– Most pedig – szólt jelentőségteljes hangon – nagy kiváltság számomra, hogy bemutathatom önöknek Mary Madisont.
A karzatos terem elcsitult, a sok-sok szenátor és törvényhozó mind a nő felé fordult.
Mary felállt, gyakorlott könnyedséggel lépdelt az emelvény felé. Harmincéves volt, bár akadtak olyan napok, amikor százévesnek érezte magát. Bal kezével szorosan fogta a jegyzeteit, és érezte, hogy elárasztja az ismerős, túlvilági békesség. Hányszor tette már ezt? Az évszázados kötetek és a tömör fa illata, cipősarkának kopogása a márványpadlón, a hatalmas terem előterébe vezető út – mind ismerősnek tűnt.
Udvarias taps hallatszott. Washington legbefolyásosabb és leghatalmasabb emberei apró biccentéssel üdvözölték, ahogy elhaladt mellettük. Néhányan még mosolyogtak is. Öt éve tanúskodott már a szenátus meghallgatásain; ugyanolyan jól ismerte a tengernyi arcot, mint azok az övét. Ő volt a hit és józan ész hangja: egy olyan nő, aki világos meggyőződéseket és egyoldalú álláspontot képviselt. Mégis meghívták. Felkeresték és hallgattak rá, egyetlen ok miatt.
Ismerték a történetét.
Ismerték rettenetes múltját, nyilvános megaláztatását – mindenki tisztában volt a részletekkel. A teremben minden egyes szenátor tudott a fájdalomról, amelyben része volt. Mindegyik tisztában volt azzal, mennyire eltökélt és energikus, milyen magasra tartja most a fejét, és hogy tanult, nem is akármit: doktori diplomát szerzett családterápiából.
Jelképpé, oszloppá vált Washingtonban. Indíthatott volna saját beszélgetőműsort, vagy egy vagyont kereshetett volna azzal, hogy könyveket ír és magánrendelőt nyit. Mary azonban a város szívében töltötte napjait, a bántalmazott nők számára alapított öt menhelyének valamelyikében. Szociális munkának hívták, amit csinált. Túlélő volt és harcos. A fővárosi elit tudta ezt, kedvelték is érte. Éppen eléggé ahhoz, hogy hallgassanak rá, amikor olyan téma került terítékre, amelyhez szükség volt az erkölcsi megközelítésre.
Ma az önmegtartóztatás volt a téma.
A mostani elnök terminusának kezdetén elfogadtak egy törvényjavaslatot, amely jóváhagyott háromévi szövetségi támogatást az állami iskolák önmegtartóztatási programjára. Most az idő lejárt, a pénz fogytán volt. Mary egyszerű célt tűzött ki: meggyőzni a szenátorokat, hogy újabb három évet hagyjanak jóvá.
– Jó napot! – Mary megmarkolta az emelvény szélét, és belenézett a tőle háromméternyire ülő szenátorok egy csoportjának szemébe. Majd a terem hátsó részére siklott a tekintete. – Több mint két évvel ezelőtt itt álltam, és meggyőztem önöket arról, hogy eljött a változás ideje. – Szünetet tartott, és egy másik csoport tekintetét kereste a baloldali ajtók környékén. – Önök beleegyeztek, és olyan programot nyújtottak a gyermekeinknek, amely az egész országban módosított a kamaszkori terhességek számán. – Hangjában szíve mélyéről fakadó őszinteség csengett. – Ma azért jöttem önök elé, mert a csata még csak most kezdődött el, és nekünk továbbra is el kell vinnünk – muszáj elvinnünk – a nemleges döntés lehetőségét a gyerekeinknek.
Bár az előtte felszólaló két ember ostorozta a programot, rosszul álcázott vallásos képzésnek nevezve azt, most éber arcok figyelték, készen arra, vajon ő mit hozott nekik.
Belepillantott a jegyzetébe. A statisztikák szédítőek voltak. A következő öt percben ezeket sorolta el. A tizenévesek körében negyven százalékkal csökkent a terhességek száma. Minden tíz diákból, aki részt vett az önmegtartóztatásról szóló programon, nyolc úgy döntött, vár a házasságig a nemi élettel. Az ismertté vált nemi betegségek száma huszonnyolc százalékkal csökkent.
Ezután Mary három kamaszról beszélt a hallgatóságnak: két lányról és egy fiúról, az ország különböző pontjairól. Mind a hárman olyan körökben mozogtak, ahol természetes volt a szexuális aktivitás, és mindegyikük úgy döntött, vár. Az utolsó történetet azzal zárta Mary, hogy felolvasta, mit mondott Susan, az egyik tinilány: „Ha nem tanított volna meg valaki arra, hogy nyugodtan lehet nemet is mondani, soha nem mondtam volna nemet. Ma terhes lennék, vagy beteg, vagy elhasznált. Esetleg mindhárom együtt.”
Mary szorosabban fogta az emelvény szélét.
– Azok a nők, akik bejönnek valamelyik menhelyünkre segítséget kérni, az esetek kilencven százalékában aktív nemi életet éltek tinédzserként. Az önmegtartóztatást gyakorló nők a szó minden értelmében egészségesek. Ugyanez igaz a fiatal férfiakra is. Amikor úgy döntenek, hogy várnak, azzal azt üzenik a világnak, hogy ők értékesek, különlegesek. A jövőjükre vonatkozó többi döntést is úgy fogják meghozni, hogy az összhangban álljon ezekkel az érzésekkel.
Szünetet tartott, és még egyszer rápillantott néhány konkrét személyre szerte a teremben.
– Kérem, értsék meg, tisztelt szenátorok, hölgyeim és uraim, teljesen az önök kezében van a hatalom, hogy segítsenek az ilyen gyerekeknek, mint Susan. Feltétlenül tovább kell finanszíroznunk ezt a felvilágosító oktatást. – Közelebb hajolt a mikrofonhoz. – Köszönöm!
Szünetet hirdettek, és Maryt a következő negyedórában körbevették a szenátorok, akik köszönetet mondtak neki, amiért eljött, és egyetértően bólogattak. Bár a teremben tartózkodók közül sokan nyilvánvalóan ellenezték a programot, mert úgy látták, hogy az egyház és az állam szétválasztását fenyegeti, Mary úgy érezte, jól sikerült a beszéd.
Ő megtette a részét. A többit Isten elvégzi.
Ezután a média képviselői sereglettek köré; nekik is ugyanezt mondta.
– Az önmegtartóztatásért érdemes harcolni. Egyedül így nézhetünk a gyermekeink szemébe, és mondhatjuk nekik azt, hogy biztonságban lesznek. Biztonságban testileg, értelmileg és lelkileg.
Tíz perccel az utolsó interjú után négyajtós Toyotájában ülve a Capitoliumhoz legközelebbi, S utcai menhely felé tartott, ahol a következő megbeszélése zajlik majd. Kihajtott a parkolóból, elhaladt a gondosan nyírt pázsitok meg az aprólékosan gondozott parkok mellett, és nyugat felé tartva elhagyta az impozáns, díszes épületeket.
Néhány utcával arrébb változott a kép. Az üde zöld fű helyét átvették a töredezett járdák és koszos kanálisok; a rózsakertek helyett szemetes sikátorok jelentek meg, a lenyűgöző épületek helyén összefirkált, öreg téglafalak. Mary érezte, hogy kienged. A hangját hallathatta abban a másik világban, de itt otthonosabban mozgott. Boldogabb volt. Különösen ma. Egy olyan nővel készült beszélgetni, aki véget akart vetni az életének. Két kislányával menekült a bántalmazó barátja elől, és huszonhárom éves létére meg volt győződve arról, hogy az élet már semmit sem nyújthat neki.
Mary megmarkolta a kormánykereket. Istenem, add meg nekem a szavakat… ahogy máskor is tetted!
Elég neked az én kegyelmem, leányom! – a telt, gazdag szavak megnyugtatóan suhantak át a szívén.
A következő lámpánál állt egy csapat fiatal srác, nagykamaszok. Kemény benyomást keltettek szűk fehér pólójukban, fémláncaikkal és tetoválásaikkal. Megpillantották Maryt, kettő közülük elvigyorodott és integetett. Ismerte őket. Rendszeresen jártak az ifjúsági központba – amelyre szintén sikerült pénztámogatást nyernie.
– Mary… hé, Mary! – kiáltotta egyikük.
Piros volt a lámpa, úgyhogy letekerte az ablakot.
– Jó reggelt, srácok! Ugye, távol maradtok a balhéktól? – Magáért bármit, Mary! – tisztelgett egy másik, és Mary elmosolyodott. A srác egy héttel azelőtt mondta el neki a jó hírt. Rendszeresen eljárt az ifjúsági központban tartott bibliaórákra. Egy újabb ember menekült meg az utcáról.
Váltott a lámpa, búcsút intett.
– Gyertek el egyszer hozzám!
– Úgy lesz!
Újra az útra figyelt. A női menhely három utcával előrébb volt, baloldalon. A régi, ötszintes épület minden emeletén lakások voltak, az első két szint kivételével. A földszinten nappali, könyvtár, konyha, magánirodák, gyűléstermek és gyermekvigyázó helyezkedett el, az elsőn pedig edzőterem, tantermek és egy nagy terem az istentiszteletek számára.
Mary bekanyarodott az épület mögötti szokásos parkolóhelyére, és az oldalajtóhoz indult. Ennek a helynek minden négyzetcentiméterét szerette. Ez volt az életcélja, ezért mentette meg Krisztus. Hunyorgott az erős délelőtti napsütésben. Használj ennek a nőnek az életében, Uram! Adj neki okot arra, hogy maradjon, okot arra, hogy visszajöjjön! Okot arra, hogy éljen!
Beérve megállt a recepciós pultnál.
Leah Hamilton a számítógépen dolgozott. Kíváncsian pillantott fel.
– Hogy ment?
– Nagyon jól! – Mary felvett egy halom neki címzett levelet. – Még eltart egy darabig, mire a szavazásra sor kerül. – A folyosó irányába pillantott. – Itt van már?
– Most adja be a gyerekeket a megőrzőbe. – A tizenkilenc éves Leah kívül-belül gyönyörű volt. A folyó túlpartjáról, a gazdag környékről származott. Heti három nap egyetemi kurzusokat hallgatott színjátszásból és zenéből, a másik két napon viszont önkéntesként dolgozott itt, a menhely munkatársai mellett. Rejtélyes adottsága volt arra, hogy kapcsolatot építsen ki a nőkkel, és elérje, hogy érkezésük pillanatától fogva azt érezzék, hogy itt biztonságban vannak, és hogy törődnek velük.
Pedig a dolognak mindig ez volt a legnehezebb része: elérni, hogy a bántalmazott nők kilépjenek a káros helyzetből a menhely biztonságot nyújtó menedékébe.
– Hogy hívják?
– Emma Johnson. Huszonhárom éves, két kislánya van. – Leah a homlokát ráncolta. – Aggódom érte.
– Én is. – Mary az íróasztal sarkáról felvette az Emma jelzésű mappát. Az első telefonbeszélgetés alkalmával a menhely terapeutája azt írta az aktába, hogy Emma tizenévesként lett szerhasználó, most pedig a barátja ütötte-verte.
A terapeuta azt is feljegyezte, hogy Emmának öngyilkossági gondolatai vannak. „Úgy érzem, csapdába estem, mintha börtönben lennék, és nem tudnék kijutni” – mondta neki.
Ez keltette fel Mary figyelmét. Csapdába esve, börtönben. Akár ő is mondhatta volna, réges-régen. Mary felsóhajtott. Naponta több tucat nő lépte át a washingtoni menhelyek ajtaját. Nem foglalkozhatott személyesen mindegyikkel, úgyhogy a terápiát többnyire ügyes munkatársaira bízta.
De ez a nő…
Mary a hóna alá vette a mappát, és az ajtó irányába biccentett.
– Várom. – Rámosolygott Leah-ra. – Vezesd be Emmát az irodámba, ha készen áll rá!
A kicsi helyiségbe érve Mary becsukta az ajtót, és ismét áttanulmányozta az aktát. Egyszer-egyszer Isten hozott valakit, akinek hallania kellett az ő történetét. Az egészet. A szívszorító szenvedés, a bánat és végül a győzelem történetét.
A szerelme történetét.
Mary még nem is találkozott Emmával, de biztos volt abban, hogy ő is közéjük tartozik.
Felállt, és az S utcára nyíló ablakához lépett. A napot éppen felhő takarta el. Szorongás támadt benne. Ilyen időben minden visszatért: a borzalmak, amelyek foglyul ejtették, és azzal fenyegették, hogy felemésztik. A félelem, a becsapás, a fájdalom és a függőség. A hűtlenség, az erkölcstelenség és a vágy, hogy véget vessen a saját életének.
A bibliai időkben azt mondták volna rá, hogy megszállta mindez a borzalom. Démonoknak nevezték volna őket. Az emberek manapság vonakodtak ilyen szavakat használni, de a szavaktól függetlenül a hatás ugyanaz volt. Kötelék és kiúttalan tehetetlenség.
Amíg Jézussal nem találkozott.
Már nem a saját hét démonának rabszolgája volt, hanem a Mesterének odaszánt, készséges szolgája, aki eltökélte, hogy minden lélegzetvételével egyedül Annak céljait szolgálja, akinek olyan sokkal tartozott. Ennyire rajongott érte.
Mary felpillantott, az átfutó felhő fölé. Milyen borzalmakkal nézhetett farkasszemet Emma Johnson? Milyen szabadításra lehetett szüksége?
Hosszan, reszketve felsóhajtott. Könnyebb volt a dolga, amikor lefoglalta magát, a jelenben maradt, felváltva járt a szenátus bizottsági meghallgatásaira és végezte szolgálatát a főváros utcáin. Időnként azonban, amikor a helyzet megkívánta, engedélyezte magának, hogy visszagondoljon a szomorú, siralmas kezdetre. Történetének elmesélése jó módszer volt az igazság alátámasztására, ilyenkor biztos lehetett abban, hogy mindaz a fájdalom, amit elszenvedett, mégsem volt hiába.
Nagyot nyelt, és az ablakpárkányra támaszkodott. Mit képzelnek az emberek? Jézus nem csak egy jó tanító volt, és egészen biztosan nem csak egy férfi – ahogyan a világ látta a férfiakat. Jézus Krisztus számára nem létezett házasság, család. Ő azért jött, hogy az embereket szabaddá tegye. Pont. És ezt tette az ő életében is. Az emberek nincsenek tisztában Jézus hatalmával – a valódi hatalmával.
Az ő dolga elmondani nekik. Elmondani Emma Johnsonnak.
Jézus megmentette őt, megszabadította a borzalmaktól, amelyek különben megölték volna. Ezt egy átlagos ember nem tudta volna véghezvinni. Nem puszta halandó volt az, aki őt megmentette – dehogy! Egy hatalmas Isten tette ezt vele.
Mary érezte, hogy nyugtalansága enyhül. Elmondja Emmának a története minden részletét, hogy a nő megértse, milyen a valódi Jézus, akiről sok ember nem is tud. Mary története már magában is bizonyíték arra, hogy Jézus az, akinek vallotta magát. Nem csupán jó tanító vagy kedves vezető, hanem testet öltött Isten. Mert Isten kellett ahhoz, hogy megváltson egy olyan nőt, mint Mary. Vagy egy olyat, mint Emma Johnson. Mindenható Isten, Úr és Megváltó. Teljes mértékben ember, igen. De ettől több: teljes mértékben Isten is.
Istenember.
