Péter szerint Jézus Krisztus meghagyta, hogy az Ő nyomdokait kövessük (1 Péter 2,21). Azt is írta, hogy az egyház vezetőinek nem uralkodniuk kell a gyülekezeteken, hanem, mint Jézus Krisztusnak, példát kell mutatniuk a nyájnak (lPéter 5,1-3). Teljesen nyilvánvaló, hogy a pápák nem engedelmeskedtek sem Jézus Krisztusnak, sem Péternek, aki szerintük az első pápa volt. Hogyan tudná a nyájnak egy egyszerű tagja követni az arisztokrata és kiváltságos pápai luxus életmódot? A pápák - dacolva azzal, aki szerintük az első pápa volt - a szó szoros értelmében „uralkodnak” alattvalóikon. Ez nyilvánult meg évszázadokon
keresztül zsarnoki magatartásukban, amit csak még visszataszítóbbá tesz az, hogy a tévedhetetlenség római katolikus dogmává lett.
A Konstantin-féle ajándékozási okirat - ami nem más, mint koholmány, és a pápák ezt tekintik hatalmuk és tekintélyük alapjának - sokat elárul arról, hogy a pápák hogy öltözködtek, éltek és uralkodtak a középkorban. De Rosa így ír erről:
"Szemmel láthatóan a római püspök az úgynevezett „ajándékozás” óta mindenben alkalmazkodott Konstantinhoz: úgy élt, mint ő, úgy ruházkodott, mint ő, az ő palotáiban lakott, uralkodott birtokain, és ugyanazt a világképet képviselte. A pápa is uralkodni akart egyház és világ fölött egyaránt.
Mindössze hét évszázaddal Péter halála után a pápák a hatalom és a vagyon megszállottjai lettek. Péter [állítólagos] követői nem szolgákká, hanem a világ uraivá [váltak]. Bíborban jártak, mint Néró, és magukat Pontifex Maximusnak hívták."
A pápai hivatal minden bibliai alapot nélkülöz, mégis olyan hatalmat ad annak, aki elfoglalja, amely nagyobb bármilyen zsarnok politikai hatalmánál. A hatalommal való visszaélés kísértése és lehetősége rendkívüli módon megnő abban a pillanatban, amikor egy ilyen személy tévedhetetlennek is tartja magát. Ezt ma egyetlen világi uralkodó vagy államfő sem merné állítani magáról. Ahhoz, hogy valaki lássa: milyen romboló hatása van annak, ha ilyen óriási tekintélyt tulajdonítanak egy egyszerű földi halandónak, csak azokra a hajlongó, szolgalelkű emberekre kell néznie, akik rendkívül nagy kiváltságnak érzik, ha a pápával személyesen találkozhatnak, kezet foghatnak, vagy akár csak megérinthetik. Érdemes elgondolkodni azoknak a tízezreknek a lelkesedésén, akik a pápa feltűnésekor összegyűlnek. Hízelgésükkel elismerik tévedhetetlenségét, és ezáltal rendkívül egészségtelen módon a római katolikus hívek is azonosulnak a pápai hatalommal. Ez az azonosulás azt szüli, hogy még az átlag egyháztagok is beleesnek ugyanabba a hibába: büszkék lesznek arra, hogy olyan egyházhoz tartoznak, amelyik „a legrégebbi múlttal rendelkezik, amelyik a legnagyobb és az egyetlen igaz egyház a világon...., és amelyiken kívül nem lehet senkinek üdvössége”. Ez a hitetés a vakbuzgó katolikusokat teljesen érzéketlenné teszi egyházuk egyébként teljesen nyilvánvaló hiányosságai
iránt, és teljesen a katolikus egyház bűvkörében tartja őket.
iránt, és teljesen a katolikus egyház bűvkörében tartja őket.
