A cölibátus gyökerei és gyümölcsei
Fontos megérteni azt, hogy a Biblia nem tanítja a cölibátust, és az apostolok sem éltek így. Ez a tanítás a pápai rendszer szerves részeként fejlődött ki, és fokozatosan annak egyik legfontosabb elemévé vált. Egyáltalán nem erkölcsi megfontolások állnak a hátterében, hiszen a cölibátus intézménye mindig is a bűn valóságos tárházának bizonyult. Talán meglepő, de az igazság az, hogy a cölibátus nem a szexualitás, hanem a házasságkötés tilalma. II. Sándor pápa (1061-73) például nem intette meg azt a papot, aki a házasságtörés bűnét elkövette apja második feleségével, mivel nem követte el a házasságkötés bűnét. Ez utóbbi volt az a nagy bűn, amitől a papokat távol kellett tartani ahhoz, hogy teljesen oda tudják szánni magukat az egyháznak.
A történelem során nemcsak papoknak és prelátusoknak, hanem a pápáknak is megvoltak a maguk szeretői, és gyakran igénybe vették prostituáltak szolgáltatásait is. Sokan közülük homoszexuálisok voltak. A klérus egyetlen tagját sem átkozták ki a szexuális élet gyakorlása miatt, viszont ezreknek kellett lemondaniuk a papi hivatalról amiatt, hogy megházasodtak. Miért ez a rendkívül nagy ragaszkodás a cölibátushoz a mai napig, ha ennek valójában nem a szexualitástól való tartózkodás a lényege? Nos, azért, mert a cölibátus rendkívül praktikus, és óriási hasznot hoz az egyháznak: nem teszi lehetővé, hogy püspökök és pápák családot alapítsanak, vagyis lehetetlenné válik a vagyon átörökítése, így aztán az egyháznak nem kell tartania az elszegényedéstől. A klérusnak nem lehetnek örökösei.
VII. Gergely pápa kifejezve sajnálatát amiatt, hogy nehéz a papokat megakadályozni a házasságkötésben, így nyilatkozott: „Az egyház nem
törheti szét bilincseit, hacsak a papok szét nem törik először a feleségeik által rájuk rakott bilincseket.” Még egy ok a cölibátusra: egy olyan papság létrejötte, aki mentes attól a tehertől (és szerető támogatástól), amit a feleség és a gyermekek jelentenek. Ezért aztán a paráznaság és a házasságtörés - jóllehet elméletileg tilos - , mégis kívánatosabb a házasságnál. Egy XIX. századi történész, R. W. Thompson a következő magyarázattal szolgál:
"A pápai rendszer tökéletes működése érdekében szükségessé vált egy olyan eklézsia felállítása, amelynek tagjai mentesek a családi kötelékekből eredő általános együttérzéstől, azért, hogy alkalmasabbak legyenek elvégezni a pápa feladatait..."
Jóllehet az első időkben házas emberek is lehettek papok, megkövetelték tőlük, hogy ne éljenek házaséletet. I. Leó pápa (440-61) azt a rendelkezést hozta, hogy a házas klérusnak úgy kell tekintenie a feleségét, mintha az „nővére” volna. Csak nagyon kevesen vannak tisztában a katolikusok közül azzal, hogy VII. Gergely (1073-85) idejében is még elfogadott volt, hogy papok megházasodhatnak, viszont nem élhettek házaséletet feleségükkel.
Ez a fajta törvény természetellenes, és nélkülöz minden realitást. Ki tartott volna be egy ilyen szabályt? Itália-szerte a klérus tagjai nagycsaládosok voltak, és ezért semmilyen hátrányt nem szenvedtek. Egyébként is, maguknak a pápáknak is népes családjuk volt, és ők sem rejtették ezt a tényt véka alá. De Rosa erről így ír:
"Az erkölcsök általános romlása idején a teológiai tévelygés oda vezetett, hogy különösen az V. század Rómájában a „klérus” szó minden goromba és perverz dolog foglalatává lett... Amikor III. Sixtus pápa (432-40) azért került törvényszék elé, mert elcsábított egy apácát, ott ügyesen védekezett Krisztus szavaival: Az vesse rám az első követ, akinek köztetek nincs bűne.
...a vándorló szerzetesek fenyegetést jelentettek a társadalom számára...; hosszú ideig a kolostorok voltak a legrosszabb hírű házak... Az 567-es II. tours-i zsinat nyíltan elismerte, hogy alig van olyan pap, akinek ne lenne felesége vagy szeretője..."
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
