XI. Kelemen pápa (1700-21) elismerte V. Fülöp spanyol királyt, majd nem sokkal ezután III. Károly német királyt is, és mindketten ugyanazokat a címeket és privilégiumokat élvezték. Ennek az lett az eredménye, hogy Károly háborút indított Fülöp ellen, hogy megszerezze azt a koronát, amit a pápa látszólag neki adott. Kelemen még azt is megtette, hogy ugyanabba a püspökségbe két különböző jelöltet helyezett, mert mindkettőt más-más uralkodó javasolta.
Az ember azt gondolhatná, hogy az ilyen egyértelmű ellentmondások elegendő bizonyítékul szolgálhatnak arra, hogy a pápák nem tévedhetetlenek. A püspökök azonban, akik III. Károly védelmében foglaltak állást, egy kortárs megfigyelő szerint „a pápa tévedhetetlenségére hivatkoztak, és azt mondták, hogy minden kereszténynek lelkiismereti kötelessége a pápa utolsó kijelentését követni, annak vakon engedelmeskedni anélkül, hogy megpróbálnának rájönni a kijelentés mögötti indítékokra”. Így néz ki az az illogikus és egyáltalán nem bibliai, mindenesetre abszolút és tévedhetetlen pápai tekintély, amirehosszú idő óta igényt tartanak a pápák, és amit hivatalos római katolikus dogmaként fogadtak el az I. vatikáni zsinaton. A zsinatot IX. Piusz (1846-78) hívta össze, és az üdvösség feltételeként a pápának való engedelmességet határozta meg.
Majdnem háromszáz évvel korábban, 1591-ben Róbert Bellarmine jezsuita bíboros, bizonyítva a pápa iránti feltétlen lojalitását, kijelentette, hogy bármit, amit a római pápa parancsol, el kell hinni, és engedelmeskedni kell neki függetlenül attól, hogy az gonosz vagy nevetséges. Természetesen se bibliai, se logikai, se a hagyományra támaszkodó érveket nem tudott felvonultatni egy ilyen szélsőséges nézet alátámasztására. Ez a felfogás teljes egészében felszámolja az egyén Isten iránti erkölcsi felelősségét, bár a Biblia ezt világosan tanítja, és az emberi lelkiismeret is erről tanúskodik.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
