „Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítélkezik, félelemmel és reszketéssel töltsétek jövevénységetek idejét.” (Péter) A Messiás „gyönyörködik az Úr félelmében” (Ézsaiás), nem pedig utálja azt, nem felszámolni igyekszik a szívekben, hanem létrehozni. „Az Úr félelmét a bolondok megutálják.” Az Úr félelmének szelleme a Szentlélek hét szellemének egyike, aki ki akarja oltani, a Szentlélek egyik működését akarja kioltani.

Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy Jézus mindezt önként, szabadon, kényszertől mentesen, tiszta szeretetből vállalta. Nem kárhozott volna el – hiszen semmi bűnt nem követett el –, ha nem teszi meg: mi vesztünk volna akkor el. Ha a Gatsemáné-kertben csak imája első mondatait mondta volna el „távolítsd el tőlem ezt a poharat”, nem lennénk megváltva, mert Isten mindig meghallgatta őt („Atyám, tudom, hogy mindig meghallgatsz engem…”). Életünket köszönhetjük annak, hogy hozzátette: „de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”. Ezt nem a saját elkárhozása miatti félelemből tette, mert az Atya kérése hozzá nem a Törvény, hanem a szeretet alapján történt. Jézus nem rabszolgája Istennek, hanem a Fia. Együtt vállalta föl az Atyával ennek a tisztán szabad szeretetből fakadó cselekedetnek a véghezvitelét. Ez maga is bizonyítja egyébként, hogy Jézus: Isten, a Megváltásban az Atya egyenrangú, szabad társa. Ebből az is következik, hogy teljes tudatossággal értett egyet az Atyával abban, hogy a magára vett bűnök büntetése alól nem kérhet felmentést, mert az az egész világmindenség demoralizálódásához, a szeretet lehetőségét biztosító törvényes rendjének örök káoszba hullásához, a bűnelkövetés kollektív felszabadításához vezetne. Nemcsak bennünket szeretett úgy, mint önmagát, de Istent még jobban: teljes lényével. Nem Isten ellenében, hanem Istenért szabadított fel bennünket a vád és büntetés alól. Nem eltörölni jött a Törvényt, hanem beteljesíteni (megvalósítani, teljessé tenni, célhoz juttatni, igazolni, érvényesíteni), természetesen szeretetben, hiszen a Törvény soha nem volt a szeretet ellen, hanem mindig is éppen annak érdekében (csak mi emberek értettük ezt félre). A Törvényt nem az ördög adta (mint azt Markión vélte és tanította), hanem az az Isten igazságosságát fejezi ki minden (héber) betűjében. Így a Törvény követelésének kielégítése, azaz a bűn arányos megbüntetése nem az ördög követelése, hanem Istené. Ha át is vállalja valaki (Jézus) a bűnömet, akkor büntetésemet is át kell vállalnia, ezt Isten lehetővé tette a helyettesítő áldozat szeretetteli lehetőségének és eszméjének bevezetésével – ennek előképei voltak az ószövetségi állatáldozatok –, de arányos büntetését akkor is megköveteli – a helyettesítőn –, és ezt nemcsak a Sátán, hanem maga Isten, éppen szeretete miatt, amit nemcsak a bűnös, de közben a sértett és a világrend többi lakója iránt is érez. Ez még arra is kiterjedt, hogy az Atya átmenetileg elfordult a Fiútól – „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” –, a Szentháromság egyik tagja elszakadt a másiktól (!!!), a mi bűneink miatt, mivel azok egyik következménye az Istentől való elszakadás. Isten nemcsak Fiának és fiainak, de még önmagának sem kedvezett ebben. E közben is szerette a Fiút és a fiakat, de belső kötelességérzete – nem a Sátán – ezt megkövetelte, éppen a szeretet – azaz önnön és fiai lényege – örök fenntartásának érdekében. Az igazi fiak ezért felvállalják Atyjuk e követelését, és nem utasítják el azt. „Néha meg kell halnunk, ha önmagunk akarunk maradni” – mondta egyszer egy indián (ezt még a pogány népek is tudják tehát). Emberi szinten is igaz, hogy aki a belülről fakadó kötelességérzetét – összetévesztve azt a külső elvárásokkal –, úgy éli meg, mint szabadságának korlátozását, és ezért – valamiféle formállogikai mentalitással – meg akarja azt szüntetni önmagában, még nem felnőtt ember; és ha ezt végigviszi, vagyis úgy akar szeretni, hogy közben azért mindent szabadon megtehessen, elveszíti a szeretet képességét, mert abból lényegileg fakad az elkötelezettség és kötelességérzet, vagyis a szabadságom szabad önkorlátozása. Ez pedig a pszicho- és szociopátia pszichológiai fogalmának lényege. Ezt Istentől nem várhatjuk el, de mi is jobb, ha elkerüljük.

M. T. A.: Az előző kérdéshez kapcsolódik: sokan botránkoztatónak találják azt a gondolatot, hogy Krisztus elhordozta a kereszten való agóniájában az Atya Isten bűn feletti haragját (ahogy egyébként Luther, Kálvin és Wesley is értelmezte Krisztus agóniáját), kvázi a poklot, az elkárhozott ember kínjait. Hogyan lehetne ezt egyrészt bibliai érvekkel bizonyítani, másrészt ennek lényegét és szükséges voltát elmagyarázni valakinek, aki nem tud mit kezdeni ezzel a gondolattal – konkrétan az Isten jogos “haragjának” gondolatával?

R. T.: A héber és a görög egyaránt két különböző szót használ Isten haragjára, amelyek közül a gyakoribb (görögül orgé) mindkét nyelvben „büntetést” is jelent, tehát nem érzelmi, hanem igazságszolgáltató jellegű, míg a másik (thümosz) az indulati töltést fejezi ki inkább. Az Újszövetségben a kettő együtt egyedül a Jelenésekben fordul elő a „keveretlen”, hígítatlan – azaz szeretetet már nem tartalmazó – harag poharainál, amelyekben már nincsen megjavítási szándék az Antikrisztust imádók iránt, hanem tiszta igazságszolgáltatás, arányos, azaz örök és totális büntetésük. Hogy Károli az orgét mindig haragnak fordítja, sok nehézséget okoz (például a Róma 13-ban az állam – Istentől rendelt – fegyveres szolgáiról azt mondja: „bosszúálló a haragra”, holott a mondat értelme valójában: „igazságot szolgáltat büntetés által”). Igen gyakran egyszerűen az isteni igazságosság és igazságtétel által megkövetelt arányos büntetés kiszabására vonatkozik, nincs érzelmi tartalma – ezt értik félre sokan, nagy részben a fordítások e hibái miatt, amelyekben a történelmi kereszténységnek valóban van felelőssége, és valóban ideje ezt korrigálni. A héberben és a görögben ez világos, a fordításokat olvasók, vagy e nyelveket nem jól tudók, nem ezeken gondolkodók e tekintetben összezavarodhatnak, ez pedig a tanítók felelősségére is rámutat. Isten nem kéjjel és örömmel büntet, hanem szomorúan és fájdalommal („nem szíve szerint veri és szomorítja meg az emberek fiait”), de ennek ellenére megteszi, éppen a bűnösök, a sértettek, a többiek és a világ rendjének felelős fenntartása érdekében, szeretetből.

Ami a thümoszt illeti, tudomásul kell vennünk, hogy Istennek vannak érzelmei, indulatai is, Ő nem egy absztrakciókkal logikai úton megérthető absztrakció, hanem egy valóságos személy. Nekünk is azért vannak érzelmeink, mert az Ő képére vagyunk teremtve. Csak épp az ő érzelmei és indulatai mindig igazságosak, a mieink gyakran nem. Ennek ellenére a haragot a Biblia nem minden esetben tekinti bűnnek az ember esetében sem, hiszen az istenképűségünk egyik eleme: „haragudjatok, de ne vétkezzetek”. A harag, ha egészséges és igazságos, a személyiség védelmező ereje: ha romboló erő támad a személyiségem ellen, azt csak egy nagyobb erővel tudom elhárítani, elutasítani. Köztudott, hogy a haragot minden esetben magukban elfojtó emberek depressziósokká válnak. Ennek oka általában az a mélyen beléjük nevelt, de téves erkölcsiség, miszerint mindenfajta harag bűn. E miatt van a vallásos világban sok depressziós. A Biblia szerint az öröm feltétele, hogy az emberben az igazságosság szeretete mellett a gonoszság elleni gyűlölet is éppúgy meglegyen: „Szeretted az igazságosságot, gyűlölted a gonoszságot, azért kent fel téged Isten a társaid felett az öröm olajával.” Ha a hívő az igazságosságot ugyan szereti, de a gonosz fölötti – nem értelmi, hanem érzelmi! – felháborodást elnyomja magában, depresszióssá válik, mert a személyiségét pusztító erőket nem tudja erővel kiutasítani magából, hanem beengedi, s azok felemésztik belülről. Isten és a Messiás éppen azért boldog, mert tudnak haragudni (Jézusról is írva áll: „és ő haraggal végignézve mindannyiukon, megszólalt…”). A Biblia csak annyiban korlátozza a haragot, hogy „a nap ne menjen le rajta” vagyis ne legyünk haragtartók, neheztelők, mert az mindenkire nézve mérgező hatású, legkésőbb este bocsássunk meg, ne aludjunk bele a haragba, mert az másnapra megrothad bennünk. De ez is csak az emberek iránti haragra vonatkozik, a gonosz szellemi lényekre (főképp a Sátánra) nem, azokat és műveiket, tetteiket érzelmileg is – nem csak értelmileg, mert abban nincsen meg a szükséges erő! – gyűlölnünk kell, legalábbis ha vidám emberek akarunk maradni. Sok, rosszul értelmezett erkölcsiségben felnevelt vagy azt magáévá tevő hívőt újra meg kell tanítani – helyesen – haragudni, hogy meggyógyulhassanak lelkileg. A Biblia nem érzelemmentes könyv, az érzelmeket éppúgy tanítja, ahogy az értelmet. Maga Isten is szabadon engedi néha igazságos haragját (büntetését és indulatát egyaránt), ehhez elegendő kicsit olvasni a prófétákat. Az embernek meg kell tanulnia a helyes irányba fordítani és helyesen kezelni a haragját, hogy az ne vihesse bűnre, de ez nem annak totális, eleve elfojtásában áll, mert akkor befelé sül el, és szétrombolja a személyiséget. „Az Úr félelme: a gonosz gyűlölete.”

Bölcs nyelv a görög, mert a thümosz szó az érzelmi, indulati harag mellett életerőt is jelent. Aki a haragját teljesen bűnnek tekintve mindig eleve elfojtja, annak az életereje és életkedve elszivárog (athümia).

Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a szeretet néha haragszik. Nem passzív, amikor a rosszat látja. „Érted haragszom” – szoktuk mondani. Van ilyen. Istenben is. Amíg még van az emberben valami jó (bűnös, de nem velejéig gonosz). Amikor már nincs, Isten haragja már csak a sértettek és a világrend megóvása érdekében tör ki, célja a puszta igazságtétel. Mit jelentene különben Jézus ama mondata, hogy „aki egy ilyen kisgyermeket megbotránkoztat (bűnre csábít), jobb lenne annak, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tengerbe dobnák”?

M. T. A.: Nagyon örülök annak, amit mondasz, mert eszembe jut Kálvin Genfi Kátéja, amiben Istennek a kereszten megnyilvánuló haragját olyan szépen árnyalja: egyrészt elmondja Kálvin, hogy Krisztus “Isten ítélőszéke elé állt, hogy lelkiismeretét az a félelem szorongassa, mintha Isten őt magára hagyta volna, sőt, mintha Isten ellenséges indulattal viseltetne iránta.” Itt megemlíti ő is azt a momentumot – hozzád hasonlóan -, amikor Krisztus felkiáltott a kereszten: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Majd a Káté következő kérdésére (“tehát haragudott őrá az Atya?”), a következőképpen válaszol: “Semmi esetre sem, hanem ezt a szigorúságot azért gyakorolta vele szemben, hogy beteljesedjék az, amit Ézsiaiás eleve megmondott…” (Ézs 53,4). Egyértelmű, hogy Isten büntető, “ítélő” haragjáról beszél, amit Krisztusnak el kellett szenvedni értünk, és nem érzületi haragjáról.

De menjünk tovább: Olyan vélemény is van, mely szerint bár Krisztus halála szükséges volt az engeszteléshez, szenvedése azonban nem. Rettenetes szenvedései nem képezik szükségszerű részét a váltságának, hanem a Sátán brutalitását és gonoszságát jelzik – ő, a Sátán “srófolta” fel az ember szabadon bocsátásának az árát, és mind az Atya, mind a Fiú megfizette azt. Mit gondolsz erről? Azok, akik így érvelnek, gyakran az ószövetségi áldozatokra mutatnak, mondván ott sem “szenvedtették” a leölésre kiválasztott állatot.

R. T.: Ez a felvetés nyíltan megtagadja az Ézsaiás 53. és a Zsidó levél 4-7. fejezeteinek kinyilatkoztatásait. Jézus szenvedésének két, sőt három oka is volt: egyrészt a Sátán jogosan követelte az arányos büntetést, mivel annak elvét maga Isten fektette le a Törvény jogalkotási alapelvében, amely szerint minden bűnt azzal kell büntetni, amit az közvetve vagy közvetlenül okozott („szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, kéket kékért, sebet sebért, életért életet adj”). (Ez egyébként következik a felebarát önmagunkkal egyenlő mértékű szeretetének fő parancsából: aki embertársának sérelmet, fájdalmat okoz, azt azzal kell megtanítani arra, hogy ezt többé ne tegye, hogy át kell élnie azt önmagán, amit amannak okozott. Az élet, a sors maga is így dolgozik azokon, akik nem rejtőznek el Isten kegyelmének védelme alá.) Jézus magára vette bűneinket, az egész emberiségét, de nem törölte el a Törvény igazságos követelését az arányos büntetésre, hanem magára vett minden arányos büntetést is, betöltve ezzel a Törvényt. Isten igazságosságával ellenkezett volna, hogy a Sátánnak olyan árat is megfizessen, amellyel nem tartozott neki senki, követelését, melyet a Törvény alapján joggal nyújtott be, kielégítette, de ezen nem ment túl, mert Istenből és Jézusból senki sem tud balekot csinálni. Jézus ezért magára vett a bűneink következtében létrejött minden szenvedést is. A sértettek miatt is van ez, hiszen nekik is hinniük kell tudni abban, hogy az ellenük elkövetett bűnök – valamint saját bűneik – miatt előállott szenvedéseiket (szegénység, betegség, kisiklott sors, halál stb.) Jézus levette róluk, és átvette.

A kérdéseidben megfogalmazott ellenvetések mögött az a meglehetősen önző alapállás rejlik, amely a megváltásban egyedül a bűnösök bűnbocsánatának fontosságát tartja szem előtt, a sértettek helyreállításával és a világ törvényes rendjének fenntartásával egyáltalán nem törődik. Azonban ha Isten szereti is a bűnösöket, azért az nagy eltúlzása a kereszténység igazságának, ha azt hisszük, csak őket szereti, másokat nem. Nyilván a kifogásokat megfogalmazó maga is egy bűnbocsánat után sóvárgó bűnös – ez nem is probléma a Megváltás után –, de nem szabad, hogy ez annyira beszűkítse a gondolkodását, hogy csak magára koncentrál, és elfeledkezik arról, hogy mások is vannak, akik adott esetben éppen az ellenük elkövetett bűn okozta súlyos fájdalmaik, sorsproblémáik orvoslása után kiáltanak a Megváltóhoz, mert azok miatt elszegényedtek (lopás, rablás, zsarolás, kifosztás, kizsákmányolás), megbetegedtek (például tartós stressz vagy fizikai sérelem miatt), kapcsolataik szétestek (rágalmazás, pletykálás, jó hírnév sérelme), sorsuk kisiklott (házasságtörés, válás, gyermekkori abúzus) stb. Jézus ezeket csak az által vehette/veheti le róluk, ez helyreállításuk ára, amit meg kellett fizetnie, hogy átvette őket magára.

Itt jön be a második szempont: Jézus szenvedésére azért volt szükség, mert együttérző főpapként végezheti el csak teljes hatékonysággal mennyei közbenjáró küldetését, ezért minden emberi megpróbáltatást el kellett szenvednie ahhoz – a bűn elkövetésének élményét kivéve, amit nem kellett megismernie –, hogy hűséges és könyörülő főpap lehessen. A Zsidó-levél világosan, részletesen és alaposan kifejti, hogy ez az Atya követelése volt vele szemben: nem engedhette meg, hogy a mennyei főpap olyan ember legyen, aki nem ismer belülről, saját élményéből minden létező emberi szenvedést, ami a bűnök következtében az emberi nemben előállt vagy egyáltalán előállhat. Ez pedig nem kevés. Jézus a kereszten elsősorban nem a pokol, hanem a földi létezés emberileg megtapasztalható minden szenvedését élte át, hogy együtt érző főpap lehessen a mennyben. Az elkárhozás élményét annyiban tapasztalta meg, amennyiben annak lényege az Istentől való elutasítottság, és ezt szintén átélte. Valamint utána lement az Alvilágba is, ottani útjának élményeiről vélhetően a Zsoltárok és Próféták alapján alkothatunk képet (Zsolt 69, 88, JerSir 3, stb.).

Ez vezet át a harmadik szemponthoz, amit a keresztények gyakran tévesztenek szem elől, mivel elsősorban zsidó szempontból válik érthetővé és átélhetővé, de Jézus zsidó. Ez pedig az, hogy Jézus szenvedéseinek célja a próféták összes erre vonatkozó – és egyben az összes létező emberi szenvedést megfogalmazó – próféciájának betöltése is volt. Ezt meg is fogalmazza, amikor a főpap szolgájának fülét levágó Pétert nem azzal csitítja le, hogy „különben hogyan válthatnám meg az emberiséget”, jóllehet ez is igaz lett volna, hanem azzal, hogy „különben hogyan fognak beteljesedni a próféták írásai”. Jézus esetében ez az elkötelezettség ugyanolyan fontos volt, mint a megváltás elvégzése, mert nemcsak az embereket szerette úgy, mint önmagát, hanem még inkább Istent, teljes szívéből, teljes lényéből, vagyis célja volt azt is igazolni, hogy Isten korábban kinyilatkoztatott szavai igazak, hiánytalanul megvalósulnak, szó szerint beteljesednek, ahogy most általa is, ugyanúgy majd ezután is. Ez mélységesen zsidó mentalitás, ahol az Igének akkor is önértéke van, ha az számomra per pillanat súlyosan kellemetlen is. Ennek abszolút volta mutatkozik meg közvetlen halála előtt abban a jelenetben, amelyet csak János ír le: Jézus tudta már, hogy minden elvégeztetett – vagyis megtörtént a megváltás –, „de hogy az Írás beteljesedjék, megszólalt: Szomjas vagyok. Ekkor ecetes szivacsot nyújtottak fel neki, amelyet megízlelt, majd azt mondta: Beteljesedett, és kilehelte a lelkét.” Vagyis itt jól látható, hogy egyetlen zsoltárvers (69.) szó szerinti beteljesedéséért még akkor is külön tett, amikor maga az emberiség megváltása már megvalósult. Számára Isten Igéjének a beteljesítése éppoly fontos volt, mint a mi megmentésünk. Ebben az értelemben is Ő a testté vált (testileg megvalósult és megvalósuló) Ige.

Itt megint tetten érhető, hogy a furcsa kérdéseket és ellenvetéseket megfogalmazókat egyedül a saját bűnbocsánatuk érdekli. Az ő helyzetükből ez érthető – bár e tudati beszűkültségük azt is mutatja, hogy még nem sikerült valóságosan átvenniük –, de hát mások is vannak, sértettek is, meg hát Isten is, akinek gondja van arra, hogy szavait beteljesítse; és akik magukon kívül másokat és Istent is szeretik, azok rájuk és az ő érdekeikre is gondolnak. Jézus nem saját üdvösségének kétségbeesett biztosításával volt elfoglalva, mert azt biztosan hitte és tudta, hanem ez által felszabadult arra, hogy velünk, bűnösökkel, de sértettekkel is, és Istennel is törődjön (összetörődve) ott (is). Hasonlóképpen mindazok, akik valóban biztosak bűnbocsánatukban, már nem önmagukkal törődnek, hanem felszabadulnak mások és Isten szeretetére, és gyönyörködnek a teljes Szentírásban, anélkül, hogy abból mindenáron törölni akarnák az Isten igazságosságára vonatkozó verseket.

M. T. A.: Néha elhangzik az az érv is, hogy az “engesztelés” szó hagyományos protestáns értelmezése (az, hogy Isten igazságossága követeli meg az áldozatot) a legtévesebb. “Lehet” – mondják -, “hogy a szó köznapi értelemben a sértett fél kibékítését jelenti, azonban a Bibliában inkább felavatni, felszentelni, megtisztítani jelentéssel bír“. Sőt, azt mondják, hogy “az Ószövetségben is gyakorlatilag felszentelték a jeruzsálemi templomot az Engesztelő napon, és nem Isten békítgették.” Mit gondolsz erről?

R. T.: Ez egyszerűen nyilvánvalóan nem igaz, ellentétes az Ige állításaival, ha valaki a vonatkozó szövegeket figyelmesen olvassa, és pláne rendesen tud héberül, görögül (mivel a vonatkozó szavak egyszerűen nem jelentik ezeket). A jom kipuri cselekményekről a Tóra világosan közli, hogy azon a napon Izraelnek bűnbocsánatot ad, és „azon a napon megtisztítlak titeket (nem a Sátrat vagy a Templomot) minden bűnötöktől (nem rituális tisztátalanságoktól)”. A szavak jelentésének ilyesfajta össze- és elmosása súlyos tanítási hiba és bűn. Igaz, hogy a vérrel való fröcskölése a Sátor tárgyainak megtisztításukban is szerepet játszott, de ez nem jelenti azt, hogy fő funkciója ne az lett volna, hogy „vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat”. Sőt a vér rituálisan tisztító hatása is abból fakadt, hogy „a vérben van az élet és a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést”, vagyis a kiontott vér a halálra mutat rá, amit a bűn okoz, és a bűn okozta halált törli el a helyettesítő áldozat halála által. „A bűn zsoldja a halál”, vagyis az általa keletkezett tartozást csak halállal lehet megfizetni, vagy a bűnösével, vagy a helyettesítőjével. A Sátor és Templom amúgy is csak a szellemi valóság „ábrázolatai (hüpodeigma: szemléltető eszköz, makett, modell) és árnyékai”, a jom kipur nem a szemléltető eszközök rituális megtisztításra, hanem a nép valóságos szellemi-erkölcsi megtisztítására irányult (mint ez világosan meg is van írva), hiszen a szimbolikus tárgyak nem önmagukról szólnak, nem öncélúak, hanem szellemi-erkölcsi (láthatatlan) valóságokat jelentenek (jelenítenek meg a láthatóban), végső beteljesedésük pedig Krisztusban, az ő vérében (életében) és az emberiség – ezt elfogadó részének – bűntől való végleges (évenkénti ismétlésre nem szoruló) és teljes megtisztításában áll. Ami azt jelenti, hogy végül ténylegesen előáll majd Istennek egy olyan népe, amely többé nem követ majd el bűnöket, nem pedig azt, hogy előáll egy olyan népe, amely már nyugodtan, lelkiismeret-furdalás nélkül követ már el bűnöket a bűnbocsánatban bízva, vagyis mindenki pszichopatává válik Jézus vére által, ahelyett, hogy igaz (dikaiosz, vagyis: igazságos, jogszerűen cselekvő! – diké = jog), megtért emberré válna, megküzdve önmagával. Krisztus végül előálló menyasszonya (Jelenések 18), fehér vászonba van öltözve, „amely a szentek igazságos (dikaiosz, jogszerű) tettei”, és ezt a fehér vásznat ruháik Krisztus vérében való kimosásával (azaz a bűnbocsánat megtérési célú, és nem annak ellenében ható igénybevételével) állítják elő, szemben a laodikeiai gyülekezettel, amely gazdagnak és megelégedettnek vallotta magát Istenben anélkül, hogy e fehér ruhái már meglettek volna, becsapva önmagát a kegyelemmel, Isten szeretetének forróságát pedig langyos lábvízre cserélték ki, s így Jézus kívül rekedve a közösségen igyekszik kopogtatásával rávenni őket, hogy újra beengedjék. Teljes valójában, azaz nemcsak bűnbocsánatát, hanem bűngyűlöletét, istenfélelmét és igazságtétel iránti igényét is elfogadva Vele együtt, mert azokat nem tudja kint hagyni, mivel éppúgy a szeretete és lénye lényegéhez tartoznak, mint a kegyelme.

M. T. A.: Némelyek szerint nem Krisztus “vére”, hanem “hite” engesztelte ki Istent. Itt a Róm 5,1-re hivatkoznak: “megigazulván hit által, békességünk van az Atyával.” “Tehát” – mondják -, “az a hit engesztelte ki az Atyát, melyet Jézus szenvedő emberként, a kínhalál és a lelki gyötrelmek ellenére mindvégig tanúsított.” Hozzáteszik, hogy “nem Isten vérszomját kellett kielégíteni“, és hogy “Istent nem a bűnös bűnhődése békíti meg.” Hogyan vélekedsz erről?

R. T.: Erre a kérdésre nagyrészt már válaszoltam az előzőeknél. Ami Jézus Krisztus vérét illeti, arról számtalan helyen mondja az Írás, hogy szükséges volt mind az engesztelés (elfedezés), mind a megváltás szempontjából, nem lehet erre nézve csak egy igét kiemelni és a többit elhanyagolni, illetve azt az egyet a többivel szembefordítani. „…Mert nincs köztük különbség: hiszen mindannyian követtek el bűnt, meg vannak fosztva Isten dicsőségétől, és ingyen, az Ő kegyelméből válnak igazakká a váltságdíj által, amely a Messiás Jézusban van. Őt Isten tette ki közszemlére engesztelésül – amely az ő vérébe vetett hit által [hatékony] –, hogy bemutassa igazságosságát a korábban elkövetett bűnök elengedése által Isten haladékának idején, igazságosságának bizonyítékául a mostani időszakban; hogy Ő maga igazságos legyen, és igazzá tegye azt is, aki a Jézusba vetett hitből való.” (Róma 3.) Hogy a vér nélkülözhetetlen az engeszteléshez és megváltáshoz, bűnbocsánathoz, azt már a Leviticus is kimondja egyértelműen: „Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. Azért mondtam Izráel fiainak: Egy lélek se egyék vért közületek; a köztetek tartózkodó jövevény se egye meg a vért. És ha valaki Izráel fiai közül, vagy a köztük tartózkodó jövevények közül vadászásban vadat vagy madarat fog, amely megehető: ontsa ki annak vérét, és fedje be azt földdel. Mert minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel.” (Lev 17:11-14) Jézus vére tehát Jézus élete, lelke (nefes). „A lélek/élet a vér” (nefes dam hu). A teljes azonosítás a kettő között, amelyet az Ige több helyen kimond, nem hasonlítás, hanem a kettő egységét fejezi ki. „Ő az, aki víz és vér által jött el, Jézus, a Messiás; nemcsak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel; és a Szellem tanúskodik, mert a Szellem az igazi valóság. Mert hárman tanúskodnak a mennyben: az Atya, a Szó és a Szent Szellem, és ez a három egy; és hárman tanúskodnak a földön: a Szellem, a víz és a vér, és ez a három is egy.” (1. János) A vér nem a lélek/élet képe, hasonlata csak, hanem maga a test élete, lelke. A szellem és a test rejtélyes egyesülési/találkozási pontja, a híd a kettő között a lélek (amely egyszerre szellemi és testi természetű, a kettő egységben van benne), ez pedig a vér, illetve a vérben van. A hit természetesen szükséges, de ez a hit éppen Jézus vérébe vetett hit (lásd fent Pál mondatát), és az engesztelés ez által működik.

Mint már mondtam, a bűn nem egy fikció, hanem egy valóság. Hatása az életre – mind a bűnösére, mind a sértettére, mind a világrend megsértése révén a többiekre, a közös életre – az, hogy halált visz bele, öl. Életet csak Isten tud adni, ezért amikor a bűn halált injekcióz az egyéni és közös életekbe, akkor az életet vissza kell pótolni. Ez történik meg Jézus – aki Isten – vére által: a benne lévő élet adja, pótolja vissza az életet a bűnösnek, a sértettnek és mindenkinek. Ehhez persze szükséges, hogy higgyenek ebben, higgyenek Jézus kiontott vérében, azaz értünk odaadott életében és lelkében. Mivel a bűn nem egy fikció, sem a sérelem, fájdalom, amit okoz, nem az, a Megváltásnak is valóságosnak kellett lennie. Azaz Jézusnak ténylegesen meg kellett halnia alig negyven évesen, élete felénél. Halála vére kiontása által történt, „mert a test élete a vér”. Így valóságosan és nem fiktíven adta oda értünk az életét, lelkét. Nem jelképes értelemben történt ez, hanem fizikailag valóságosan. Nem egy allegorikusan értelmezendő mítosz, mese, nem egy pusztán szellemi értelemben vett odaszánása szeretetből az – egyébként békésen végigélt – életének, nem egy kép, hanem egy konkrét fizikai halál. Jézus vére adja vissza a bűn által elvett, megcsonkított, lecsökkentett, elrontott életet a benne lévő élet által a bűnösnek, a sértettnek és mindannyiunknak, ha hiszünk a vérében. Ez egy infúzió. Nem tudom jobban elmondani.

Amit viszont igazán nem értek, az inkább az, hogy miért ennyire fontos lovagolni ezen állítások (tagadások) megtevőinek? Miért ennyire fontos számukra, hogy a vért a hittel helyettesítsék, kimagyarázzák (negligálva rengeteg ó- és újszövetségi igét ezzel)? Milyen biblikus – vagy általuk biblikusnak tartott – igazságot akarnak tulajdonképpen ezzel a bonyolult és rengeteg igét szó szerinti értelmétől megfosztó üres, elméleti okoskodással kifejezni? Miért nem jók ezek az igazságok nekik úgy, ahogyan ezeket a Biblia kimondja? Miért nem felel meg az a nyelv, amelyen Isten jónak látta beszélni, kifejezni magát? Mit akarnak ezzel mondani? Veszélyes dolog, ha az ember jobb akar lenni Istennél. Valószínűleg a Sátán is ezt képzeli vagy legalábbis képzelte egykoron önmagáról, amikor fellázadt. Az is veszélyes dolog, amikor az ember Isten igazságairól azt véli, jobban ki tudja mondani, meg tudja fogalmazni, mint maga Isten.

Természetesen Isten nem vérszomjas. Erről szó sincs és soha nem is volt. De az engesztelést és a megváltást életünkért a vérben lévő élet adta és adja. Életért csak életet lehet adni. Alacsonyabb szintű ára nincs. „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon… És meg ne fertőztessétek a földet, amelyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt.” (Num 35:31-33) „És monda az Úr Kainnak: Hol van Ábel a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának? Monda pedig az Úr: Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről. Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, hogy befogadja a te atyádfiának vérét, a te kezedből.” (Gen 4:9-11) „…a Cion-hegyhez jöttetek, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok tízezreihez, az elsőszülöttek ünnepi összejöveteléhez és gyülekezetéhez, akik be vannak jegyezve a mennyben; Istenhez, aki mindenki fölött ítélkezik, és a tökéletesekké tett igazak szellemeihez, valamint az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a vérhez, amellyel meghintenek, amely jobbakat mond, mint Ábel vére.” (Zsidó-levél) A vér tehát beszél, kiált – mert az a lélek.

M. T. A.: A Róm 3,25 kapcsán, amit kétségkívül a klasszikus protestáns nézet egyik legfontosabb igei referenciája, azt mondják, hogy ez az igehely “nem engesztelő áldozatról beszél, hanem az engesztelés fedeléről“, tehát “ez az igehely nem arról beszél, hogy Jézus halála engesztelte meg Istent, hanem arról, hogy Jézus számunkra az engesztelés fedele, a kegyelem trónja, amelyhez félelem nélkül bátran járulhatunk“. Mi a véleményed erről a magyarázatról?

R. T.: Igaz, hogy a hilasztérion az engesztelés fedelét jelenti, de ezen a fedélen az első jom kipurtól fogva vér volt, mégpedig az engesztelő áldozatok vére, amit soha nem mostak le róla, így az évszázadok alatt több centiméter vastag alvadt vér-kéreg száradt rá, és erre néztek a kerubok, akik fölött a Jelenlét lebegett. Nincs fedél az engesztelő áldozatok vére nélkül, és a vér szerzi az engesztelést (lásd fent), nem a fedél, a fedél funkciója, hogy a vért tartsa, a fedél önmagában, vér nélkül nem szerzett (volna) engesztelést, csak amikor ráfröcskölték a vért. Mint már mondtam, a fedél neve (kaporet) maga is egy szójáték, mert egyszerre jelenti a fedelet és az elfedezést (engesztelést), a magyar csak azért fordítja két szóval, mert ott nem lehet másképp visszaadni az egyszavas héber szójáték kettős tartalmát. A Róma 3:25 egyébként így folytatódik: hilasztérion dia tész piszteósz en tó autu haimati, vagyis: engesztelés [ha tetszik: fedele] az ő vérében [való] hit által. A hit tehát a vérre irányul, a vérbe vetett hit, a vér a hit tárgya, nem mondható, hogy a vér helyett van a hit, mert akkor az a hit mire irányul, a puszta fedélre? Ez a Tóra tagadása lenne, amely elrendeli, hogy a fedélen vérnek kell lennie, és az engesztelés napjának ez volt a lényege. Meg hát rengeteg másik ige arról beszél, hogy Jézus az engesztelő áldozat, János a mennyben egy leölt bárányként látja, a mennyei szentek leölt bárányként dicsérik, aki vérével vásárolt meg bennünket – szóval megint nem értem, min lovagol és mit akar az voltaképpen, aki ezeket a tagadásokat ennyire erősítgeti? Ő nem fog részt venni a mennyei kórusban, amely a leölt bárány véréről énekel, amellyel megváltott és engesztelést szerzett?

M. T. A.: Ha megpróbálnánk rekonstruálni, hogy a hiper-kegyelem “tanítása” hogyan vezethet Krisztus engesztelő halálának “átfazonírozásához”, tulajdonképpen tagadásához, mit mondanál?

R. T.: Úgy vélem, ebben a mozgalomban is sok al-irányzat létezik. Ha valaki a kegyelmet magasztalja, jól teszi, és az is igaz, hogy „kegyelemmel erősíttetik meg a szív”, nem más dolgokkal, nem is a Törvénnyel. Kegyelembe vetett hit (bizalom) által igazulunk meg, nem a Törvény cselekedetei által. Az is igaz, hogy „szerfelett megsokasodott (hüperepleonasze: túláradt, túlcsordult) a kegyelem” Jézus Krisztus által. Mindezzel semmi bajom, magam is ezt hirdetem. A dolog szerintem ott fordul eretnekségbe, ha a kegyelmet valaki úgy értelmezi, hogy az nem kötelez minket a bűneinkből való megtérésre, azok elhagyására, hanem élhetünk tovább bűnben, csak immár bűnbocsánat alatt. Ez ellentétes a teljes Szentírás tartalmával és számtalan konkrét igével. Hiszek abban, hogy szükséges harcolni az egyházban nemzedékről nemzedékre megjelenő törvénykezés ellen, és főként, ha az nem is Isten Törvényéhez, hanem emberi hagyományokhoz és rendelésekhez akar bennünket „megtéríteni”. Hiszek abban, hogy minden felekezetnek kötelessége újra meg újra felülvizsgálnia magát, hogy ne követeljen meg olyat tagjaitól, amit az Ige nem követel meg. Hiszek abban, hogy az Új Szövetség lényege, hogy Isten törvényét a szívbe írja be (Jer 31.), és nem külső kötelezettségként, a büntetések és megfélemlítés eszközeivel érvényesíti, mint az Ószövetség, hanem a hívők szabadon, belső kötelezettségként élik meg azt, hogy szeretetből tartják meg és nem puszta félelemből, hogy nem rabszolgái Istennek, hanem a gyermekei. Hiszek abban, hogy a kegyelem egész életünket előre bűnbocsánat alá helyezi, vagyis a megtérésünk után elkövetett bűneinkre is megvan a bűnbocsánat, hiszen melyikünk tudná elmondani, hogy biztos abban, hogy ez után többé élete végéig egyetlen bűnt sem fog elkövetni? Ha Isten ezt követelné, éppúgy senki sem üdvözülhetne Jézuson kívül, mintha a megváltás meg sem történt volna. Abban azonban nem hiszek, hogy ez felold bennünket annak a – belső – kötelessége alól, hogy minden erőnkkel igyekezzünk jó emberekké válni. Hiszek abban, hogy a Tóra örökké érvényben van (Máté 5.). Hiszek abban, hogy az emberi lelkiismeretbe Isten Törvénye, vagyis a Tóra be van írva (Róma 2.), és az belülről is kötelez bennünket, éppen a szeretet miatt. Tehát mindenekelőtt Isten teljes lényünkkel való szeretete, az embertársunk ugyanolyan mértékű szeretete, mint ami önmagunkra irányul, ez a két legnagyobb parancs. Ennek a kettőnek mintegy a kibontása, magyarázata a Tízparancsolat. A Tóra többi 601 parancsa pedig ezek részletezése és magyarázata, majd a Próféták és az Írások ezekhez fűzött magyarázatai, majd Jézus ezekhez fűzött magyarázatai, a Hegyi Beszéd és a többi, majd az apostolok ezekhez fűzött magyarázatai mind együtt egyetlen egységes erkölcsi rendszert képez, és ez az egész be van írva az emberi lelkiismeretbe is, ami nem az értelem okoskodása, hanem a szív és a szellem legmélyebb intuíciója, amely jelzi mindenkinek, hogy élete, cselekedetei miben térnek el mindezektől. Ehhez még megkaptuk a Szentlelket, aki személyes tanácsadóként, beszélgetőpartnerként segít nekünk a konkrét kérdésekben eligazodni és vezetést kapni, és mindezek közben még el-elkövetett hibáink, gyengeségeink, tévedéseink, mi több, bűneink ellenére folyamatosan bűnbocsánat alatt állunk, éppen azért, hogy legyen erőnk a megjavuláshoz. Szóval igen jól fel vagyunk szerelve.

Abban azonban nem hiszek, hogy a bűnbocsánat ne azért adatott volna, hogy Isten e hatalmas szeretetére mi is viszontszeretettel reagáljunk. Márpedig „az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsait” (János), és: „az szeret engem, aki megtartja a parancsaimat” (Jézus). Vagyis Isten túláradó kegyelmében megtapasztalt szeretete arra indítja a szívünket, hogy mi is szeressük őt, azaz megtartsuk a parancsait. Vagyis a kegyelem alatt álló ember legfőbb – belülről és szeretetből fakadó, és nem kívülről, megfélemlítéssel kikényszerített – törekvése éppen az, hogy felzárkóztassa magát Isten minden parancsához minden erejével, gyakorlati értelemben is, azaz tetteiben. Ennek során gyönyörködik a Tórában (Zsolt 1.), élvezi azt, annak minden prófétai, jézusi, apostoli magyarázatát, felismeri, hogy ez mind azonos a saját lelkiismerete szavával is, meg a Szentlélek szavával is, ezen gondolkodik éjjel-nappal (mert ez gyakran bonyolult feladatokat ró rá, de ezeket is élvezi), erre törekszik teljes lényével, mert a legfőbb parancs szerint Istent kell szeretnie teljes lényével és erejével, ez pedig parancsainak megtartásában áll, vagyis teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből és minden erejéből Isten parancsainak megtartásra és megcselekvésére igyekszik minden pillanatában. Minden ettől való eltérést helytelennek, bűnnek és kikorrigálandó hibának tart önmagában, és erre a korrekcióra folyamatosan teljes erejéből törekszik. Embertársaival úgy bánik, ahogy szeretné, ha vele bánnának, és ennek mikéntjét az élet bonyolult helyzeteiben az Igéből igyekszik megtanulni, gondolkodásmódját folyamatosan változtatja a naponta felismert tanulságok, belátások nyomán. Ez egy egész élet feladata, folyamatos javulás. Mindezt szabadon, önként, boldogan, örömmel teszi, nem megfelelési kényszerből, nem külső elvárások, nem Istentől vagy emberektől jövő, külső megfélemlítések miatt (Istentől valójában nem is jön ilyesmi), hanem tiszta szeretetből. Az emberi rendeléseket, elvárásokat, ha megtartja is, mert esetleg úgy látja átmenetileg helyesnek vagy célszerűnek, nem helyezi magában azonos szintre Isten parancsaival, és másnak sem engedi meg, hogy isteni tekintéllyel erőltesse azokat, hanem józan belátása alapján, önkéntesen teszi. Így életérzése boldog, békés és vidám marad.

Ha a hiperkegyelem tanítása abban az irányban mozdul el, hogy minderre nincs szükség, vagy ez nem fontos, vagy hogy erre a szív nem ad belső kötelességérzetet, az azt jelenti, hogy csak arra koncentrálunk, hogy nekünk bűnbocsánatunk legyen és Isten szeressen minket, de azt elhanyagoljuk, hogy mi is viszontszeressük Istent teljes lényünkkel. Annak az embernek azonban, aki az elkötelezett szeretetre nem elkötelezett szeretettel reagál – márpedig nincs elkötelezett szeretet áldozathozatal nélkül, mert a szeretet a bajban is kitart amellett, akit szeret – egyszerűen nem jó a szíve. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kegyelem, amelybe görcsösen kapaszkodik – éppen a túlhangsúlyozásában érhető tetten a görcsösség – még nem végezte el benne a munkáját, még nem érte el a szíve mélyét, azaz nem vette át bűnbocsánatát. Ezért is forog kizárólag e körül, elfelejtve, hogy azzal is foglalkozhatna, mi a jó Istennek és a másik embernek, nemcsak neki. Persze érthető, hogy az az ember, aki bűneinek bocsánatában és üdvösségében még nem biztos, és ezért állandóan ennek bizonygatása és megerősítgetése körül kering, nem tud odafigyelni a mások érdekeire, mert veszélyben érzi az életét és örök boldogságát, ez a szorongás pedig önmaga felé fordítja minden erőfeszítését és figyelmét, mert az életéért harcol. Sajnos az egyre több széthulló vagy rosszul működő családban felnövő egyre több embernek egyre több problémája van mindezzel. De ezt csak hittel lehet megoldani: egyszerűen el kell fogadni az ingyen kegyelmet bátran. Előbb-utóbb, de inkább előbb el kell jutnunk oda, hogy figyelmünket – immár a bűnbocsánat és kegyelem biztonságában érezve magunkat – elfordítsuk magunkról, és elkezdjük Istent viszontszeretni, azaz megtartani a parancsait, és igazán szeretni embertársainkat is, mindezt igazságos, jó és szeretetteli tettekkel („a fehér vászon: a szentek igazságos tettei”). Ha valaki azt tanítja, hogy erre nem kötelez bennünket belülről a szívünk, hanem Isten kegyelme és bűnbocsánata egy bűnökkel teli életet tesz lehetővé számunkra, az hamisan tanít. Vagyis ha a bűnbocsánat és kegyelem arról szól, hogy most már nyugodt lelkiismerettel élhetünk törvénytelenül, nem pedig arról, hogy éppen a szeretet kötelez bennünket Isten parancsainak a megtartására, azaz a megtérésre, megváltozásra, megjavulásra, az nem a szeretet szava, hanem a pszichopátiáé. A pszichopátia és szociopátia lényege az, hogy az ilyen ember bármennyi feléje irányuló elkötelezett szeretetet elfogad, de ő maga azt nem viszonozza teljes erejéből törekedve ugyanolyan elkötelezett szeretettel. Ez lényegében a másik (Isten vagy ember) kihasználása, egy mélységesen önző, narcisztikus, valódi szeretetre képtelen állapot. Sajnos a világ és a családok erkölcsi széthullása miatt egyre több a többé-kevésbé pszichopata ember, aki nem tanult meg, és nem is akar megtanulni valóságosan szeretni, mert nem akar áldozatot hozni, önmagát néha megtagadni. A hiperkegyelemnek ez a szélsőséges szárnya, amely a teljes szívből való megtérést elutasítja, gonosz embereket nevel, akik nem élnek, hanem visszaélnek a kegyelemmel, és azt önigazolásra, öncsalásra és a lelkiismeretük elhallgattatására használják fel. Ezzel visszafordíthatatlanul elpusztíthatják végül a saját szellemüket, szívüket, emberi lényegüket, szeretetre – s vele a boldogságra – való képességüket, és ez: maga a kárhozat.

Aki a Törvény „legkisebb parancsát érvénytelenné teszi és úgy tanít, a mennyek országában a legkisebb lesz.” (Máté 5.)

A Törvény, vagyis az igazságosság és a kegyelem nem ellentétesek egymással, azonos tőről fakadnak: a Törvény a szeretet kerete és tanítása, a törvénytelenségben nincs szeretet. A szeretet a Törvény tartalma és lényege, a szeretetben nincs törvénytelenség. A Törvény nélkül a kegyelem értelmetlen, mert ahol tagadják a bűn valóságát, ott nincs mit megbocsátani sem: a Törvény nélküli szeretet valójában közömbösség és cinizmus. A szeretet nélkül a Törvény pedig üres és kegyetlen. A Törvény és a kegyelem két pólusa kell ahhoz, hogy a köztük lévő feszültség fenntartsa az emberi lényeget, szellemet. A sátrat a térben feszültség tartja háromdimenziós kiterjedésében: a benne lévő merevítő oszlopok és a földbe vert cövekek közötti feszültség miatt lehet lakni benne. Ez egy jó feszültség, nem rossz, minél nagyobb, annál jobban áll a sátor, persze addig a határig, hogy azért ne szakadjon el. Ha ezt a feszültséget megszüntetem, a sátor összeomlik, kétdimenzióssá válik, nem lehet lakni benne. Az az ember, aki a kegyelem nevében feladja a Törvényt éppúgy lapos, a Szentlélek számára lakhatatlan, összedőlt sátor, kétdimenziós, szellemi kiterjedés nélküli, földi ember lesz, aki nem nyúlik az ég felé, mint az, aki a Törvény nevében feladja a kegyelmet. Az pedig, aki még Istenbe is belevetíti ezt a langyos, lapos szeretetet, hamis istenképet, bálványt épít és imád. A felelősségteljes szeretet ragaszkodik az igazságosság fenntartásához, még akkor is, ha emiatt gyermekének sem kedvez. Az Atya nem anya. Az anyai szeretet feltétel nélküli és nem feltétlenül ragaszkodik az igazságossághoz gyermeke ellenében. Az apai igen. Gyanús nekem, hogy a tárgyalt, kérdéseidben idézett mondatok egy női istenség követelését jelentik. Ez a „kedves” istenség valójában inkább bűbájos. Pál felszólít, hogy lássuk meg Isten kegyességét és keménységét egyaránt (Róma 11.). Így lesz Róla kiegyensúlyozott képünk.

Mindenkinek egyébként, aki ezt a kérdést tanulmányozza, figyelmébe ajánlom az ókori eretnek, Markión alapos tanulmányozását, és a német protestantizmusban megjelenő újmarkionizmust (pl. Harnack), akik munkásságában a hiperkegyelem eretnek szélsősége teljességében kibontakozott, végül az Ószövetség teljes megtagadáshoz vezetett, és lényegében megalapozta a nácizmust. Nincs semmi új a nap alatt.

A Krisztus testének tagjai ugyan életüket a rajtuk átkeringő vérből kapják, de azt vissza is forgatják a testbe, és a vértől kapott erőt, tápanyagot és oxigént a testtel való együttműködésre, a további táplálék és az oxigén közös megszerzésére és a többi tag támogatására fordítják. Aki a vért befogadja ugyan, és él is belőle, de nem forgatja vissza a többi tagnak, nem támogatja őket, és nem is dolgozik velük együtt a közös célokért, az nem tag, hanem pióca. Nem Isten a vérszomjas, hanem ő a vérszívó. Meg kell térnie hamar, amíg még képes rá.

M. T. A.: Köszönjük, hogy vállaltad az interjút, és köszönjük a kimerítő válaszokat!

http://www.evangelikalcsoport.hu/2018/11/07/interju-ruff-tiborral-krisztus-engesztelo-aldozatanak-jelentosegerol/

HITTEL A REALITÁSOK TALAJÁN - INTERJÚ PETRŐCZ LÁSZLÓVAL

A Gyülekezet adminisztrációja és intézményrendszere a kiindulópontot jelentő budaörsi présházból közel negyven év alatt országos méretű hálózattá nőt, ami saját tulajdonú ingatlanokkal, több száz főt dolgoztató hitéleti, oktatási, kulturális és karitatív szervezetekkel rendelkezik. Mennyibe kerül mindezt fenntartani? Honnan volt erre pénz? Kik dolgoznak Hit Gyülekezetében és mennyiért? Hova viszik a kosarak tartalmát és mire költik? A közösségi oldalakon és a médiában rendszeresen felmerülő kérdésekre Petrőcz László, a Hit Gyülekezete országos hivatalvezetője válaszolt.

A Hit Gyülekezete országos hivatalvezetője, mit jelent ez a munkakör a hétköznapokban?

Egyrészt az adminisztratív, hivatali eljárásokat koordinálom, másrészt pásztorlási és gyámolítási feladatokat végzek. A gyámolításba beletartoznak a Gyülekezettel vagy Isten szolgáival kapcsolatos különböző kérdések, feladatok. Mindig készen kell állni, mert vannak váratlan megkeresések, például, ha gyógyulásért kell imádkozni, akkor nekem szólnak, hogy szervezzem meg és segítsek pásztort találni. Szerintem ez nagyon bibliai munkakör, hiszen Pál apostol is megemlíti, sőt meg is dicséri, ha a hívők segítségül sietnek akkor, amikor a szenteknek szükségük van.

Egy szervezet működése kívülről sokszor személytelennek tűnik. Csak az intézményt látjuk, – ami mintha magától működne –, és közben nem látjuk a mögötte álló emberi törékenységet, hogy bizonyos konkrét személyek rendszeres áldozathozatalán is múlik, hogy a Hit Gyülekezete például istentiszteleteket tud tartani, vagy a napi működése biztosítva van…

Az egyházat csak az Ige és a Szent Szellem tudja mozgásban tartani, mert ez valójában egy szellemi test, aminek persze látható intézményei is vannak. Az az élet, ami Isten Igéjéből származik folyamatosan kihat az intézményeknek a működésére is. Nagyon sok olyan feladatot kell ellátni, amiket társadalmi szinten végeznek el az emberek, és ha fizetést is kapnak érte, a munka napi terhe miatt ez akkor is inkább szolgálatot jelent. Egy hívő ember elsősorban Istennek szolgál, ezért lelkiismeretes, szorgalmas és kitartó. Amit cserébe pedig az Úrtól kapunk az egy természetfölötti dinamika, ami hat az oktatási, média, vagy hitéleti intézményeinkre is, és ezért látják kívülről, hogy a Hit Gyülekezete hatékonyan és stabilan működik.

Szokták mondani, hogy a számok nem hazudnak és a gazdasági, pénzügyi terület mutatja a legrealistább képet egy közösség belső életéről. A hívők nemcsak a jelenlétükkel, hanem az anyagi áldozatvállalásukkal is rendszeresen szavaznak arról, hogy méltónak tartják-e a közösséget a további működésre. Te hogy látod, mennyire erős jelenleg a Gyülekezet támogatói bázisa?

Azt tudom mondani, hogy hála Istennek nem vagyunk válságban, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy nagyobb beruházás vagy vásárlás ne jelentene kihívást a számunkra. A realitásnak és a erőfeszítésnek egyszerre kell jelen lennie a döntéseknél és ilyen értelemben – még egyszer Istennek hála – jól működünk, mert a kitűzött célokat el tudjuk érni és meg tudjuk valósítani.

A gyülekezet évtizedek óta hirdeti, hogy Isten megáldja a hívők jószívű adakozását, hogyan látod ennyi év távlatából, működik a hívők életében ez a bibliai igazság?

Nyilván nehéz lenne azt mondani, hogy senkinek sincs szüksége a Gyülekezetben, de szinte nap mint nap találkozok olyan bizonyságokkal – beleértve a saját személyes életemet is –, hogy Isten válaszol azokra a lépésekre, amiket az ember hitből tesz meg. Az Ő igazsága, hogy amit ígért azt meg is teszi, és ha mi bőségesen adunk a Számára, ő bőségesen válaszol.

El lehet mondani, hogy a hívők átlagosan erősebben állnak anyagi területen, mint mondjuk tíz éve?

Igen, például évről évre egyre több új autót látni a parkolóban, de ezt a tendenciát kíséri egy társadalmi szintű növekedés is, amihez azt hiszem a Hit Gyülekezete munkája is hozzájárult. Egy nemzet számára áldás az, hogy sok tízezer ember örömét leli abban, hogy Isten jelenléte erősödik az országban.

Miért tartjátok fontosnak, hogy az adakozás egy külön blokkot képviseljen egy istentiszteleten? Miért nem csak szolidan utaltok rá a prédikáció végén, hogy ezen a bankszámlaszámon, vagy kint az egyik pultnál lehet anyagilag is támogatni a Gyülekezet munkáját?

Érdekes felvetés, (gondolkozik) viszont ez a dilemma hasonlít az evangélizálás kérdéséhez. Úgy gondolom, ha nem hívnánk nagyon határozottan az embereket és nem prédikálnánk rendszeresen a megtérés üzenetét, akkor nagyon sokan, – beleértve engemet is –, valószínűleg nem tértünk volna meg. Az embernek általában vannak jó gondolatai – például meg kellene változni, stb. –, de ha nincs egy erőteljes hívás, akkor az akarat passzív állapotában marad, és a jó gondolat elszáll. Ezzel szemben, ha egy határozott felhívást intézünk hozzá, akkor sokkal nagyobb esélye van arra, hogy cselekvéssel reagál, mert kimozdítjuk abból a passzív vagy tehetetlen állapotból, amiben éppen sodródik. Az adakozásra való felhívás is hasonlít ehhez, ha halljuk rendszeresen a hit beszédét és prédikációban elhangzó igazságokat, akkor kimozdulunk a komfortzónánkból, és készek vagyunk hittel és jó szívvel válaszolni a hívásra.

Sok legenda terjed a Hit Gyülekezetében használt kosarak sorsáról, miszerint azokat terepjárókkal viszik a vezetők házába, vagy széfekben tárolják az évek óta gyűlő, óriási összegeket… Mi történik pontosan a kosarakkal, amikor véget ér az adakozás?

Egyrészt léteznek speciális jogszabályok, amik az egyházak számára biztosítják az adománygyűjtést. Van például egy adománykezelő testület, amibe név szerint be vannak iktatva a pénzkezelésben jártas szakemberek. Tíznél is több ember vesz részt a folyamatban, amely során végig szigorú ellenőrzés alatt van a pénz megszámolása, kezelése, a Gyülekezet bankszámlájára való befizetése. A terepjárókat pedig a városi legenda kategóriájába sorolnám, mert ha valaki őszintén megnézné azt, hogy milyen sok célra és feladatra kell ezeket az adományokat fordítanunk, akkor nem mondana ilyen butaságokat. A lelkészi, pásztori hivatást Magyarországon nagyon sok kritika éri, pedig Amerikában például ez az egyik legtiszteletreméltóbb hivatás. 1994-ben egy hónapig voltam az USA-ban, és míg itthon nehezen tudod felvállalni, hogy lelkész vagy, kint végig tisztelet övezett minket. A mai társadalom már ott tart, hogy nap mint nap egy csomó új autó pörög az utakon, de még mindig egy prédikátort szólnak meg azért, ha esetleg új autót vesz, pedig minimum azonosságot kellene húzni a szellemi és nem szellemi munka között.

Miért szokta a Gyülekezet javasolni, hogy a tizedet fehér borítékban tegyék a hívők a kosárba? Ezek külön vannak kezelve?

Igen. A bibliai mintának megfelelően legalább három tétel van elkülönítve: a tized, az adomány és az alamizsna. A szolgálatok működését biztosító kiadások – például rezsi –, intézményi beruházások elsősorban az adományokból kerülnek megvalósításra, míg a tized a szellemi, lévitai munkában állók támogatását jelenti. Bár a tized nem kötelező, hanem hitből adjuk, Malakiás szerint ez mégis az ember adóssága, amivel azt fejezzük ki, hogy tartozunk Isten felé. Viszont ismerve a gyülekezetek felépítését, az adományok és tized közötti határ időnként rugalmasan van kezelve, mert a kihívások, kötelezettségek miatt, az utóbbiból néha át kell csoportosítani a szükségek ellátásába is. Az alamizsna a szegényeknek, rászorulóknak adott pénzösszeg, és van olyan közösségünk, ahol erre külön kosarakat is tartanak fent, ami szerintem egy jó gondolat.

Milyen fizetési alapelveket képvisel a Hit Gyülekezete a munkavállalók és a lelkészek anyagi támogatásával kapcsolatban?

Nem könnyű kérdés, mert úgy látom, hogy a Gyülekezet nem tud mindig annyi fizetést adni, mint amit más hasonló, társadalmi pozícióban megkeresnének…

….Tehát szerinted inkább alul, mint felül fizetettek azok, akik teljes időben a Gyülekezetben szolgálnak?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy különböző gyülekezetek vannak, és nyilván egy nagyobb helyi közösség többet tud adni a pásztorának, míg egy kisebb kevesebbet. A pásztorokon túl ez az alkalmazottakra is igaz, mert ma például egy multinál magasabb fizetést kapnának, mint a Gyülekezetben, ami nem egy profitorientált szervezet, és a hívők rendszeres anyagi támogatására épül. Tehát azzal, hogy mégis bevállalják a teljes idejű munkát, áldozatot is hoznak némelyek a személyes életükben. A Hit Gyülekezetét viszont mindig ez az áldozatvállalási készség vitte előre, és mind a pásztorok, mind a szolgálatokban állók anyagi területen rendszeresen lemondásokat is vállaltak azért, hogy a közösség növekedjen és fejlődjön. Őszintén elmondom, hogy Pál apostol leírásához hasonlóan, szinte minden pásztor életében vannak, vagy voltak olyan nehéz időszakok, amikor inkább szűkölködött, és természetesen ugyanígy vannak bővölködési időszakok is. Ezért semmiképpen nincs úgy – ahogy sokan gondolják – , hogy itt a csillagos égben vannak a keresetek.

Említetted a vidéki gyülekezeteket, ezek önállóan kapcsolódnak a budapesti gyülekezethez, vagy egy nagy szervezetbe tartozik minden egyes közösség?

Nyilván egy idő, amíg egy helyi közösség önállóvá válik, és ez sokszor akár évtizedeket is jelenthet. Igyekszünk azt a stratégiát tartani, hogy amint kialakul egy közösség, akkor igyekezzen gazdaságilag is önállóan megállni és működni. Olyan helyet béreljenek, vagy vásároljanak, hogy ne budapesti segítségre szoruljanak, hanem ha például banki hitelt is vesznek fel, akkor azt nyugodt mértékkel, hónapról hónapra, vissza is tudják fizetni. Ezzel együtt van egy közös adminisztráció is, tehát a Hit Gyülekezete egy jogi személy de ezen belül a helyi gyülekezetek a belső szabályok keretei között önállóan kezelik a pénzügyeiket.

Az egyházi autonómiát biztosító törvény lehetővé teszi azt, hogy egy felekezet bizalmas adatként kezelje a költségvetését, miért van erre szükség? Miért nem közérdekű adat mondjuk egy éves pénzügyi terv?

A közfeladatra vonatkozó éves költségvetést és az ezzel kapcsolatos pénzügyi adatokat az átvizsgáláskor nekünk is ki kell adnunk. Az intimitás viszont valóban védelmet és függetlenséget biztosít a számunkra az állammal szemben. Ez viszont csak a hitéleti tevékenységekre vonatkozik, az oktatási és egyéb közfeladatainkkal a törvény szerint, hiánytalanul elszámolunk. Mivel már vidéken is komoly intézményeink vannak, iskolákat építünk és fenntartunk, ezek a nyilvánosság számára is látványosan mutatják, hogy erős a Gyülekezet önfenntartó képessége. A Hit Gyülekezete már 40 éve van jelen Magyarországon és hosszú évek alatt, sokszor hangyaszorgalommal épült fel a hívők adományaiból a közösség sok milliárdos tulajdona. Mi hálásak vagyunk minden egyes adományért, illetve ez nem is a miénk, hanem mindenkié aki részt vállalt ebben a munkában, és köztünk éli meg a hitéletét.

A legutóbbi Állami Számvevőszék vizsgálat viszont amellett, hogy a Gyülekezet működését rendben találta, kifogásokat fogalmazott meg a nyilvánossággal kapcsolatban, ezeket jogosnak találtátok?

Tudomásul vettük, hogy erre hivatkoznak, de jelenleg nincs olyan példa – még más egyházaknál sem –, amit át tudnánk venni. Tulajdonképpen mi voltunk az elsők az ÁSZ vizsgálatban, így ezen a terülten még nem is tudjuk mi lenne a törvényi minta. Mi igyekszünk együttműködni velük azokon a területeken, ahol az információadásban kötelességek terhelnek minket. A Gyülekezeten belül, szűkebb és tágabb – akár több száz fős – szolgálati megbeszéléseken a beruházásaink és működésünk anyagi részéről is nyíltan beszélünk, így ezek nem rejtett, misztikus, vagy titokzatos adatok. Ahogy az ember magánéletében sem hivalkodik azzal, hogy mennyi a fizetése, vagy milyen más bevételei vannak, a közösségnek is van egy olyan belső intim élete, amit nem feltétlenül kell az emberek között híresztelni. Rendkívül sokrétű egy nagyobb szervezet költségvetése és egy átlagember, ha meghall egy nagyobb összeget, nehezen tudja azt elhelyezni, mert nincs tapasztalata arról, mit jelent például egy csarnok üzemeltetése. Havonta 10 és 20 millió közötti összeget fizetünk ki a közműszolgáltatóknak a Hit Park “rezsi” kiadásaira, és ahogy az egyéni szféránkban is komoly küzdelmet jelent a rezsiköltségek kifizetése, úgy a Gyülekezet számára is ez egy folyamatos harc. Energetikailag is folyamatosan fejlesztenünk kell, hogy a költségek – a bővülés ellenére – a gazdaságos keretek között maradjanak.

Az éves pénzügyi tervekben mik a legfontosabb prioritások?

Első körben a számlákat kell rendezni. Szerintem a bankokat, a közüzemeket, és az önkormányzatokat nézve, mindenki számára jó partnerek vagyunk, mert felelősségünknek éreztük, hogy mindig időben rendezzük a kötelezettségeinket. Nincs jelenleg elmaradásunk, hátralékunk, ami szerintem óriási kincs és érték. Ezenkívül a folyamatos takarékoskodás is prioritás a számunkra, mert egy-egy nem várt kihívást mindig felszínre hoznak az évek, illetve ahogy a Gyülekezet növekszik, újabb és újabb beruházásokra lehet szükség. Néha váratlan lehetőségek nyílnak a bővülésre, és ennek érdekében is folyamatosan félreteszünk összegeket, hogy még időben lépni tudjunk. Ezért is áldás, hogy a gyülekezet minden szempontból hátralékmentes, tehát mind a bankokkal tárgyalóképesek vagyunk, mind az önrész területén van mozgásterünk.

A nyugati gyülekezetekben egy negatív trend, hogy a takarítástól a technikáig mindent kiszerveznek és megfizetnek, mivel a hívőket egyre nehezebb rávenni arra, hogy közösségért – és persze Istenért – szolgáljanak…

A szolgálatok és társadalmi munka megmaradása kulcskérdés, mivel a Hit Gyülekezete is a hívők lelkesedéséből és önkéntes áldozatvállalásából épült fel. Emlékszem, hogy már kezdettől fogva mindenben benne voltunk. Az életünk Budaörsön is a szolgálat körül zajlott és amellett, hogy szellemi tevékenységeket is folytattunk, folyamatosan részt vállaltunk az építkezésekben, takarításban, rendrakásban, berendezésben, sőt még a biztonsági szolgálatokban is. Szerintem nagyon jó, hogy egy ilyen szív alakul ki a hívőkben, kár lenne ezt egy béres viszonyra váltani, mert a béres viszony sokkal inkább visszarántja egy közösség növekedését és fejlődését. Viszont az, hogy ha valaki beleteszi a szívét és életét, akkor már a magáénak is érzi, így jobban védi azt és vigyáz rá. Ez a szemlélet szerintem jó a gyülekezetben, de ezt – az adakozáshoz hasonlóan – folyamatosan hirdetni kell. Ösztönözni és inspirálni kell az embereket, mert egy olyan világban is élünk, amiben úgy tűnik, hogy minden adatott. Szinte az egész mai társadalom élvezetcentrikus, tehát erős benne az egoizmus, az önmegvalósítás, és ezért most talán még inkább prédikálni kell a hívők számára, hogy az aktív részvétel milyen áldásokkal jár. Több mint 70 különböző szolgálatban, például beengedő szolgálatban, biztonsági szolgálatban, berendező szolgálatban, ültetésben, gyerekvigyázásban és takarításban, összesen több százan vesznek részt, és ők a sikeres összejövetelekben mind döntő szerepet vállalnak. Ez egyben hatalmas anyagi terhet is levesz a vállunkról, mert ha mindezt a munkát fizetni kellene, akkor – a rendezvényszervezők áraiból kiindulva – milliókat kellene költenünk a bérezésre. Ez a hozzájárulás ezért anyagi támogatást is jelent.

Nagyságrendileg hányan állnak a gyülekezet alkalmazásában?

A Gyülekezetben közel 500 fő van országos szinten alkalmazva, köztük lelkészek, alkalmazottak és több mint 350 hitoktató. Az oktatási, kulturális és karitatív intézményekben pedig összesen közel 900 fő dolgozik még. Mivel több mint 200 helyi közösségünk van és egy országos intézményhálózatunk, ez a szám egyáltalán nem sok és mutatja, hogy mennyi ember szolgál a gyülekezet körül.

Említetted, hogy a gyülekezetben dolgozni kiváltság és teher is egyszerre. Ez alatt mire gondoltál?

A Gyülekezet alkalmazásában állni, többet jelent mint egy munkahelyet, mert mindannyiunk számára megtiszteltetés és kiváltság napi szinten részt venni az Úr munkájában. Nemcsak munkavállalók, hanem sáfárok is vagyunk. Néha támadják a hívőket, hogy nehezebb velük dolgozni, mert érzékenyebbek és több kedvességet, összetartást várnak a munkahelyi közösségtől. Ebben valóban nevelnünk kell egymást, mert a munka az munka és ott szorgalmasan, keményen, hűségesen és kitartóan kell dolgozni, hogy profitot termeljen a vállalkozójának, aki alkalmazza őt. Pál szerint úgy, mintha Istennek dolgozna. Ezenkívül a Hit Parkban nemcsak a minőségi munkavégzés fontos, hanem az is, hogy megfeleljünk az igei, szellemi és erkölcsi feltételnek. Tisztán és szentül mozogjunk az emberi kapcsolatokban és készek legyünk megértőnek, megbocsátónak, bátorítónak és vigasztalónak lenni, ha szükség van rá. Itt nem lehet, hogy hisztériázzunk, kiboruljunk és ordibáljunk egymással. Tudatosítanunk kell, hogy a Hit Park egy szent hely, ahol Isten és az ő népe környezetében végezzük a napi feladatainkat. Hátrányként látom, hogy sokaknak küzdelmet jelent, hogy ez egy szellemi harctér is egyben, sok intrika, gyalázkodás, szitkozódás összpontosul itt. Minden egyes nagy győzelemnek, amit a Gyülekezet elér, van szellemi visszahatása is – különböző gyötrések, vádlások – és ezek sokszor ott összpontosulnak, ahol az istentiszteletet tartjuk. Egy itt dolgozó, vagy egy kollégista, a Park területén lakó személy jobban átéli, ha a gyülekezet – például a kampányidőszakban – verbális támadás alá kerül. Ilyenkor nagyobb harc, hogy az ember megélje az örömöt és a szabadságot. Szerencsére Isten segít az erőtlenségünkben és soha nem enged feljebb kísérteni, mint ahogy mi azt elbírnánk. Ha hittel részt veszünk ebben a nemes harcban, akkor viszont nagyon sok áldást és kincset tudunk átvenni az Úrtól.

Nem véletlen, hogy a Biblia a diakónusi szolgálatokat, tehát a segítő szolgálatokat is szellemi követelményekhez köti…

Így van, ezért egy különleges elhívást is jelent, ha valaki itt dolgozik. Ehhez fel kell nőni szívben, szellemileg, lelkileg és akaratilag is. Védenünk kell a Gyülekezet érdekeit és az intimitás része, hogy az ember nem pletykálhat, nem terjeszthet rossz dolgokat a közösségéről. Magyarországon jellemző, hogy főnökeiket szidják, gyalázzák, pedig onnét kapják a pénzüket, és ezért ez egy keresztény számára elfogadhatatlan.

Igen, de talán egy gyülekezeti alkalmazott látja át leginkább a közösség gyengeségeit…
Igen a törékenységeket jobban átlátjuk és észrevesszük, de a szeretet ezt befedezi, ápolja és erősíti.

Hogyan lehet szerinted a Gyülekezetben hosszú időn át inspiráltan, lendületesen és hatékonyan szolgálni?

Egyrészt a gonosz nem marad meg az igazak között, ezért nagyon fontos, hogy megmaradjon a szívünkben az Isten iránt való elkötelezettség. Erkölcsileg tisztán kell élni, mert ez egy adottsága annak, hogy az Úr bennünk él és együtt járunk vele. Ha a hívő megtanulja megfékezni az érzelmeit, indulatait, akkor harmonikus személyiséggé és közösségi emberré válik. Szintén fontos az inspiráltság, lásd Márta és Mária esetét, ahol Márta azt a hívőt jelképezi, aki a kifáradás, kiborulás határán áll, vagy akár már át is esett, ez pedig így már Isten szemében nem szolgálat. Mária viszont azt a személyt jelképezi, aki oda tudott figyelni arra, hogy megmaradjon a jó arány. Az Úrral is tudott lenni, de közben szolgálatban is aktív volt, és megtett mindent annak érdekében, hogy az Úrnak a dolgai elő legyenek készítve minden ember számára.

http://www.hitgyulekezete.hu/hirek/hittel-realitasok-talajan-interju-petrocz-laszloval

Ne becsüld alá a kapcsolatok értékét - Interjú Balogh Adryval, a Kalocsastyle márka megálmodójával

Egy vállalkozást nem erőből, hanem szívből kell csinálni. Ezt erősíti az 50 perc inspiráló beszélgetés is Balogh Adryval, aki előtt 22 évesen attól nyílt ki a világ, hogy a dunaújvárosi színházban végre megmutathatta a ruhákkal való kapcsolatának erejét. Most családdal, és már külföldről is keresett saját márka képviseletével a háta mögött is azt vallja, hogy kapcsolatokat kell építeni. És folyamatosan az események áramlatában kell mozogni. Vállalni saját magadat és amit képviselsz.

http://www.kreativkarakter.hu/inspiraciok-neked/kalocsastyle-interju-kapcsolatok-erteke

    Fotó: Nyári Fruzsina (Kreatív Karakter)

A Hamasz fia interjút adott

Budapesten adott interjút a Népszabadságnak Moszab Hasszán Juszef. A harminchat éves palesztin férfi a Hamász egyik alapítójának az elsőszülött fia. Maga is részt vett a szervezet tevékenységében, letartóztatták. A börtönben beleegyezett az együttműködésbe az izraeliekkel. Azt állítja, kettős ügynökként a saját oldalát szolgálta. Szerinte az Iszlám Állam rémálommá változtatná Európát.

Juszef a bevallása szerint a börtönben meggyőződött arról, hogy az izraeliek emberségesebbek, mint saját bajtársai. 1997-ben szervezték be. Tíz éven keresztül szállított fontos adatokat az izraeli elhárításnak, a Sin Betnek azzal a feltétellel, hogy az izraeliek a célszemélyeket letartóztatják, s nem likvidálják. Végül, amikor kiszállt – nyilván izraeli-amerikai titkosszolgálati támogatással –, az Egyesült Államokba települt. Könyvet adott ki életéről, családjáról A Hamasz fia címmel, amely 2011-ben megjelent magyarul is. Izraeli filmesek dokumentumfilmet készítettek Moszabról, amelyet ezen héten az Izraeli Filmhét keretében mutatnak be a budapesti Puskin moziban.

– Ön szerint milyen esélyei vannak az izraeli-palesztin megállapodásnak?

– Soha nem volt ilyen rossz a helyzet a palesztin területeken. Sem a Gázai övezetben, sem Ciszjordániában. Ez azért van, mert a palesztin vezetők nem képviselik a palesztin népet. A Hamasz vezetői például külföldi vallási és politikai érdekeket visznek. Az, hogy a Hamaszt nem érdekli a palesztin élet, bizonyítja, hogy Gázában lakások, gyerekotthonok, kórházak alatt ásnak alagutakat, onnan indítják a rakétákat. Készek háborúzni a világ legsűrűbben lakott területén. A Hamaszt nem politikai, nemzeti célok vezetik, hanem egy tisztán vallási program, amelynek a végcélja a zsidók elpusztítása, és nem csak Izrael megsemmisítése.

Ezért azt mondom, hogy Gázát eltérítette egy terrorista szervezet. Ha Ciszjordániáról beszélünk, ott is hasonló a helyzet. Ha a palesztin nép jövője, jóléte, munkája lenne az érdekük, akkor nem csupán az állammal kapcsolatos alkudozás folyna. Ráadásul nem érdekli őket az egyszerű szegény emberek jóléte. Kastélyokat építenek maguknak, dúl a korrupció. Az egyik országrészben egy romlott vallási rendszer uralkodik, a másikban egy nem kevésbé korrupt világi gárda, s egyiket sem érdekli sem a nép életszínvonala, sem a jövője.

A palesztin nép pedig e két korrupt politikusi gárda között harc áldozata. Nem vagyok most személyes kapcsolatban ottaniakkal, de követem az eseményeket. Tudom, kikről beszélek, mert magam is nagyon közel álltam a palesztin vezetéshez. Találkoztam Mahmúd Abbasszal, korábban Jasszer Arafattal, más PFSZ vezetőkkel,. Ismerem őket, a családjaikat, személyes helyzetüket. Hallom, ahogy ugyanazokat szövegeket ismételgetik, ugyanazokat az elméleteket hirdetik, ugyanazokat a hibákat követik el. És mivel ott nincs demokrácia, a palesztin népnek nincs módja rá, hogy leváltsa őket.

– Mi tartja a hatalomban ezeket a vezetőket?

– A Hamász, de a Fatah is, megfélemlítéssel tartja fenn hatalmát. Gátlástalanul meggyilkolják, helyben agyonlövik, akit megvádolnak az Izraellel fenntartott kapcsolatokkal. A Hamász nehézfegyverekkel, rakétákkal felszerelt ideológiai mozgalom, amely magától nem mond le a hatalomnak egy morzsájáról sem. A palesztinokat évtizedek óta megfélemlítik, és félrevezetik. Évtizedek óta érvényes – egészen a legutóbbi időkig – a dogma, hogy a cél Izrael eltörlése a föld színéről. Nem a palesztin állam felépítése a programjuk, hanem egy másik megsemmisítése. Nincsenek tervek az állam, a nemzet építésére. Nem is beszélhetünk nemzetről.

A létező politikai pártokat pedig külföldről pénzelik, mert idegen államok céljait hirdetik. Egyiptomi, török, katari, iráni, szír érdekeket hirdetnek. Azt teszik, amiért fizetnek. Például a katariak mi mindent finanszíroznak azzal a rengeteg pénzzel, amit a Hamaszhoz irányítanak. Vagy, hogy Törökország irodát nyitott a Hamasznak. Mielőtt al-Sziszi hatalomra került, Egyiptomból óriási mennyiségű fegyver áramlott Gázába Szudánon keresztül... Felelősség kellene, az idegen államoknak tiszteletben kellene tartaniuk a határokat, s nem szabadna beavatkozniuk a palesztin ügyekbe.

– A vallás valóban ennyire fontos szereplő a térségben?

– Az én viszonyom a vallásos eszmékhez nagy változáson ment keresztül. Az elmúlt években megismerkedtem nemcsak a kereszténységgel (Moszab megkeresztelkedett a kilencvenes évek végén – a szerk.), hanem az indiai, iráni vallásos eszmékkel, vallásfilozófiával. Mind izgalmas olvasmány, de nem kell feltétlenül hinni mindenben. A rettenetes az, amikor rákényszerítik az emberekre a hitet. Erre példa az Iszlám Állam jelensége. Először Irak és Szíria, most megjelentek Líbiában, és elérhetik Európát is. Mennyi európai harcol közöttük. Ezek nemsokára hazatérnek, sokan közülük soha nem lépett át egyetlen hivatalos határt sem. Megtanulták a rejtőzködést, megtanultak bombákat készíteni. És az Iszlám Államnak nem feltétlenül az a célja, hogy kormányozza az európai országokat, de a terrorral rémálommá akarják változtatni a városokat, így akarva leigázni Európát.

Ezek az emberek – ismerem őket – felsőbbrendűnek tartják magukat. Azt hiszik, hogy aki nem veti magát alá nekik, a Koránt követve, a Próféta nevében megsemmisíthető. Ez a fanatizmus végtelenül veszélyes, és nem férhet össze a demokráciával. Nagyobb csapás fenyeget, mint 2001. szeptember 11-én, és nem egy terrortámadás, hanem akciók sorozata, ami kivéreztetheti a világgazdaságot.

– Milyen hatása van a könyvének, a belőle készült filmnek?

– Sok nyelvre lefordították a könyvet. Héberre is. Könyv alakban nem jelent meg arabul, de elérhető szabadon az interneten. Sok izraeli olvasta a könyvet. Ez nem izraeli propaganda, sok dologban bírálja Izraelt. Ennek ellenére az izraeliek felismerték, hogy ez nem ellenséges, romboló bírálat. Kaptam reakciókat, e-maileket az arab világból, palesztinoktól is. Nem túl sokat, de ezek az emberek megértették, hogy a könyv nem propaganda, hanem egy szemtanú beszámolója.

– Mennyire veszélyeztetett? Képes-e fiatal emberhez méltó életet élni? Gondolom sajátjai árulónak tartják.

– Normális életet élek, vannak barátaim, szabadon sétálok az utcán. Most voltam Izraelben. A taxis, aki szállított, egy kelet-jeruzsálemi arab volt. Beszélgettünk, panaszkodott a viszonyokra. Megmondtam neki, hogy ki vagyok, s ő felkiáltott: igen, hallottam már rólad – mondta. Valóban, nem mehetek Ramallahba, nem utazhatok Gázába, pedig nem tettem semmit, amit szégyellnem kellene. Többek szerint áruló vagyok. Például a családom szerint, mert tájékoztattam az ellenséget. De milyen információt kaptak tőlem? Azt, hol készül egy öngyilkos merénylet, hol akar valaki egy autóbuszt, vagy piacot, bevásárlóközpontot felrobbantani. Ahol rengeteg ember halhatott volna meg. Muzulmánok is. Ha az ő szempontjukból ez árulás, ez az ő dolguk. Én nem az politikájukat szolgáltam, hanem az emberséget. És ezt árulásnak tartják.

Arató Ádám: “Ha egy fiatal tényleg tiszta és ezt fölvállalja, az ma még nagyobb bizonyság, mint régen”

Hallható-e napjainkban a keresztény fiatalok hangja? S ha nem akkor mi a magyarázat? Hogyan látja a fiatalságot és hogyan tért meg az az ember, aki bár egy szélsőséges csoport tagja volt kereste az Istent? Mi a nehezebb: keresztény szülők gyermekeként, vagy világiként megtérni? Ezekre a kérdésekre a választ Arató Ádám, a kecskeméti Hit Gyülekezete pásztora fogalmazta meg. Szerinte az a züllött létforma, amelyből ő 27 évvel ezelőtt megszabadult, mára elfogadottá vált. A hitifi.ro-nak adott interjúból az is kiderül, mit üzen a ma már hétgyermekes édesapa, illetve hétszeres nagyapa a marosvásárhelyi ifiseknek.

Lehet-e a világban hallani a keresztény fiatalok hangját? Mi a tapasztalata, véleménye Önnek erről?

Ha egy fiatal tényleg tiszta és ezt fölvállalja, az ma még nagyobb bizonyság, mint régen. Mert annyira lezüllött a világ, hogy most egy igazi, szent fiatalnak még nagyobbat üt a bizonysága. Most például volt egy testvér, aki mérnöki diplomázott, s az államvizsgáján kérdezgették, és mondta, hogy ő gyülekezeti tag, és hogy most lesz az esküvője és szűzen veszi el a feleségét. Ez nagyon nagy bizonyság volt, tetszett az embereknek. Ötössel ment át. Államvizsgán alig kérdezték valamiről, mert ezek ilyen régi professzorok voltak, a régi világból és nagyon tetszett nekik, hogy nem ilyen kiélt.

Nem megfigyelhető az, hogy egyes keresztény fiatalok félnek bizonyságot tenni, hogy félnek a hangjukat hallatni?

Ez mindig úgy van, hogy van, aki fél és van, aki nem. S azt mondja a Biblia, hogy az Istent ismerő nép fölbátorodik és cselekszik. (Dániel 11:32 – a szerk.) Tehát a bátrak, remélhetőleg egyre többen – fölbátorodnak. De hát ez mindenhol így van, a felnőtteknél is, csak azok többen vannak. Vannak bátor fiatalok, akik bátran megvallják az Urat és vannak, akik visszafogottabban.

Hogyan lehet stimulálni a félénkebbeket?

Stimulálni úgy lehet, hogy összejövetelen buzdítjuk őket az Ige és a Szentlélek által. Aki felfogja, hogy milyen nagy kegyelemben van, az közvetíteni fogja az üzenetet. Nyilván a félelmet mindig le kell győzni. Úgy ahogy az ember nem akar megbocsájtani, hanem haragudni akar, úgy le kell győzni a félelmet és a szégyent, és meg kell újulni. Irgalmasan, szellemi élettel meg jó összejövetelekkel ez simán megy.

Önt 27 évvel ezelőtt mi ragadta meg az evangéliumból?

Én nagyon kerestem az Urat, mert tudtam, hogy a halál után van létezés, Bibliát is olvastam, szólt az Úr többször is hozzám. Kiírtam a falra igéket. Csak hát nem tudtam dönteni. Aztán böjtöltem egy szép napon, hogy mondja meg Isten, hogy van, vagy nincs. S aznap találkoztam egy bizonyságtevővel. Groteszk módon, egy Krisnás összejövetelen. Krisna fesztivál volt egy lakásban. S a Krisnás megtartotta a Krisna-előadását s én odamentem hozzá, hogy most mért nem Jézus Krisztusról beszélsz, mért Krisnáról beszélsz. Erre ő azt mondta: ha akarod, beszélhetek én keresztény nyelven is. Mondom: beszélj akkor keresztény nyelven. Mondja: Jézus Krisztus feltámadt és él. S akkor ez egy fényt gyújtott a szívemben, hogy Ő feltámadt. Hogy lehet, hogy elolvastam az evangéliumokat, de nem fogtam fel, hogy feltámadt?
Mondtam, hogy mindenképp találkozni akarok Vele. Elmondta, hogy újabban jár Budaörsre egy gyülekezetbe, ahol Jézusról beszélnek. Másnap el is mentem, s ott már az első emberről áradt a Szentlélek s ez megragadott. Fiatal volt, körülbelül annyi idős, mint én, csak láttam, hogy ő szent, én meg egy démonizált, bűnös ember vagyok. Meghallgattam Németh Sándornak a prédikációját feltámadásról, befogadtam az Urat a szívembe. A Krisnásról kiderült, hogy egy pár hete megtért, ott a Hit Gyülekezetében, s az előző nap volt a Szentszellem keresztsége s azért imádkozott egész nap nyelveken, hogy valakit hozzon be az Úr. S én meg a város, Budapest másik feléből odataláltam. S pont aznap böjtöltem. Ő nekem bizonyságot tett.
Nagyon érdekes, hogy aztán a barátaim, Pajor Tamásék is megtértek. Egy társaságba tartoztunk, ő egy nagyon híres underground zenész volt, hülyítette egész Budapestet, a fiatalokat a zenéjével meg a színészkedésével. De ott ültem a gyülekezetben egy hónapos keresztényként s egyszer csak azt láttam, hogy ott van derékig érő hajjal, megtérve és befogadva Jézust a szívébe. S az egész társaság ugyanúgy.

Az, ami jellemezte azt a társaságot, az megtalálható ma is?

Az azóta kultúrává lett. Általános lett a drogozás meg ezek a dolgok. Akkor még volt benne valami, hogy azt hittük, hogy ez egy jobb dolog, mint a kommunizmus és ide menekültünk. Próbáltunk azért filozofálni az életről. Ma már nem filozofálnak, ma már csak drogoznak és paráználkodnak. Szóval az úgy elmúlt. Ma nem keresik a fiatalok az élet értelmét, hanem mára boltból kapják a drogot, meg a zenét – a drogos zenéket, ma ezzel van tele a világ. Mára kultúrává vált, ma ez a menő. Akkor mi egy szélsőséges csoport voltunk, a társadalomnak csak egy kis szegmense, rétege volt olyan, mint mi.

Veszélyt jelent-e a világ egy keresztény gyerekei számára? Mik az ön meglátásai arról, hogyan lehet óvni őket?

Nekem is van egy fiam, aki most jön vissza az Úrhoz, mert elment a világba. De hárman már teljesen az Úrban vannak, s a többieken is látszik, hogy nem fognak elmenni. Egyiküket sikerült elhalásznia az ördögnek, tehát erre százszázalékos biztosíték nincs. Hinni kell az ígéretekben, nagyon jó példát kell mutatni, mert a példamutatás nagyon sokat számít. Egyébként erről több üzenet is van a Bibliában, például a Dániel könyvében Belsazárt Isten megintette, mert ugye látta Nabukodonozor bizonyságát, amikor hét évig füvet evett és aztán megtért, de mégsem hitt Benne. S ezért nagy átok jött. S ezek a fiatalok látják a szüleik bizonyságát s ezért elvárja Isten, hogy erre valamikor térjenek meg.
De mindenkinek eljön a kamaszkor, amikor felnő és hat rá a környezete. Ez egy kritikus kor, s itt is a személynek nagy felelőssége van. Nem csak a szüleiknek, hanem az ő személyes döntésüknek is. Mert eldönthetik, hogy tékozló fiúk lesznek, és úgy lesznek keresztények, vagy egyenesen bemennek az Úrba mindenféle vargabetű nélkül meg bűn nélkül. Nyilván még sok titka van, amire oda lehet figyelni, de ez váza.

Tehát mindenkinek van egy pont az életében, ami választás elé állítja?

Feltétlenül. Az egyik lányom például négy évesen tért meg, bement egy vetítésre – a Jézus élete volt az. S mondta, hogy ő megtért. Mondom, nem lehet megtérni – mert ugye én akkor tértem meg – mert ahhoz nagyon bűnösnek kell lenni, te meg semmit sem csináltál. De ő megtért és imádkozott. Megtért és megállt, s nem követett el bűnt soha. Tíz évesen megkeresztelkedett, tizenkét évesen Szent Szellemmel.
A másik gyerekemnél ezt nem lehet elmondani, pedig ő is ugyanabban a családban van, ugyanazt látta. Tehát a személyek között is van különbség. Nyilván a szülő hisz, imádkozik, példát mutat meg minden, de valami van abban a személyben is. Hogy egyből belenő, elhívás érzése van, vagy sem. A Bibliában is látható: Istenfélő embereknek egyik gyereke ilyen lett, a másik olyan. Nincs recept erre.
Nyilván a Biblia az, de a Szellem megelevenít és minden emberi sors titok, hogy alakul. Nekünk az a dolgunk, hogy jó ifi pásztorok, pásztorok legyünk, hogy minél több fiatal, bűn és vargabetű nélkül megússza. Nyilván ez a kívánatos. Nálunk Kecskemétben sok ilyen példa van. Nekem az a látásom, hogy sokan megmaradnak az Úrban a keresztény szülők gyermekei közül.
Egy-kettő a felnőttek közül is elmegy a világba. Ez így van a fiataloknál is, nyilván a szülő helyette nem tud hinni. Neki kell elhinni, hogy Jézus Krisztus él. Kérdés, hogy kit mikor hív el az Úr, kinek mikor jön meg az esze, hogy kinél, mikor van az átmenet – Jézusnak 12 éves korában volt. Ezek azért titkok, nincs erre recept.

Ön szerint hogyan a nehezebb megtérni: keresztény szülő gyermekeként, vagy a világból?

Szerintem egyforma, de nem lehet összehasonlítani. Nyilván a lányom is azzal jön, hogy akinek sok bűne bocsáttatik meg, jobban szeret (Lukács 7:47). Viszont hálás, hogy a szülei bizonyságát láthatta, s hogy mindig az Úrban volt, hogy ezer millió bizonyságot hallott, és hogy kihagyhatja a bűnt, ez egy egészen különleges áldás. Aki Istenfélő, ezt a szívében meg tudja becsülni, értékelni tudja. Hosszútávon mindenképpen jobb kihagyni a bűnt, mert a bűn megnyomorítja az embert. Tönkrevágja. Sokkal jobb a generációs áldást továbbítani. Mindenképp ez az optimális. Persze olyan is van, hogy valaki a bűnből jön, megtér és teljesen boldog.

Mi az ön üzenete az erdélyi fiatalok számára?

Azt üzenem, hogy nagyon jó gyülekezetbe járnak, nagyon jó pásztoruk van, Fodor Sándor egy nagyon nagy ajándék. Ő is bűn nélkül nőtt föl, s ezért tudja Isten így használni. Ezért nagyon meg kell becsülni a szülők bizonyságát, mert különben a létezésed tagadod meg. Mint hogyha nem léteznének a szüleid. S ez elől nem lehet menekülni csak, mint ahogy Jónás is menekült. De az az igazság, hogyha keresztény szülőktől születtek, akkor biztosan hívja őket az Úr, s erre figyeljenek s erősek legyenek az Úrban. Hogy ne úgy járjanak, mint Belsazár. Mert azt mondta Dániel Belsazárnak, hogy te tudtad az apád bizonyságát s mégsem dicsérted Istent (Dániel 5:23). A szülők bizonysága nagyon nagy bizonyság. Én is megadtam volna mindent, hogy előbb térjek meg, de soha nem találkoztam kereszténnyel, ez a Krisnásból lett keresztény volt az első, akivel találkoztam. Tehát adjanak hálát, hogy ismerhetnek szent embereket, mert én nem ismertem, becsüljék ezt meg és döntsenek jól. Áldja meg az Úr őket!