MIKEÁS SZERINT
IZRAEL SZELLEMI ÉHSÉGE A NÉP LEGROSSZABB KORSZAKÁBAN – AZ ERKÖLCSI HANYATLÁS
LEGMÉLYEBB PONTJÁN – TÁMADT FEL.
Az
izraeli társadalom romlottá és korrupttá vált. Megérett az idő az igazi
bizonyságtételre és arra, hogy a nép vezetői szeretetteljes feddést kapjanak
bűneik miatt. Bár az adott pillanatban ennek meg kellett történnie, a
gyülekezet még világiasabbá vált. Isten népét annyira elragadta a kapzsiság és
a paráznaság, hogy nem volt ereje leleplezni a bűnt.
Mikeás
a 7. fejezetben sorolja fel a nép szörnyű romlottságának példáit – és ez a
felsorolás tükrözi a mai helyzetet is:
1. „Kivesztek az országból a hívek,
nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak
egymásra.” (Mik 7,2)
Mikeás
szerint elmúltak azok az idők, amikor az embereket kötelezte az adott szó. Ez
napjainkra is igaz. Emlékszem arra az időre, amikor becsületes, megbízható
emberek úgy kötöttek üzletet, hogy pusztán kezet adtak egymásnak a
megállapodásra – és ez az egyszerű elkötelezettség éppen olyan érvényes volt,
mint egy írott, kézjeggyel ellátott szerződés. Ma pedig általánosan elterjedt
az a nézet, hogy „ki-ki gondoskodjon magáról”. Mindenki szeretné megkapni a
maga szeletét a tortából. És a „vérontás” kifejezés használata sosem volt
érvényesebb, mint most, amikor az emberek hajlamosak elpusztítani bárkit, aki
az útjukban áll.
Többé
már nem hallunk ilyet: „Mit tehetnék én? Miben segíthetek?” Ehelyett inkább ez
hangzik mindenfelé: „Mire jó ez nekem? Mi ebből az én hasznom?”
E
magatartás oda vezetett, hogy az utcákon kapzsi csalók nyüzsögnek, akik
kifosztják az időseket. Vannak, akik szerelőknek álcázzák magukat, vagy azt
színlelik, hogy telefonálni szeretnének, és megpróbálják kicsalni a gyanútlan
emberektől az utolsó dollárjaikat. Csirkefogók özvegyasszonyokat vezetnek
félre, megkaparintják a házukat, majd az utcára dobják őket.
2. „Jól használják kezüket a rosszra: a
vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit
kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket.” (3. v.)
A
politikusok és bírák – a társadalmunknak elvben tiszteletre méltó személyiségei
– kiárusítják a becsületüket. Rendszeresen kenőpénzért tartják a markukat, és
szövevényes módozatokat találnak ki, hogy kielégíthessék kapzsiságukat. Ha
pedig a vesztegetési összeg nem elég nagy, akár a saját családjukat is eladják.
Azt a mondást, hogy „minden embernek megvan az ára”,
többet használják, mint valaha. A társadalom kerekeit kenőpénzzel olajozzák
meg, főképpen a nagyvárosokban. Meg lehet kérdezni bármelyik építésvezetőt,
építőipari, önkormányzati vagy kereskedelmi szakembert. Sokan készek arra, hogy
vesztegetési pénzt fogadjanak el.
