A császárok utódai
Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a korai egyház napjaiban a tévedhetetlenséget nem Róma püspökének tulajdonították, hanem az ő feljebbvalójának, a császárnak. I. Leó pápa (440-61) például azt a tévedhetetlenséget tulajdonította az istentelen császárnak, amit IX. Piusznak a pápák kizárólagos jogaként sikerült elfogadtatnia az I. vatikáni zsinat tagjaival: „A Szentlélek inspirációja jóvoltából a császárnak nincs szüksége emberi utasításokra, és doktrinális kérdésekben is tévedhetetlen.”
A következő dicshimnusz - ami nagyon hasonlít ahhoz, ami ma is kijár a pápának - Euszebiosznak a pogány Konstantin császárt méltató beszédéből való. Ez azután született, hogy a császár az egyház legfőbb tekintélye lett:
"A mi császárunk méltó egyedül dicséretre..., aki szabad... a pénz szerelmétől, a szexuális vágyaktól...., aki győzelmet aratott azok fölött a szenvedélyek fölött, amelyek leigázzák a többi embert; akinek a jelleme a legfelsőbb isteni uralkodóhoz hasonló, és akinek elméje az isteni erényeknek a tükre. Ezért a mi császárunk tökéletes bölcsességben, jóságban, igazságosságban, bátorságban, kegyességben és Istennek való odaszánásában..."
Azzal, hogy ez a dicshimnusz kizárólagosan a császárnak szólt, Róma püspöke fölé került, a püspök pedig alárendeltje maradt. Ezért Konstantin magát a „püspökök püspökének” hívta. Korunk pápái, akik Konstantin címét és regáliáját viselik, az ő (Konstantin) követői, és nem Péteréi! Will Durant történész rámutatott arra, hogy „Konstantin egész uralkodása alatt politikai segítőinek tekintette a püspököket; ő hívta össze őket, ő elnökölte a tanácskozásaikat, és csak ő juttathatta érvényre a többség által hozott döntéseket”.
Konstantin számára a doktrína nem jelentett semmit - a püspököknek kellett egyetérteniük a birodalmi egység érdekében. Peter de Rosa egy IV. századi püspököt idéz, aki beszámol arról, hogy „az egyház (abban az időben) az állam alárendeltje volt”:
"Még a római püspök is - akit csak évszázadokkal később neveztek pápának - jelentéktelen volt hozzá képest. A római püspök ugyanis jogilag a császár vazallusa maradt, szellemi hatalma is - összehasonlítva Konstantinnal - egy másodrendű püspöké csupán...
Nem a pápát, hanem a császárt - mint később nagy Károlyt is - tekintették az egyház fejének és egysége forrásának. A római püspöknek a császár lába elé kellett borulnia és hűséget fogadnia. Minden püspök egyetértett abban, hogy „a császár az ihletett orákulum, az egyház bölcsességének apostola”.
Ezért Konstantin és nem a a római püspök határozta meg a zsinatok helyét és idejét, valamint a választások eredményét is. Hozzájárulása nélkül a határozatok nem voltak jogerősek, mert „ő volt egyedül a birodalom törvényadója”.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
