MIKEÁS
KÖNYVÉNEK HETEDIK FEJEZETE tartalmazza az egyik legerőteljesebb üzenetet,
amelyet valaha is hirdettek az új szövetségről. Ebben a csodálatos
prédikációban Mikeás a természet szerinti Izraelnek beszél – ugyanakkor Jézus
Krisztus utolsó időkben élő gyülekezetéhez is szól. Mondanivalóját egy szívből
jövő kiáltással kezdi: „Jaj nekem, ...nincs ehető fürt...” (Mik 7,1).
Mikeás
az izraeli éhínséget írja le – az Isten igéje iránti éhséget. Ámósz egyik korábbi
próféciáját visszhangozza: „Jön majd olyan idő – így szól az én Uram, az Úr –,
amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre
fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől
tengerig, és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, de nem
találják.” (Ám 8,11-12)
Az
aratás ideje volt Izraelben, és a szőlőskerteknek roskadozniuk kellett volna a
gyümölcstől. Mikeás szerint azonban egyetlen fürt sem függött a szőlőtőkéken.
Nézte, amint az emberek a szőlőskertbe mennek, hogy leszedjék a gyümölcsöt, de
semmit nem találnak. Szó szerint éhínség söpört végig az országon, tükrözve
Isten népének szellemi éhezését. Mikeás minden egyes éhező lélek hangját
egyesítette, amikor így kiáltott: A lelkem szőlőfürt után vágyakozik, valódi
lelki táplálék után. De semmit nem találok!
Amikor
Mikeás kimondta ezeket a szavakat, egy másik éhező nép – Jézus Krisztus utolsó
időkben élő gyülekezete – nevében is beszélt. Látnoki szemével Mikeás látta az
utolsó idők tömegeit, amint egyik helyről a másikra futkosnak, mert hallani
szeretnék Isten igazi igéjét. Látomásában olyan hívők jelentek meg, akik
gyülekezetről gyülekezetre, evangelizációról evangelizációra, nemzetről
nemzetre vándorolnak, mindenütt azt keresve, hogyan elégíthetnék ki éhségüket
és szomjúságukat valamivel, ami táplálék a lelküknek. Ma is hallatszik a
kiáltásuk: „Jaj nekem, ...nincs ehető fürt...”
A
szolgálatunkhoz érkező sok-sok levélből Mikeás próféciájának teljesedését
látjuk. Egy asszony ezt írta: „Dávid testvér, a gyülekezetünk számban ugyan
növekszik, de szellemileg haldoklik. Valaha a pásztorunk igehirdetésein volt
kenet, éreztük a Szent Szellem erejét és hatalmát. Azonban valahogy eljutott
egy új, modern evangelizációra, amely viccelődésből és rövid, semmitmondó
lelkifröccsökből állt. Megváltozott emberként jött vissza erről a
konferenciáról. Ettől kezdve nem célja többé a gyülekezetünknek, hogy
megnyerjük azokat, akik kívülről jönnek a gyülekezetbe.
A pásztorunk sohasem beszél a szószéken a bűnről.
Inkább felolvas egy tizenöt perces prédikációt – egy nagyon könnyed, sekély
szöveget, amelyet azon a konferencián szerzett be, ahová elment. Most egyórás
istentiszteleteink vannak, amelyek élettelenekés üresek. Eltűnt minden erő.
Meggyőződésem, hogy el kellene hagynom a gyülekezetet, mert éhezem. De hová
mehetnék? Jártam más helyeken, de azok is éppoly halottak, mint a miénk, vagy
pedig csak a hívők szórakoztatására jók.”
