A tévedhetetlenség gyökerei
Valamikor királyok és császárok isteneknek tartották magukat, de tündöklésük megkopott az egymással való szüntelen háborúzás és alattvalóik egyre inkább erősödő szabadságvágya miatt. Felmerült az igény az istenségnek egy olyan tévedhetetlen földi képviselőjére, akihez a világi uralkodók fordulhattak vitás ügyeik rendezése végett. A pápák kezdték betölteni ezt az igényt, és a XIII. századra ők jelentették a legfőbb tekintélyt egész Európában. Egy híres XIX. századi katolikus történész azt írja, hogy ez az önkényuralmi rendszer nagyban elősegítette a despotizmust:
"...a katolikus egyház ellenséges és gyanakvó magatartást (alakított ki) a politikai, az intellektuális, a vallásszabadság alapelveivel és a szabad véleményalkotással szemben... (azért, hogy)... az egyház az erőszak és elnyomás egyetemes hatalmává [váljon]..., ahol a szellemi tekintélyt világi hatalom segíti abban, hogy azonnal elfojtson minden, számára ellenszenves mozgalmat.
...ezért bárhogyan is akarnánk, nem kendőzhetjük el... a pápaság történetének sötét árnyoldalait."
A pápaság történetének árnyoldala elsősorban „az erőszak és elnyomás hatalmát” jelenti, és a pápai tévedhetetlenség igénye leginkább ezzel van összefüggésben. Az emberek a pápák gonoszságai ellenére is könnyen magukévá tették ezt a nézetet. Végtére is, ha a pogány istenek is elrabolták egymás feleségeit, és ha ők is kicsapongó életet éltek, akkor a pápák miért ne tehetnék ugyanazt? De azért az mégiscsak furcsa volt, hogy a pápákat tévedhetetlennek kell tartani még akkor is, amikor saját maga egymásnak teljesen ellentmondó határozatokat hoz. A hitetés azonban tovább élt.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
