A tévedhetetlenség bibliai alapja?
Egy kortárs vezető katolikus teológus, Hans Küng nemrégiben rámutatott, hogy „a pápai tévedhetetlenség legfőbb bizonyítékaként a II. vatikáni zsinat a Lukács 22,32-t hozta fel (‘De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited’), viszont ezt a középkori kánonisták (egyházi jogot tanítók) soha nem használják ennek a dogmának az alátámasztására - joggal. Ebben a részben egyébként Jézus Krisztus nem a tévedhetetlenséget ígéri, hanem azt a kegyelmet, hogy a végsőkig ki fog tartani a hitben.” Ezzel a nézettel Von Döllinger is tökéletesen egyetértett:
"Mindenki ismeri a Szentírásból azt a részt, amire a pápai tévedhetetlenség épül: „ De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed” (Lukács 22,32). Ezek a szavak azonban nyilvánvaló, hogy személyesen Péterre vonatkoznak, arra, hogy megtagadja majd az Urat, illetve a megtérésére...
A fejezet értelmével teljesen ellentétben állna az, ha ezt utódjainak, a pápáknak a tévedhetetlenségére vonatkozó ígéretként értelmezné bárki... A XVII. sz. végéig egyetlen író sem álmodott még csak ehhez hasonló interpretációról sem; és e rész kommentálói közül mind a tizennyolcán úgy magyarázzák, mint Jézus Krisztusnak apostoláért mondott imáját, hogy az ne veszítse el a hitét közelgő megpróbáltatásai során sem."
Nagyon sok katolikus történészt és teológust lehetne még idézni, akik hasonló nézeteket vallanak. Peter de Rosa így ír erről:
"Az egyházatyák szerint Péternek nem volt utódja. Ők valamennyi püspököt az apostolok utódainak tekintették, és nem egyetlen püspököt egyetlen apostol utódjának, vagyis ez esetben Péter utódjának.
Ezért aligha fogadhatták el azt az igényt, hogy Péter utódja ül Róma püspöki székébe.
Azt is láttuk, hogy valamennyi hittétel, különösen a hitvallások, nem a pápáktól, hanem a zsinatoktól származtak. Az első évszázadokban a római püspökök soha nem gondoltak arra, hogy az egész egyház számára határozzák meg a hittételeket."