Scofield - Dániel könyve 8. fejezet

(8,1) A 8. és 11. fej. feltűnően pontos jövendölései Antiochus Ephiphanes hellén király uralkodásáról, jelleméről és múltjáról, aki Nabukodonozor ideje után négyszáz évvel kegyetlenül üldözte a zsidókat, Prophyrust, a keresztyénellenes filozófust Kr. u. a 3. században arra a megállapításra vezette, hogy Dániel könyvét nem írhatták eme idők előtt. Ezt a felfogást sok modern bibliakritikus is átvette, de ez ne akadályozzon meg senkit –aki hiszi, hogy a próféciák jövendőt mondanak – abban, hogy elfogadja a könyv megírásának hagyományos időpontját.

(8,1) Ebben a fej.-ben részleteket találunk, a második és harmadik világbirodalomról: a 2. fej. ezüst- és rézkirályságáról; és a 7. fej. medve- és párducuralmáról, azaz a történelem méd-perzsa és görög (macedón) királyságairól. Ennek a látomásnak idején (8,1) az első világbirodalom már vége felé járt. Belsazár volt a birodalom utolsó uralkodója Babilon városában.

(8,9) E vers „kis szarv”-a (vö. 23. v.) Antiochus Ephiphanes személyében teljesedett be (Kr. e. 171-165), aki Szíriából jött (a 8. és 22. v.-ben említett négy királyság egyikéből), üldözte a zsidókat és megszentségtelenítette a templomot Jeruzsálemben. Ne tévesszük össze őt a 7,8-ban említett „kicsiny szarvval”, amely majd a nagy nyomorúság idején fog fellépni (lásd 9-13.23. v.-et). A 7,8 „kis szarv”-a a tíz szarv közül támad; erre a tíz részre a negyedik birodalom (a római) oszlik fel, míg a 8. fej.-ben említett „kis szarv” annak a négy szarvnak az egyike (9. és 22. v.), melyekre a harmadik királyság (a görög) oszlott fel Nagy Sándor halála után (21-22. v.), és Nagy Sándor hadvezéreinek négy királysága utolsó idejére mutat (23. v.). Mindkét „kicsiny szarv” erőszakoskodó a zsidók és Isten elleni gyűlöletében, és mindketten megszentségtelenítik a jeruzsálemi templomot (vö. Dán 7,25 és Dán 8,10-12-t).


(8,13) Dániel hét esetben beszél pusztításról:
(1) a szentélyéről (Dán 8,13), amit Antiochus Ephiphanes teljesített be, Kr. e. 171-165;
(2) a szentélyéről (Dán 9,17), ami a szent hely állapotára utal Dániel idejében, mialatt a zsidók fogságban voltak;
(3) általában az országról, beleértve Dániel idejét is;
(4) a szentélyéről (Dán 9,26), ami Kr. u. 70-ben teljesedett be, amikor elpusztult a város és a templom a Messiás megölése után (Lk 21,20);
(5), (6) és (7) amikor a fenevad elpusztítja majd a szent helyet, Dán 9,27; 11,31; 12,11. Vö. Mt 24,15; Márk 13,14; 2Tesz 2,3.8-12; Jel 13,14-15.

(8,14) Ez a jövendölés az Antiochus Ephiphanes alatti kegyetlen üldözés idején következett be, és amikor utána megtisztították a szent helyet Jeruzsálemben.

(8,22) Nagy Sándor birodalmát a következő négy királyságra osztották (Kr. e. 4. században): Macedónia, Szíria, Egyiptom és Kis-Ázsia.


(8,23) Ennek a sötét személyiségnek a kilétéről háromféle vélemény van:
(1) Egyesek azt gondolják, hogy ő az „északi király” a Dán 11,40-ben.
(2) Mások úgy tekintik őt, mint aki az utolsó idők római vadállatának egyik típusa (Dán 7,23-27). És
(3) némelyek ebben a királyban az utolsó római vadállatról szóló közvetlen próféciát látják, s ezzel egyben meghatározzák származásának földrajzi helyét is.

Scofield - Dániel könyve 7. fejezet

(7,8) A látomás a pogány világbirodalom végéről szól. A régi római birodalomnak (a vaskirályság, Dán 2,33-35.40-44; 7,7) tíz szarva, azaz tíz királya lesz (Jel 17,12), s ez megfelel a szobor tíz lábujjának. Mialatt Dániel a tíz király látomását szemlélte, egy „kicsiny szarv” (király) nőtt ki közöttük, aki a tíz király közül hármat legyőzött annyira, hogy királyságuk önálló léte megszűnt. Hét király megmaradt a tíz közül, valamint a „kicsiny szarv”, a „következő fejedelem”, a Dán 9,26-ban, a „pusztító utálatosság” a Dán 12,11-ben és Mt 24,15.26-ban, és a Jel 13,1-10 „fenevadja”, mely feljön a tengerből. Ő lesz a feje a helyreállított negyedik világbirodalomnak (fenevad, lásd Jel 19,20 jegyzetét). Némely bibliamagyarázó szerint ez azonos azzal a „királlyal, aki a maga tetszése szerint cselekszik” (Dán 11,36-45) és „a bűn emberé”-vel, akiről a 2Tesz 2,4-8-ban olvasunk.


(7,13) Ez a jelenet azonos azzal, ami a Jel 5,6-10-ben olvasható. Ott „a királyok és papok” magasztaló éneke (lásd Dán 7,18 jegyzetét) ezekkel a szavakkal végződik: „...és uralkodunk a földön”. A Jel 6-ban kezdődik meg a Zsolt 2,5 „rettentés”-e, ami megelőzi a Király felkenését a Sionon (Zsolt 2,6; Jel 20,4). A látomás (7,9-14) fordított sorrendben szemlélteti az eseményeket, mint ahogyan azok be fognak teljesedni. A 13. v. azt a mennyei jelenetet írja le (vö. Jel 5,6-10), amely előbb fog bekövetkezni, mint azok az események, melyeket Dániel a Dán 7,9-12. v. látomásában lát.

A beteljesedés sorrendje a következő:
(1) Az Emberfia átveszi a hatalmat az országa felett (Dán 7,13-14; Jel 5,6-10);
(2) a Zsolt 2,5 „rettentése”, amelyet a Mt 24,21-22 és a Jel 6-18 ír le bővebben:
(3) az Emberfiának visszajövetele dicsőségben, hogy beteljesítse a 2,45-ben leírt csapást (Dán 7,9-11; Jel 19,11-21);
(4) Isten ítélete egyes személyek fölött a nemzetek közül, és királyságának megvalósulása (Dán 7,10.26-27; Mt 25,31-46; Jel 20,1-6).

(7,18) „A magasságos szentjei” - lásd a 22., 25. és 27. v.-ben is. Hogy a „Gyülekezet szentjeinek”, azaz a Gyülekezet korszaka hívőinek is részük lesz ebben az uralkodásban, az nyilvánvaló, mert a „Gyülekezet részt vesz az első feltámadásban, és uralkodik Ővele (Krisztussal) ezer esztendeig” (Jel 20,6). Vö. Róm 8,17; 2Tim 2,10-12; 1Pt 2,9; Jel 1,6; 3,21; 5,10.


(7,25) Ez a kifejezés, amely mind az ÓSZ-, mind az ÚSZ-ben megtalálható, és a jövőben bekövetkező események pontosan meghatározott időtartamára vonatkozik, gondos tanulmányozást igényel, hogy elkerüljünk minden képzelet szülte okoskodást. Az első utalást a prófétai jövőnek erre a három és fél évére ebben a kifejezésben találjuk: „ideig, időkig és félidőkig”. Ugyanez áll a Dán 12,7-ben és Jel 12,14-ben is. Ez az időtartam megfelel a „hét felének” (Dán 9,27), ez az utolsó hét év fele, a Jel 11,2; 13,5-ben a „negyvenkét hónap” és a Jel 12,6-ban az „ezerkétszázhatvan nap” ugyanezt az időtartamot jelenti.
Ez a három és fél évi időszak valószínűleg a Dániel hetvenedik évhete második felére utal, amelyet a nagy nyomorúság idejének is neveznek.


(7,26) Ez a vége a pogány világhatalomnak.
(1) Amit a 7. fej. vadállat-látomása negyedik állatnak nevez (7. v.), az a római birodalom, a 2. fej. „vas” birodalma. A negyedik állat (a római birodalom) „tíz szarva” az a „tíz király, aki belőle támad” (24. v.), ez megfelel a 2. fej. szoborlátomásában a tíz lábujjnak. A tíz királyság, beleértve azokat a területeket, melyek fölött Róma egykor uralkodott, alkotják együtt azt az államformát, amelyben a római birodalom uralkodik majd, amikor a kő leszakad kéz érintése nélkül, és Krisztus szétzúzza a pogány világhatalom egész rendszerét (Dán 2,44-45; 7,9).
(2) Dániel egy „kicsiny szarvat” is lát felnőni, amely három királyt fog megalázni (Dán 7,24-26. v.). Fő ismertetőjele gyűlölete Isten és a hívők iránt. Nem tévesztendő össze a 8. fej. „kicsiny szarvával”. Ez a prófécia Antiochus Ephiphanes személyében teljesedett be (lásd Dán 8,9 jegyzetét). A Dán 7-ben említett „kicsiny szarvról” a Jel 13-ban bővebb részleteket találunk.

Scofield - Dániel könyve 5-7. fejezet

(5,18) Az uralkodók sorrendje a Biblia szerint Dániel idejében a következő volt:
Nabukodonozor (kb. Kr. e. 604-562) – vele kezdődött a zsidók fogsága és a „pogányok ideje” (lásd Lk 21,24 és Jel 16,19 jegyzetét). Ő volt a négy világbirodalom közül az első megalapítója (2,37-38; 7,4).
Belsazár (kb. Kr. e. 556-539) – a feliratokban Bel-saruzur, Nabonid legidősebb fia, apjának uralkodótársa.
A méd Dárius (kb. Kr. e. 539–?) – 5,31; 6,1-27; 9,1. Erről a Dáriusról a világi történelemírás még további adatok feltárását reméli. Azt vélik, hogy Gobriással (Gubaru) azonos, azzal a méd főemberrel, akit Círus tett Babilónia uralkodójává, miután meghódította azt.
Círus (kb. Kr. e. 539-530) – az ő uralmával a méd-perzsa világbirodalom teljes hatalmával előtérbe lépett (2,39; 7,5). A 8,1-4-ben a kos rövidebb szarva Dárius méd uralmát ábrázolja ki. Círus perzsa uralma a magasabb szarv, mely utóbb jelenik meg. Círus alatt – akinek a nevét a próféta több mint egy évszázaddal születése előtt megemlíti (Ézs 44,28-45,4) – kezdődött a zsidó maradék visszatérése Palesztinába.

(5,25) Mindhárom arám szónak kettős értelme van. „MENE” (a mena szóból, megszámlálni), ezt hangsúlyozás céljából ismétli. Isten megszámlálta a babiloni királyság napjait. „TEKEL” (tekal, megmérni), ami azt jelzi, hogy Isten erkölcs szempontjából megmérte a királyságot, és hiányosnak találta. „Peres” (peres, elosztani, a paras szóból ered a „perzsa” szó) – a jövendölés arról, hogy a királyságot felosztják, és a perzsáké lesz. „UFARSZIN” (u arám nyelven azt jelenti és, mint ahogy héberül is) a peres szó többesszáma.

(7,2) A „tenger” Szentírás képes beszéde szerint népeket jelent, az emberiség rendezetlen tömegét (Ézs 60,5; Mt 13,47; Lk 21,25; Jel 13,1).


(7,3) Nabukodonozor álma a különböző birodalmakról (2. fej.) ugyanabban a sorrendben látja az eseményeket, mint Dániel látomása a vadállatokról, de egy különbséggel: Nabukodonozor a pogányok idejének külső hatalmát és fényét látta (Lk 21,24; vö. Jel 16,19 jegyzetét), Dániel viszont a pogány világhatalom igazi jellegét látta meg, annak telhetetlenségében és háborús szellemében, mely hatalmát erőszakkal érvényesíti és tartja fenn.
Figyelemre méltó, hogy a pogány nemzetek címerében mindig vadállatok vagy ragadozómadarak képét használják.

(7,5) Ez bizonyára a második világbirodalom hármasságára utal, ez a három hatalom Média, Perzsia és Babilónia.

Scofield - Dániel könyve 3-4. fejezet

(3,6) Itt példáját látjuk az emberre kényszerített államvallásnak, amely magába foglalja egy ember által készített kép vagy szobor imádatát. Ez a jelenség, amely a pogányok idejének elején kezdődött, időnként ismétlődve folytatódik végig a történelem folyamán (p1. a római császár vagy a japán sinto-szekrényke imádata), és ismét megjelenik majd a korszak végén, amikor nemcsak a sárkány imádata lesz kötelező, hanem a fenevadat és a fenevad képét is imádni kell (Jel 13,4-15; 14,9-11; 19,20; 20,4; vö. 2Tesz 2,4). A korszak végén mindjobban tért hódít az imádat, de a Sátán kényszerítő hatalma alatt.

(3,17) Ez a három zsidó férfi, bár messze került hazájától, mégis hű maradt Istenéhez. Találóan ábrázolják ők az utolsó idők zsidó maradékát (Ézs 1,9; Róm 11,5), amely hűséges marad majd a nagy nyomorúság tüzes kemencéjében (Zsolt 2,5; Jel 7,14).


(4,14) Ez az isteni szabály Isten egyetemes királyságára utal, amely:
(1) magába foglal mindent;
(2) állandó és szakadatlanul fennáll;
(3) minden esetben eléri célját;
(4) ez az uralom gondviselésszerű és mindenre kihat (lásd Dán 4,22.29.31-32. v.; vö. Zsolt 103,19; 148,8).
Istennek ezt a királyi uralmát meg kell különböztetni Krisztusnak közbeeső uralkodásától, bár ez is az előzőből ered (vö. Dán 7,9-14), és végül egybeolvad azzal (1Kor 15,24).


(4,31) Látjuk, hogy Nabukodonozor fokozatosan ismerte föl az igaz Istent:
(1) „Ő az istenek Istene (egyike a nemzeti vagy törzsi isteneknek, de nagyobb azoknál), királyok Ura (Adonai, vagyis Mester) és a titkok megjelenítője” (2,47).
(2) Tulajdonképpen a héberek Istene Ő, aki ura az angyaloknak is, és olyan Isten, aki megszabadítja azokat, akik hisznek benne (3,28). És
(3) itt (31-32. v.) a király eljut Isten igazi megértésére. Vö. Dárius a 6,26-28-ban.

Scofield - Dániel könyve 1-2. fejezet

(1,1) Ez a babiloni időszámítás szerint Jójákim uralkodásának harmadik esztendeje (héber időszámítás szerint a negyedik, Jer 25,1). A babiloniak az első évet a „trónra lépés” évének nevezték. Dánielt az összesen három fogságba vitel közül az elsőben hurcolták el. Ez kb. Kr. e. 604-ben történt.


(2,31) Ez a látomás prófétai módon leírja a világbirodalmak történetét és megdöntésüket Krisztus által, aki ezt az időszakot nevezi a „pogányok idejének” (Lk 21,24; lásd Jel 16,19 jegyzetét). Az állókép négyféle fémből készült, és a magyarázat szerint négy birodalmat jelképezett (Dán 2,38-40. v.), melyek ha nem is birtokolták szükségszerűen az egész lakott földet, Isten úrrá tette őket azon (Dán 2,38. v.). Ezek a babiloni, a méd-perzsa, a görög (Nagy Sándor uralkodása alatt) és a római birodalom. Az utóbbi hatalom kettéosztva volt látható; ez először a kelet- és nyugat-római császárságban (a lábszárak) teljesedett be, és aztán tíz részre osztva (a lábujjak) (lásd Dán 7,26 jegyzetét). Az egész kép a pogány világhatalmak impozáns külső nagyságát és fényét mutatja.

A leszakadó kő (Dán 2,34-35) a pogány világrendszert (annak végső formáját) egy csapásra és helyrehozhatatlanul szétzúzza, nem fokozatos megtérés vagy hasonulás útján. Csak ezután, és nem előbb, a kőből nagy hegy lesz, „mely betölti a földet” (vö. Dán 7,26-27). A pogány birodalmaknak ehhez hasonló elpusztulása Krisztus első eljövetelekor nem történt meg. Éppen ellenkezőleg, Őt, Krisztust adta halálra annak a negyedik birodalomnak egyik főembere, amely akkor hatalmának tetőpontján állt. Krisztus halála után, Kr. u. 476-ban a római birodalom nyugati, 1453-ban pedig a keleti része bukott el. Rómát nem követte más világbirodalom, mivel csak ez a négy birodalom előzheti meg Krisztus visszajövetelét és uralmát. A Gyülekezet korszaka – amely Krisztus első eljövetelétől a másodikig tart –, s amelyet az ÚSZ jelent ki nekünk, nem része a látomásnak. A negyedik birodalom halálos sebe nem gyógyul meg, és a birodalom nem áll helyre, amíg a Gyülekezet korszaka be nem fejeződik a Gyülekezet elragadtatásával (Jel 13,3). Ilyenformán a pogány világhatalom ma is fennáll, és a lesújtó csapás még fel van függesztve. Az utolsó időkről részleteket a Dán 7-ben és Jel 13-19-ben találunk.

Fontos megfigyelnünk, hogy
(1) a pogány világbirodalom egy hirtelen katasztrofális ítélet által fog véget érni (lásd Armageddon, Jel 16,13-16; 19,17 jegyzete); és
(2) ezt közvetlenül követi majd a mennyek királysága.
Az egek Istene nem valósítja meg előbb királyi uralmát, csak miután a pogány világrendszert elpusztítja. Figyelemre méltó, hogy a pogány világuralom egy nagy képpel kezdődik és fejeződik be (Dán 2,31; Jel 13,14-15).
A követ nem szabad a Gyülekezettel azonosítani, mint ahogy egyesek vélik, mert sehol sem olvasunk róla, hogy a Gyülekezet feladata lenne a föld népeinek az elpusztítása.


(2,41) Az arany fejtől kezdve (38. v.) a negyedik birodalomig (Róma, a vas) a minőség romlik, de az erő növekszik (40. v.). Azután következik a negyedik birodalom romlása éppen ebben a tulajdonságában – az erőben.
(1) Tönkremegy, mert megoszlik: a birodalom két részre szakad (a lábszárak a keleti és nyugati birodalom), és ezek újabb királyságokra bomlanak, számuk tíz lesz (a lábujjak), amikor a kő szétzúzza a szobrot (42. v.; vö. 7,23-24).
(2) Romlik keveredés által: vas és agyag keveredik egymással.


(2,44) Ez az igerész más megjövendölt eseményekkel kapcsolatosan meghatározza, hogy mikor valósul meg az ezeréves birodalom. Ti. „azoknak a királyoknak az idejében”, akiket a szobor tíz lábujja jelképez (vö. Dán 7,24-27). A Messiás eljövetelekor ez a tíz király még nem létezett, s egy ilyen államszövetség a római birodalom feloszlásáig és a jelenlegi nemzeti jellegű világrendszer megalakulásáig sem volt lehetséges.
A 44-45. v. megismétli azt az eseményt, amelyről a Dán 2,34-35. v.-ben olvashatunk, s amelynek nyomán létrejön az ezeréves birodalom, ti. hogy egy kő leszakad, és összezúzza a szobrot, amely az Istennel szemben álló világhatalmakat jelképezi.

Scofield - Dániel könyve

Dánielnek az ÚSZ-i Jelenésekhez hasonlóan „Apokalipszis” a neve, így nevezik Ézs 24-17. fejezeteit és Zakariás látomásait is. Az „Apokalipszis” azt jelenti: leleplezés. Amikor úgy látszik, hogy a gonoszság már tetőfokra hágott a világon és a gonosz hatalmak uralkodnak, olyankor Isten apokalipszist adott, hogy megmutassa, mi a való helyzet a láthatók mögött, és hogy hirdesse az igazság végső győzelmét a földön. Az apokalipszis sok képes beszédet és szimbólumot tartalmaz. Isten ezt az irodalmi formát választotta arra, hogy tudassa népével a valóságot.

A könyv szerzője Dániel, neve azt jelenti, Isten az én bírám. Dániel fiatalon, Nabukodonozor uralkodása alatt, az első fogságba vitelkor került Babilonba. Bölcsességével csakhamar kitűnt abban az országban, amely híres volt bölcs embereiről. Végül fölemelkedett és első lett a méd-perzsa birodalom három legmagasabb rangú tisztviselője között (Dán 5,29; 6,1-3). Legalább Kr. e. 530-ig élt Babilonban.

Dániel könyve királyokról, királyságokról, királyi székekről és hatalmasságokról szól. Nagyszámú történelmi kijelentést tartalmaz, de főként „a pogányok idején” egymást követő királyságok sorrendjét foglalja magában, és ennek a korszaknak a végéről fest hű képet. Ez az egyetlen ÓSZ-i prófécia (Dán 9,24-27), amely meghatározza Krisztus első eljövetelének idejét.

Azokat a történelmi eseményeket, melyek Dánielben a pogányok idejének kezdetén fordultak elő, Isten arra használja fel, hogy megvilágítsa azokat a későbbi történéseket, amelyeket a könyvben prófétai kijelentések által megjelent e korszak befejezésének idejéről, a pogány világhatalom katasztrofális végéről, amikor majd Krisztus, a Messiás megjelenik. Így például Isten gyermekeinek üldözése a 3. és 6. fejezetben előre veti árnyékát annak a súlyosabb és általános üldözésnek, amelyet Isten népe szenved majd el ennek a korszaknak a végén (Dán 7,25; 8,24; 12,1); éppen így Izráel Istenének káromló megtagadása, amiről a Dán 5,1-4-ben és Dán 6,5-12-ben olvasunk, ennek a korszaknak a végén még általánosabb formában és fokozott mértékben fog megjelenni (Dán 7,25; 9,26; 11,37-38).

Az ÚSZ gyakran idézi a könyvet és hivatkozik rá (vö. különösen azokkal a szavakkal, amelyeket Urunk mond Dánielről, Mt 24,15; Márk 13,14). Ez a könyv kulcs a Jelenésekhez. Nagy befolyást gyakorolt az első gyülekezetekre; a négy egymást követő birodalomról szóló látás pedig uralta az európai történetírást egészen a 18. század közepéig.

A könyvet a következő részekre oszthatjuk fel:
I. Dániel fiatal kora a babiloni udvarban, 1.
II. Nabukodonozor álma a szoborról, 2.
III. A három zsidó ifjú szabadulása a tüzes kemencéből, 3.
IV. Látomás és Nabukodonozor megalázása, 4.
V. Dániel élményei Belsazár és Dárius alatt, 5-6.
VI. Dániel látomása a négy vadállatról, 7.
VII. Jövendölés a perzsák leveréséről a görögök által, és a templom megszentségtelenítéséről, 8.
VIII. Dániel imája és jövendölés a hetven hétről, 9.
IX. Dániel utolsó látomása, 10-12.

Scofield - Ezékiel könyve 40-43. fejezet

(40,5) Ezékiel utolsó kilenc fejezete sok gondot okozott a magyarázóknak.
Öt magyarázatot emelhetünk ki:
(1) Egyesek azt hiszik, hogy Salamon templomát írja le a Kr. e. 586-ban történt elpusztulása előtt. Ez nem fogadható el, mert ennek részletei nem egyeznek a Kir és Krón könyveiben leírt templom egyes részleteivel.
(2) Némelyek azt tartják, hogy ez annak a helyreállított templomnak a leírása, melyet Kr. előtt a hatodik században fejeztek be. Ez a nézet is tarthatatlan, mert a két leírás nem egyezik.
(3) Mások azt állítják, hogy ezek a fejezetek egy képzeletbeli templomot mutatnak be, amely sosem valósult meg. De ez nem magyarázza meg, hogy miért volt szükség egy ilyen templomot leírni, mégpedig ilyen részletesen.
(4) Egy további nézet szerint ez a kép a Gyülekezetet és annak áldásait ábrázolja ebben a jelenlegi korszakban. De akik így látják, nem magyarázzák meg a szimbólumok értelmét, sem azt, hogy miért maradtak ki a keresztyén tanítások nagy területei. És
(5) a legelfogadhatóbb magyarázat, hogy Ezékiel itt az ezeréves birodalom templomát írja le. Ha a próféciák összefüggéseit szemléljük (melyek Izráel összegyűjtését és megtérését követő időkről szólnak) és más szentírási helyek bizonyságára figyelünk (Ézs 66; Ez 6,14), akkor látjuk, hogy ez a magyarázat összhangban áll Istennek az ezeréves birodalomra vonatkozó prófétai terveivel. A Gyülekezetről itt nincs szó, ez a prófécia inkább Izráel földi történetének beteljesedéséről beszél.

(43,3) Nyilvánvaló, hogy nem Ezékiel vesztette el a várost, hanem maga az Úr. Az összefüggést tekintve és annak alapján, hogy mintegy hat kézirat értelmezi így, köztük a Theodotion és a Vulgata-fordítás, egyesekben felmerült a gondolat, hogy ezt a verset így kell fordítani: „Amikor eljött, hogy elpusztítsa a várost”. Egy elképzelhető és talán jobb megoldás volna, ha a kérdéses szó utolsó betűjét úgy tekintenénk, mint az „Úr” szónak egy jól ismert rövidítését, és akkor így olvashatjuk: „amikor az Úr eljött, hogy elpusztítsa a várost” (új fordítás: „amikor a város pusztulása bekövetkezett”).


(43,19) Ebben a részben (19-27. v.) probléma előtt állunk. Mivel az ÚSZ világos tanítása szerint lehetetlen, hogy bikák és bakok vére önmagában eltöröljön bűnöket (Zsid 10,4), de az Úr Jézus Krisztus a Golgotán egyetlen áldozatával teljes váltságot szerzett (vö. Zsid 9,12.26.28; 10,10.14), akkor hogyan teljesednek be majd ezek a próféciák?
Kétféle választ javasolnak:
(1) Ha valóban lesznek ilyen áldozatok, azok emlékeztető jellegűek lesznek. E látás szerint ezek az áldozatok visszatekintenek majd Urunk váltságművére a kereszten, miként az ÓSZ-i áldozatok előremutattak Krisztus áldozatára. Ezeknek az áldozatoknak természetesen nem lesz engesztelő erejük.
(2) A másik vélemény szerint ezek az áldozatok nem szó szerint értendők, mivel az ilyen áldozások már megszűntek, hanem úgy kell azokat tekintenünk, mint amelyek a megváltott Izráel istentiszteletét mutatják be a saját országukban és az ezeréves birodalom templomában, olyan kifejezéseket használva, melyek az Ezékiel korabeli zsidók számára megszokottak voltak.

Scofield - Ezékiel könyve 34-37. fejezet

(34,12) Ez a rész messiási tartalmát és evangéliumi jelentőségét tekintve (11-31. v.) egy ablakhoz hasonlít, amelyen keresztül a hajnal fénye bevilágít a bírósági terembe. A 12.14-16.22 versek előremutatnak a Zsolt 23 Urára és a Jn 10 jó Pásztorára; de elsősorban Izráelre utalnak – „áldott esőket” ígér neki (26. v.), „és biztonságban élnek földjükön” (27. v.), „és nem lesznek többé prédául a pogányoknak” (28. v.). A 23-30. versek pedig olyan helyreállításról beszélnek, amely a jövőben teljesedik be, mert a maradék, amely visszatért a fogságból Palesztinába, megmaradt továbbra is a pogány iga alatt, amíg Kr. u. 70-ben ki nem űzték az országból.


(36,1) Ennek és az utána következő próféciáknak a sorrendje:
(1) az ország helyreállítása (36,1-15);
(2) a nép helyreállítása (36,16-37,28);
(3) ítélet Izráel ellenségei fölött (38,1-39,24); és
(4) az istentisztelet rendjének meghatározása, hogy az Úr a népe között lakhasson (40,1-47,12).

(36,20) Ez a gúny kifejezése. A világ megveti azokat, akik Isten népének vallják magukat, de életük eltér attól, amit vallanak.


(37,1) Miután az Úr tudtul adta, hogy helyreállítja népét (36,24-38), most látomásban, jelképek segítségével rámutat annak végrehajtására. A 11. v. adja meg ennek kulcsát. A csontok Izráel egész házát jelképezik, amely a helyreállítás idején fog élni. A sírok (12. v.) azok a nemzetek, amelyek közt laknak.
A sorrend a következő:
(1) Isten kihozza népét (12. v.);
(2) beviszi azt (12. v.);
(3) a nép megtér (13. v.); és
(4) betelik az Úr Szellemével (14. v.).
A jelkép folytatása. A két fa, Júda és a tíz törzs, egy nemzetté egyesülnek (19-28. v.).

Scofield - Ezékiel könyve 23-28. fejezet

(23,3-4) Oholá és Oholibá e sötét példázata leleplezi az Isten iránti hűtlenség utálatos természetét, és óva int attól, hogy valamiképpen könnyelműen gondolkodjunk az elpártolásról. Bármily visszataszító is a kép, de megmutatja, milyen szörnyű az, amikor az Úr népe, amely összekapcsolódott vele mint menyasszony a vőlegénnyel, szellemi házasságtörést követ el, visszautasítja a vele való egyesülést, s odaadja magát a világ, a test és az ördög szolgálatának (Vö. Jak 4,4).

(26,14) Tírusz megjövendölt sorsa egyedülálló és figyelemre méltó módon teljesedett be. Tírusz Ezékiel idején Fönícia partvidékén, a Földközi-tenger partján terült el. Ezékiel jövendölése szerint Nabukodonozor bevette és lerombolta a várost. Arra azonban nem volt oka, hogy beteljesítse a 12. verset, és köveit a víz közepére hányja. Tírusz lakói közül némelyek egy szigetre menekültek, és itt új várost építettek. Háromszáz évvel később Nagy Sándor el akarta foglalni a szigeten épült várost, ezért egy átjárót épített a városhoz, és a tengerbe hányta a régi Tírusz megmaradt köveit (a görögök Palaeotirusnak nevezték a várost). Ekként teljesedtek be Ez 26,12 próféciái. Tírusz ősrégi városa sohasem épült fel újra, hanem „kopasz szikla maradt”. A régi Szidon romjait (Ezék 28,20-24) feltárták, és ma virágzó város áll a régi helyén, az ősi Tírusz romjai azonban a tenger mélyén vannak, és Nagy Sándor útja halad el fölöttük.


(28,4) „...Gyűjtöttél magadnak gazdagságot” – a héber chajil igegyök – zsarnoki erőszakkal uralom szerzést – jelent. Úgy mint a lázadók, akik véres erőszakkal szerzik meg a kormányzást.
A Lázadó durva erőszakkal szerez magának hatalmat, és ezt a legtöbb – sőt minden – esetben alattvalóira a saját zsarnoki akarata rákényszerítésére használja fel, azok kárára és soha sem a javukra. S egybevág az Ézs 14,13-ban leírtakkal: ...Holott te ezt mondtad szívedben: Az égbe akarok felmenni, az Isten csillagai fölé fogom helyezni ülőszékemet, és lakni fogok a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz.”

(28,12) Az Ezék 28,11-17. versekben, ahogyan az Ézs 14,12-17-ben is, az Ige túl Tírusz királyán a Sátánról beszél, aki sugalmazója és láthatatlan ura Tírusz minden pompájának és kevélységének. Az 1Móz 3,14-15 és Mt 16,23 további példái annak, hogy az Úr ilyen közvetett formában szólítja meg a Sátánt. Ez a rész a Sátánt a bukása előtti állapotában írja le; bukásáról az Ézs 14. beszél. Azonkívül ez a prófétai látomás nem saját személyében látja a Sátánt, hanem egy olyan földi király képében, aki isteni tiszteletet követel magának, és így Tírusz királya előképe a fenevadnak (Dán 7,8; Jel 19,20).

Scofield - Ezékiel könyve 18-21. fejezet

(18,24) Ezékielnek ezt a versét és az ehhez hasonlókat (pl. Ezék 3,17-21; 33,10-20) egyesek úgy értették, mintha azt tanítanák, hogy a keresztyén (hívő) ember elvesztheti Isten előtt igaz voltát. De hogy a hívőt biztonságában megerősítsük, meg kell állapítanunk, hogy ezek az igehelyek Ezékiel könyvében nem annak a lehetőségéről beszélnek, hogy a megváltott ember örökre elveszhet, mert itt az „igaz” szó a szertartásos vallásosságra vonatkoztatható (vö. Mt 5,20), nem pedig az „Istentől való igazságra a hit alapján” (vö. Filippi 3,7-9). Ez a büntetés továbbá a testi halálra és nem az örök halálra utal. Ezeket az igehelyeket Ezékielnél az olyan ÚSZ-i igék fényénél kell szemlélnünk, mint a Jn 10,28; Róm 5,8-9; 8,38-39; Filippi 1,6 stb., amelyek világosan tanítják a hívők biztonságát.

(20,14) „Az én nevemért” – ez az egyik oka annak, hogy miért bánik Isten így az emberiséggel. Istennek végtelenül becses az Ő neve, habár a legtöbb ember előtt nincs nagy jelentősége. Lásd Ezék 36,20-21-et, ahol az Úr a hűtlen Izráelről azt mondja: „megfertőztették az én szent nevemet”, és a következő versben kijelenti önmagáról: „Könyörültem szent nevemért”. Isten szentséges volta megkívánja neve tiszteletének védelmét.

(20,37) Ez a rész a minden nemzet közül ismét összegyűjtött Izráel jövendő ítéletéről prófétál (1Móz 12,3; lásd Ézs 1,26 és Róm 11,26 jegyzeteit). Ennek az ítéletnek az eredménye határozza meg, hogy azon a napon Izráelből kik mehetnek be a királyság áldásaiba (Zsolt 50,1-7; Ez 20,33-44; Mal 3,2-5; 4,1-2).

(21,27) Egyedül az Úr Jézus az, „akié az uralkodás”. Ha majd végez az emberek dolgaival és trónjaival, akkor elfoglalja saját királyi székét, és megkezdi uralkodását Jeruzsálemből az egész világ felett (1Móz 49,10; Ézs 2,1-4).

Scofield - Ezékiel könyve 10-15. fejezet

(11,16) Még az olyan súlyos ítéletben is, amilyen Izrael szétszórása volt, Isten menedéket készít népe számára. Ez a menedékhely, amit az Ige itt „templomnak” nevez, maga az Úr (vö. Zsolt 90,1; 91,9; Ézs 4,5). Így tesz Isten az övéivel, pogánnyal és zsidóval egyaránt, a megérdemelt ítélet közepette mindig ott a menedék és béke szentélye Őbenne.

(11,23) Isten dicsőségének eltávozása a templomból (ami látható kiábrázolása volt Isten jelenlétének) az istenuralom (teokrácia) végét jelenti az ÓSZ történetében. A megdicsőülés hegyén Isten dicsősége megjelent az Úr tanítványai előtt (Mt 17,1-5; vö. Jn 1,14; 2Kor 4,6; Jak 2,1; 2Pt 1,16-18). A látható dicsőség újra visszatér, amikor Isten helyreállítja királyi uralmát Izrael számára (Ez 43,1-7; Jel 21,22-24).

(14,14) Fontos korabeli bizonyság ez Dániel személyéről és jelleméről, aki még élt, amikor Ezékiel ezeket írta. Vö. Ezék 14,16.18.20. v. és Jer 15,1 versét. Dániel jellemének elismerése volt, hogy őt, noha akkor még fiatal embert, Nóéval és Jóbbal együtt említi a próféta.


(15,2) A szőlőtőke, ahogyan Ezékiel itt leírja, a megtéretlen embert jelképezi általánosságban, és a bűnös Izráelt különlegesen. Miként a szőlőtő fája kemény, csavart, megmunkálhatatlan fa, tehát csak tüzelőnek alkalmas, így Izrael is, ez a bűnben megkeményedett nép, csak ítéletre érdemes.
Habár a szőlőtőke a 15. fejezetben (és Ézs 5-ben is) csak az ítélet jelképe, a Jn 15-ben Krisztus mégis annak az életközösségnek a kiábrázolására használja, amely Őközötte és a hívő ember között fennáll. Itt a fa valóságos értéktelensége teljesen alá van rendelve a szőlőtő egyetlen hasznos céljának – ti., hogy gyümölcsöt terem. Urunk a szőlőtőkét, amely Ezékiel-nél a bűnben megromlott emberiség képe, választotta ki arra, hogy rajta keresztül kiábrázolja önmagát, szőlővesszőként pedig a hívő embereket, akik gyümölcsöt teremnek az Ő számára.

Scofield - Ezékiel könyve 7-9. fejezet

(7,27) Az isteni igazságosság egyik bizonyítéka annak, hogy van élő Isten. Miként akkor az Úr kijelentette Ezékiel által, hogy a büntetés eléri majd Izrael gonosz vezetőit, és megtudják, hogy Ő az Úr („hadd tudják meg, hogy én vagyok az Úr”), így lesz a gonoszok végső igazságos ítéletekor is, ami kétségtelenné teszi majd hogy Isten valóság.


(8,3) Több mint egy év telt el a parancs óta, hogy Ezékiel borotválja le haját és szakállát, s ez elég idő volt arra, hogy haja ismét hosszúra nőjön. Vö. Ez 1,1; 5,1.
(8,3) A 8. fejezet négy látomása megmutatja Isten megszentségtelenítését az Ő valódi templomában, amely az Ő imádására volt fenntartva. Beköltözött a bálványimádás és folyt akadály nélkül (Ezék 5,10-11); asszonyok részt vettek Tammuz erkölcstelen kultuszában; a napimádók szemtelenül hátat fordítottak az Úr szentélyének (Ezék 8,16. v.). Habár Ezékiel akkor már valójában a Kébár folyónál volt (Ezék 1,1.3; 3,23; 10,15.20; 43,3), látomásában visszajutott Jeruzsálembe. Isten azért mutatta meg a prófétának a szentségtelen dolgokat, amelyek a templom területén történtek, hogy igazolja az Asszíriában és Babilóniában született és felnövekedett új nemzedék előtt, hogy Isten igazságosan ítélt, amikor most megbünteti őket. A múlt és a jelen hasonló bűnei miatt volt szükség a fogságra. Ez a vonal folytatódik a 33,21-ig. Különböző látomások közben Isten ígéreteket tesz Izrael helyreállításáról és azokról az áldásokról, melyeket kiáraszt majd a megtérő Izraelre.


(9,3) Figyelemre méltó, hogy Ezékiel mint pap kapott egy látomást, amint Isten dicsősége eltávozik
(1) a kerubokról a templom küszöbéig (3. v.; 10,4);
(2) el a küszöbről (10,18);
(3) a templomtól és a város közepéből a Jeruzsálemtől keletre levő hegyre, az Olajfák hegyére (11,23); és
(4) hogy miként tér majd vissza az ezeréves birodalom templomába, hogy betöltse azt (43,2-5).

Scofield - Ezékiel könyve 1. fejezet

(1,3) Minthogy Ezékiel pap volt, papi jelek figyelhetők meg végig a prófécián. Látomásai Isten dicsőségéről (1. és 10. fej.) emlékeztetnek Isten dicsőségének felhőjére, a sekinára, a mózesi időkből. A dicsőség eltávozásának mozzanatait (8-11. fej.) olyasvalaki írta le, aki jól ismerte a papi szolgálat rendjét. A 40-48. fejezetben kétségtelenül olyan kifejezéseket használ, amelyeket csak a lévitai előírások keretében lehet megérteni. A papi tisztség felől még olyan részleteket is találunk benne, mint: a papok tisztátalanságának (4,13 kk.) és a szombat megszentségtelenítésének (20,12 kk; 22,8) tilalma.

(1,4) Ezékielnek a fogságban, ahol nem láthatta Isten földi templomának dicsőségét, ahol a bálványimádás pompája vette körül, látomása volt: látta Isten dicsőségének fenségét és csodáját. Isten megmutatta neki, hogy Ő magasztosabb mindannál, amit a pogányság nyújthat, és bevéste szívébe Izráel láthatatlan Istenének nagyságát. A látomás tudatta vele, hogy a világ dolgait nem a természet személytelen törvényei intézik, hanem egy élő Szellem (20-21. v.). Az emberi tervek zűrzavara fölött a Mindenható hangja szól (24. v.). A látomás négy arca (10. v.) annak a négy módnak a kiábrázolása, ahogy Isten majd kinyilvánítja magát, amikor mint Messiás emberi testben megjelenik. Jobb felől van az oroszlán, a királyság jelképe (Mt). Balról a bika, a Szolga jelképe (Márk). Az emberi arc az Ő tökéletes ember voltát jelképezi (Lk). A szárnyaló sas az Ő istenségét szimbolizálja (Jn).

(1,5) Ezek a lények azonosak a Ezék 10,20 kerubjaival. A kerubok Isten szent jelenlétét és megközelíthetetlenségét ábrázolják ki. Mennyei lények ezek, akik Isten igazságosságát őrzik és igazolják (vö. 1Móz 3,24; 2Móz 26,1.31; 36,7.34), hirdetik Isten kegyelmét (vö. 2Móz 25,22; 37,9) és Isten uralmát (vö. 1Sám 4,4; Zsolt 80,2; 99,1; Ez 1,22.26). A szentek szentjében Isten dicsősége a kerubok között lakozik (Zsolt 80,2; vö. 2Móz 25,10-22). Egyesek úgy gondolják, hogy a Jel 4 lelkes lényei szintén kerubok (bizonyos hasonlóságok mellett figyeljük meg a szárnyak számában mutatkozó különbözőségeket; Ez 1,6; 10,21; Jel 4,8; vö. Ézs 6,2). Ez a különbség talán annak a jele, hogy van hatalmuk különböző alakban megjelenni attól függően, hogy mi a célja jelképes megjelenésüknek.

Scofield - Ezékiel könyve

Ezékiel pap volt, neve azt jelenti: Isten megerősít. Őt is elhurcolták Babiloniába a zsidó száműzöttekkel együtt, Júda első és végső elhurcolása közötti időben (2Kir 24,11-16). Könyve úgy mutatja be őt, mint teljesen feddhetetlen és célkitűzéseiben határozott férfit, aki teljesen odaszentelte magát papi hivatásának. Mint Dániel és János apostol, ő is Júda országának határain kívül prófétált, jövendölései az övékhez hasonlóan szimbólumokban és látomásokban bővelkednek. A fogság előtti prófétákkal ellentétben, akik főként Júdának vagy a tíz törzsnek prófétáltak, néha mindkettőnek, Ezékiel az Úr szava volt „Izrael egész házához”. Feltűnő ellentétben Jeremiással, Ezékiel jövendöléseinek anyagát abban az időrendi sorrendben rendezi el, ahogy Isten azokat kijelentette neki.

Ezékiel szolgálatának tulajdonképpen az volt a célja, hogy a fogságban született nemzedék elé állítsa a nemzet bűneit, amelyek Izraelt ilyen mély romlásba döntötték (pl. 14,23); hogy a száműzöttek hitét erősítse a nemzet helyreállításáról, Istennek elnyomóikat sújtó igazságos ítéletéről és a Dávid királysága alatti nemzeti dicsőségről szóló jövendöléssel.
Figyeljük meg, hogy az Úr dicsősége közvetlenül Jeruzsálem elpusztítása előtt távozott el a városból (11,23); ez a dicsőség az ezeréves birodalom korszakában tér majd vissza Jeruzsálembe (43,2). Kr. e. 586 óta nem volt templom Jeruzsálemben, amely Isten dicsőségének ilyen jelenlétét láttatta volna.

A könyvet a következő részekre oszthatjuk fel:
I. Ezékiel elhívása, 1-3.
II. Figyelmeztetések a Jeruzsálem fölötti ítélet előtt, 4-24.
III. Ítélet a pogány nemzetek fölött, 25-32.
IV. Ezékiel őrállói felelőssége, 33.
V. Jövendölések az időszak végén történő eseményekről, amikor Izrael ismét visszatér az ő országába, 34-39.
VI. Az ezeréves birodalom temploma és annak istentiszteleti rendje, 40,1-47,12.
VII. Az ország felosztása az ezeréves birodalom idején, 47,13-48,35.

Scofield: Jeremiás könyve 36-38. fejezet

(36,32) Ez a vers érthetővé teszi Jeremiás próféciáinak elrendezését. Ahogy a száműzetés ideje közeledett, Isten megparancsolta Jeremiásnak, hogy írja le azokat az üzeneteket, melyeket már élőszóval elmondott neki (Jer 30,2). – Ezekhez újabb isteni ígéreteket fűzött a fogságból való visszatérésről és egy jóval későbbi idő áldásairól (Jer 30,3.10-11). Jójákim elégette Jeremiás tekercsét (Jer 36,23). Isten megparancsolta a prófétának, hogy diktálja le újra az üzenetet egy másik tekercsre. Jeremiás így cselekedett, és újra leíratta az előző tekercs tartalmát, valószínűleg abban a sorrendben, ahogy Isten neki eredetileg elmondta. De megfelelő helyeken megtoldotta más hasonló tárgyú ihletett kijelentésekkel (Jer 36,32). Később Jeremiás bejegyeztetett más utóbb kapott üzeneteket is, melyek tartalmilag szoros kapcsolatban voltak azokkal, melyeket Isten neki korábban adott, és ez utóbbiakat a megfelelő helyekre betoldotta a már megírt tekercsbe pl. a 21; 24; 27-29; 32-34. fej. Az új tekercs megírása után kapott üzeneteket azok sorrendjében fűzte hozzá, majd még néhány különleges fejezet következik (45-52). Így a könyv elrendezése részben az üzenetek időpontja, részben azok tárgya szerint történt.


(37,11) Öt dolgot említ itt az Ige Jeremiás bebörtönzésével kapcsolatban:
(1) Elfogták őt a város kapujánál, és hamis vád alapján a börtön vermébe vetették (Jer 37,11-15).
(2) Kivették őt a veremből, de továbbra is fogva tartották a börtön udvarán (Jer 37,17-21).
(3) Melkiás sáros vermébe (szennyvízderítő) vetették őt (Jer 38,6).
(4) Kimentették a veremből, és a börtön udvarán tartották egészen a város elfoglalásáig (Jer 38,17-28). És
(5) Nabuzáradán, az őrség parancsnoka, láncokban elhurcolta a városból, míg végül Rámában szabadon bocsátották (Jer 40,1-4).

(38,10) Sédékiás király mindent megtett, hogy enyhítse Jeremiás rabságát. Úgy látszik, őszinte vágy volt benne, hogy segítsen a prófétán, és hogy kövesse azokat az üzeneteket, melyeket az Úr adott neki Jeremiás által. Viszont félt azoktól a főemberektől, akik gonosz testvérétől, Jójákimtól kapták hatalmukat. Bár Sédékiás szeretett volna jó király lenni, de gyöngesége és félelme nemcsak tehetetlenné tették, hanem végül rossz király lett belőle. Jójákimot, aki Sédékiás elődje volt, több gonosz tervében megakadályozták apjának, Jósiásnak főemberei, akik tőle kaptak hatalmat (Jer 26), de uralkodása végén Jójákimnak sikerült ezek nagy részét gonosz emberekkel pótolni, akik kezükben tartották Sédékiást.

Scofield: Jeremiás könyve 30-31. fejezet

(30,1) Mivel ez a könyv olyan nagy mértékben foglalkozik Isten ítéleteivel (1,10), ezeknek a fejezeteknek annál nagyobb a jelentőségük, mert ilyen dicsőséges tényekről jövendölnek:
(1) Izráel elpusztíthatatlan volta (Jer 30,11; 31,35-37);
(2) visszatérés a száműzetésből (Jer 30,10; 31,23; 33,7);
(3) a Messiás Király eljövetele (Jer 33,15-16);
(4) Izráel megtérése (Jer 33,16); és
(5) az új szövetség megvalósítása (Jer 31,31; 32,39-40).


(31,22) A mai bibliamagyarázók legtöbbje úgy érti, hogy ebben a versben arról van szó, miként fog Izráel udvarolni az Úrnak, isteni férjének – eltérve az asszonyok szokásától. Régebbi magyarázók majdnem egyértelműen úgy magyarázták ezt a verset, hogy a Messiásnak szűztől való születéséről jövendöl.
Érveik:
(1) „Az Úr újat teremt a földön", valami példa nélküli esemény fog történni.
(2) A „teremtéshez" isteni erőre van szükség.
(3) Az „asszony" kifejezés egy személyt jelent inkább, mint egy egész nemzetet. És
(4) ezt a „férfi" szót jogosan vonatkoztatják Istenre (Ézs 9,6).


(31,31) Az az új szövetség, amelyről a Jer 31,31-40 és Jer 32,40 beszél, egyike a Szentírás legjelentősebb szövetségeinek, és ennek itt különösen részletes leírását adja:
(1) a szövetség időpontja (31.33. v.);
(2) a szövetséget kötő felek (31. v.);
(3) különbség a mózesi és az új szövetség között (32. v.);
(4) a szövetség határozatai (33. v.);
(5) a szövetséget mindenki megértheti (34. v.);
(6) a szövetség alapvető jellemvonásai (34. v.):
(a) Isten megismerése és
(b) a bűn megbocsátása;
(7) a szövetség népének fennmaradása (35-37. v.); és
(8) a szövetség biztosítéka (a város újjáépítése) (38.40. v.).

Bár a szövetség bizonyos pontjai a hívők számára a Gyülekezet jelenlegi korszakában már beteljesedtek (p1. 6.), mégis a 31. v. határozott kijelentése szerint a szövetség teljes egészében Izráel életében valósul majd meg.

Scofield: Jeremiás könyve 20-22. fejezet

(20,2) Nagyon kínos fájdalmakkal járt kalodába zárva lenni (új fordítás), ahol az áldozat fejét, kezeit és lábait egy szál deszkába vájt lyukakba szorították.

(20,7) Jeremiás nem vádolta az Urat azért, hogy rászedte őt, hanem mély fájdalmának adott kifejezést azért a rettenetes helyzetért, amelybe került. Isten arra hívta fel, hogy állandó ellenségeskedések között egyedül álljon meg. Fokozatosan került abba a helyzetbe, amelyre Isten elkészítette őt – de ez nagy nyomorúságot jelentett Jeremiásnak. A Jer 20,14-18. v.-ben megrázó szavakkal panaszolja el gyötrelmeit. A prófétai könyvek hasonló részeit nem tekinthetjük bűnös és tévelygő emberi gondolatok kifejezésének csupán. Jeremiás rettentő nagy bánata Isten szomorúságát is tükrözi, aki látja népét a bűn és hitetlenség útján haladni, a nép nem ismeri fel jóságát, és így kénytelen megfenyíteni őt.

(22,19) Egyesek azt állították, hogy mivel a történeti könyvek semmit sem mondanak Joákim sorsáról, Jeremiás tévedett, amikor ezeket prófétálta róla. Éppen ellenkezőleg, ezek a jövendölések még további történelmi eseményeket tudatnak velünk. Amennyiben Jeremiás ilyen pontosan megjövendölte, hogy mi fog történni kortársával, s ha jövendölése nem teljesedett volna be, lehetetlen, hogy a nép továbbra is úgy tekintett volna Jeremiásra, mint igazi prófétára, és nem őrizte volna meg kincsként írásait.

(22,30) Ezt a kijelentést nem úgy kell érteni, hogy Kóniásnak (vagy Jekóniásnak vagy Joákinnak vagy Jojákinnak) egyáltalán nem lesznek gyermekei, hiszen az 1Krón 3,17-18 név szerint említ néhányat (vö. Mt 1,12). Az isteni ítélet kimondja azt, hogy mint gyermektelent kell följegyezni őt, azaz nem lesz olyan testi leszármazottja, aki helyet kapna Izráel királyainak névsorában. Ezért ha az Úr Jézus, akinek el kell foglalnia Dávid trónját (Lk 1,32-33), Józseftől, Mária férjétől származott volna test szerint, aki Jekóniás vonalából volt, ez ellentmondana az isteni jövendölésnek. Krisztusnak Józsefen, nevelőapján, tehát Jekóniáson keresztül dinasztikus joga van a trónhoz. Jézus test szerinti származása azonban Dávidtól Márián keresztül történt, akinek a származási táblázat szerint nem Salamonon, hanem Nátánon át vezet vissza a családfája Dávidhoz (vö. Lk 3,31 és Mt 1,17).

Scofield: Jeremiás könyve 13-15. fejezet

(13,5) Egyesek kételkedtek abban, hogy Jeremiás valóban elrejtette övét az Eufrátesznél, tekintettel a nagy távolságra és a háborús állapotokra. Voltak azonban Jeremiás prófétai szolgálata alatt olyan idők, amikor béke honolt ezen az egész területen. Nem lehetetlen tehát, hogy tett egy látogatást Babilóniában, és akkor megtörténhetett: miközben odament, elrejtette övét, és azután útban visszafelé kiásta azt. Lehetséges azonban úgy is visszaadni a héber szót, hogy az nem az Eufráteszt jelenti, hanem a Vadi Farahat, néhány kilométernyire északra Jeruzsálemtől. Ebben az esetben Jeremiás az övet valamikor a babiloni támadás előtt rejthette el. De mindenképpen elfogadható, hogy ez a rész valóban megtörtént eseményt ír le – nem valami látomást vagy kieszelt történetet. Jeremiás elrothadt öve Izráel elromlott életét és szolgálatát jelképezte.

(14,1) A szárazság nagy jelentőségű esemény volt abban az időben. Egyike volt azoknak a jeleknek, amelyeket a palesztinai szövetség megjövendölt (5Móz 28,23-24), s amelyek részben Aháb uralkodása alatt beteljesedtek (1Kir 17,1-től). Ez a jel azután beteljesedett, bár hosszabb idő múlva, az északi királyság fogságba hurcolásával, amit Júdának is súlyos figyelmeztető jelnek kellett volna látnia.

(15,11) Nem szabad összetéveszteni azt a maradékot, melyet Isten megtartott és amelyet Jeremiás képviselt, az egész nép hitetlen tömegével. A maradéknak is részesednie kell nemzete sorsában, az elkövetkező fogságban, mert ő is vétkezett (13. v.). Az egész nemzet fölötti ítélet azonban számára csak megtisztító fegyelmezés lesz, és különleges ígéretet kap (11. v.). A 15-18. v. tartalmazza a maradék válaszát arra, amit az Úr a 11-14. v.-ben mond. A hívő maradékot minden időben két dolog jellemezte – Isten szava iránti hűség és elkülönülés azoktól, akik kigúnyolják az Igét (Jer 15,16-17. v., vö. Jel 3,8-10).

Scofield: Jeremiás könyve 7. fejezet

(7,1) A templom kapujában elhangzott üzenet általános jellegzetessége, az első és második üzenethez hasonlóan a dorgálás, intés és figyelmeztetés. Ez az üzenet azonban inkább azoknak a júdabelieknek szólt, akik még valamiféle látszat-istentisztelethez ragaszkodtak; a vallásos Júdához intézett beszéd volt pl. a Jer 7,2.9-10; 8,10-11.

(7,18) Az „ég királynője" egy gyalázatos pogány istenség neve, amelyről csak két helyen olvasunk a Bibliában, itt és Jer 44,15-30-ban. A próféták hirdetik, hogy Isten haragja eléri mindazokat, akik imádják őt. Valószínűleg azonos Astóret pogány istenséggel, amelyet a Bír 2,13; 10,6; 1Sám 31,10; 1Kir 11,5.33; és a 2Kir 23,13 is megemlít; ez utóbbi a „sidonbeliek utálatosságának" nevezi.

(7,31) A Tófet nyilván egyike volt azoknak a magas helyeknek, amelyek a Hinnom fiainak völgyében épültek, Jeruzsálemtől délre, ahol embereket áldoztak. Jóslás megfertőztette a helyet (2Kir 23,10), és Jeremiás azt jövendölte, hogy a völgyet „öldöklés völgyének" fogják nevezni (32. v.). Ez a völgy a bálványszertartások rettenetes tüze miatt, és mert Jósiás megfertőztette azt, később a nagy tűz jele lett, amely a bűn következménye. A görög „gyehenna" kifejezés (ami a „Hinnom völgye" héber szó görög formája) azt jelenti: a tűz helye, és ezt a szót az ÚSZ tizenkétszer használja az örök büntetés helyéül (lásd Mt 5,22 jegyzetét; Jak 3,6), az örök tűz helye ez, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült (Mt 25,41).

Scofield: Jeremiás könyve 2-3. fejezet

(2,1) a Júdához intézett első üzenet jellegzetessége háromszoros:
(1) Az Úr emlékezteti Izráelt az áldás és a szabadítás napjaira, pl. Jer 2,1-7;
(2) szemére veti, hogy elhagyta Őt, pl. Jer 2,13; és
(3) azzal vádolja, hogy más, tehetetlen isteneket választott magának, pl. Jer 2,10-12.26-28.


(3,6) A Júdának szóló második üzenet általános jellegzetessége a következő:
(1) szemrehányás, mert semmi hatással nem volt Júdára, hogy az Úr megfenyítette az északi királyságot (2Kir 17,1-18), pl. Jer 3,6-10;
(2) figyelmeztetés, hogy hasonló fenyítés vár Júdára is, pl. Jer 3,15-17. v.;
(3) megindító felhívás, hogy térjenek vissza az Úrhoz, pl. Jer 3,12-14; és
(4) a végső nemzeti helyreállítás és áldás ígérete, pl. Jer 3,16-18.

(3,6) A próféták általában Izráelnek és Efraimnak nevezték az északi királyságot (a tíz törzset). Az összefüggésből kitűnik, hogy mikor vonatkozik az Izráel név az egész nemzetre.