Nemiség és utódlás
Voltak pápák, akiket szeretőik juttattak trónra. Két prostituált - anya és lánya - összesen hat pápát. A római Theodora (egy befolyásos római szenátor felesége) volt a legsikeresebb ezen a téren. Kihasználva, hogy lánya, Marozia, III. Sergius pápa szeretője volt, elkezdte befolyásolni Róma politikáját. A „Róma szeretője"-ként ismert Marozia még a gyilkosságtól sem riadt vissza törekvéseinek megvalósítása érdekében. Maga Theodora két egyházi személyiségnek is a szeretője volt, akiket Sergius pápa halála után gyors egymásutánban „Péter trónusára” emelt - III. Anastasius (911-13) és Lando (913-14) pápákat. Beleszeretett egy ravennai papba, így aztán őt is a pápai trónra emeltette.
Aligha lehetne „apostoli utódlásnak” nevezni azt, hogy prostituáltak
határozták meg, hogy ki legyen a pápa! Erről a híres asszonyról és lányáról Edward Gibbon A Római Birodalom hanyatlása és bukása (The Decline and Fali of the Román Empire) című könyvében a következőket írja:
"A két prostituáltnak, Maroziának és Theodorának a befolyása gazdagságukra és szépségükre, politikai és szerelmi intrikáikra épült. Legkitartóbb szeretőiket a római püspökséggel jutalmazták. Egy törvénytelen gyereket, egy unokát és Marozia dédunokáját ültették Szent Péter székébe. Nem mindennapi családfa!"
Marozia egyik fia, Alberic fegyveres csapataival szó szerint uralma alatt tartotta Rómát. Megeskette Róma vezetőjét, hogy fiát, Octavianust (Marozia unokáját) nemcsak hogy utódjául fogják választani, hanem a pápa halála után a legfőbb egyházi tisztséget is ő fogja betölteni. Valóban az történt, hogy Octavianus pápaként felvette a XII. János nevet, míg hercegként továbbra is Octavianus maradt. így mind a világi, mind az egyházi hatalom egy ember kezében összpontosult.
XII. János (955-63) a törvénytelen szexuális kapcsolatoknak még inkább megszállottja volt, mint a hatalomnak. Sok állandó szeretőt tartott, de ez nem volt elég. Egyetlenegy nő számára sem volt többé biztonságos a Szent Péter székesegyházba való belépés! Cremonai Liudprand püspök, akkori pápai megfigyelő és krónikás elmondja, hogy a pápa „annyira elvakultan szerelmes volt (egyik szeretőjébe), hogy több város kormányzójává tette, és még a Szent Péter székesegyház aranykeresztjeit és serlegeit is neki adta”. Az őt támogató római tömegek, akik egyáltalán nem törődtek szerelmi ügyeivel, az egyházi javak elvesztése miatt gerjedtek haragra, ugyanis ezt a rómaiak örökségük részének tartották.
A tömeg körülvette palotáját, követelte, hogy mondjon le a trónról, és Itália új királya csapataival ostrom alá vette a várost. Octavianus lemondott ugyan világi pozíciójáról, de nem volt hajlandó feladni a még nagyobb haszonnal járó és még ennél is nagyobb befolyást jelentő pápaságot, bár semmilyen erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy vallásos embernek tűnjön, még kevésbé, hogy igaz kereszténynek. A pápaság még mindig rendelkezett azzal a hatalommal, hogy királyokat császárrá koronázzon, így a pápa Ottót, Németország királyát és Európa leghatalmasabb uralkodóját Rómába hívatta, hogy a Szent Római Birodalom császárává koronázza. Ottó hadseregével sietett az ostromlott városban tartózkodó főpap segítségére.
Miután XII. János megkoronázta, Ottó megpróbálta jobb belátásra bírni a fiatal pápát feslett életével kapcsolatban. A pápa úgy tett,mintha megfogadta volna a tanácsot, de miután Ottó és serege eltávozott, továbbra sem volt hajlandó feladni szexuális kicsapongásait. A királyi koronát Berengárnak ajánlotta fel, annak az ellenségének, akinek seregei Dél-Itáliát fosztogatták, és akinek fenyegetései miatt annak idején Ottóhoz fordult.
Bár csábító volt az ajánlat, Berengár nem fogadta el, mert tudta, hogy csapatai közelébe sem jöhetnek Ottó hadseregének. A kétségbeesett pápa ezután a szaracénoktól a hunokig mindenkit felkért, hogy mentsék meg attól az embertől, akit most koronázott a Szent Római Birodalom császárává, és akivel megegyezett, hogy felelevenítik a császárság és a pápaság közötti régi partneri viszonyt, ami egykor olyan jól működött III. Leó és Nagy Károly között.