„KÖZBEN
HOSSZÚ IDŐ TELT EL, és meghalt Egyiptom királya. Izrael fiai pedig sóhajtoztak
a szolgaság miatt, kiáltottak, és a szolgaság miatt való jajgatásuk feljutott
Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett az Ábrahámmal,
Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségére. Reátekintett Isten Izrael fiaira, és
gondja volt rájuk Istennek.” (2Móz 2,23-25)
Egyiptom
királya, akiről ebben az igerészben szó van, az az uralkodó volt, aki elől
Mózes évekkel korábban elmenekült. Ez a király meghalt, és új uralkodó támadt,
aki még gonoszabbul és gőgösebben bánt Izraellel. Az új király szigorúbb
kötelezettségeket vetett ki az izraeliekre, és még inkább megterhelte őket. Nem
csupán nagyobb mennyiségű vályogot kellett gyártaniuk, hanem ráadásul maguknak
kellett szalmát is gyűjteniük a vályogvetéshez. Amikor nem sikerült elég
szalmát találniuk a vályog egybetartásához, az egyiptomiak még keményebben
megkorbácsolták őket, mint valaha.
Az
izraelieken hamarosan erőt vett a kétségbeesés. A nőket és a gyermekeket is
rabszolgamunkára kényszerítették. Be kellett járniuk a száraz vidéket, hogy
begyűjtsenek minden szalmát, amit találnak. Minden napjukat a mezőn töltötték,
ütötték-verték és úgy kezelték őket, mint az állatokat. Esténként ájultan
vánszorogtak haza, a kötegeket cipelve. Megsebezték, elnyomták és
kétségbeesésbe taszították őket. Fájdalmukban és reménytelenségükben az Úrhoz
kiáltottak; a kiáltásaik végül felhatoltak a mennyekig, és Isten felelt nekik.
„Izrael fiai pedig sóhajtoztak a szolgaság miatt, kiáltottak, és a szolgaság
miatt való jajgatásuk feljutott Istenhez. Isten meghallotta panaszkodásukat...”
(23-24. v.)
Gondoljuk
meg: Izrael népe hosszú évekig dolgozott rabszolgaként, s eközben egyre csak
jajgatott és bánkódott a véget nem érő leigázás miatt. Az „Isten meghallotta”
kifejezés azt sugallja, hogy az Úr ekkor hirtelen cselekedni kezdett. Vajon
miért várt eddig Isten, hogy mozgásba lendüljön?
A
Szentírás ezt mondja: „...visszaemlékezett Isten ... a szövetségére” (24. v.).
A héber szöveg szerint: „Isten tudomást vett róluk”. Azt jelentené ez, hogy az
Úr az összes korábbi évben megfeledkezett népéről, és figyelmen kívül hagyta
panaszait? Talán emlékezetkiesésben szenvedett – majd hirtelen eszébe jutott a
szövetség, amely szerint védelmezi, megszabadítja és megoltalmazza Ábrahám
örököseit?
Természetesen
nem. Valójában Izrael mindig is részesült abban az áldásban, amelyet Isten
Ábrahámnak ígért a vele való frigykötéskor, még a szolgaság idején is. A nép
megsokasodott, amint az Úr megígérte. Nem számít, hogy rabszolgák voltak; Isten
megtartotta a szavát, és nemcsak Ábrahámot, Izsákot és Jákobot áldotta meg,
hanem minden utánuk következő nemzedéket. „És megállapítom szövetségemet
közöttem és közötted, meg magzatod között, utánad az ő nemzedékeiken át, örök
szövetségül, hogy legyek Istenül neked és magzatodnak utánad”(l.Móz l7,7)
