Találékony magyarázatokat kellett kifejleszteni az évszázadok során, hogy végül eljussanak ahhoz az elmélethez, miszerint azt a Krisztust, akinek „nem volt hova lehajtania a fejét” (Máté 8,20), aki szegényen élt és mezítelenül halt meg a kereszten, egy olyan királyi főpap képviseli, aki 1100 szobás palotával rendelkezik, akit éjjel és nappal szolgák hada vesz körül, és aki a legfinomabb aranyhímzésű selyem ruhákat hordja! Egyszerre nevetséges és egyben istenkáromlással felérő, hogy Jézus ilyen pompát és luxust hagyott volna Péterre.
A pápák dicsősége és hatalma még csak távolról sem hasonlít Péter apostol egyszerű és szegény életvezetésére. Ez a halászemberből lett apostol azt mondta: „Aranyom és ezüstöm nincs” (Apostolok cselekedetei 3,6). A korai egyházban nem ismerték a pápai fényűzést és a királyok feletti hatalom dölyfös követelését, csak évszázadokkal később terjedt el, ahogy az ambiciózus pápák fokozatosan kiterjesztették és megszilárdították hatalmukat és a világi uralkodók fölötti befolyásukat. A pápák olyan címeket kezdtek felvenni, mint „a világ legfőbb ura” és a „királyok királya”. Mások azt állították magukról, hogy „földre szállt istenek”, sokuk még „megváltónak” is nevezte magát, aki „úgy függött a kereszten, mint Krisztus” , és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy „Jézus Istennel egy szintre emelte a pápákat”. Péter apostol az ilyen nagyzási hóborttal összefüggő csalást mint istenkáromlást utasította volna el.
Az egész birodalom fővárosa Róma volt, mielőtt Konstantin északra helyezte székhelyét, majd ezután a nyugati birodalom fővárosának tekintették Rómát. Míg Konstantin császár Konstantinápolyban (a mai Isztambulban) építette ki hatalmát, a pápa nemcsak mint az egyház feje, hanem mint a nyugati területek császára is majdhogynem abszolút hatalomra tett szert. Amikor a birodalom később elbukott, a pápaság volt az, amely a megmaradt területek folytonosságát megadta.
Thomas Hobbes szerint: „A pápaság nem más, mint az elpusztult Római Birodalom szelleme, ami megkoronázva ül annak sírján.”
W. H. C. Frend, az egyháztörténet nyugalmazott professzora klasszikusnak számító A kereszténység felemelkedése (The Rise of Christianity) című művében kiemeli, hogy az V. század közepére az egyház „a legfontosabb tényezővé vált a birodalomban élő emberek életében. A szűz és a szentek helyettesítették a (pogány) isteneket, és ők voltak a városok védőszentjei”. Leó pápa (440-61) azzal dicsekedett, hogy Szent Péter és Szent Pál „Romulus és Remus helyére léptek mint a város (Róma) védőszentjei”. Frend a következőt írja: „A keresztény Róma törvényes örököse volt a pogány Rómának... Krisztus győzött, Róma kész
volt, hogy hatalmát egészen az egekig terjessze”.