Fontos, hogy szomjas maradj, és emlékezz arra, hogy Isten használni akar Téged. Fel akar szerelni az Igével és a jelenlétével. Ez nem valamiféle egyszeri alkalom. Nem annyi, hogy elmész egy előre megbeszélt találkozóra, és elhozod onnan mindazt, amire valaha is szükséged lehet. Ismerőjévé válni Isten szavának és jelenlétének egy életre szóló utazás. Minél inkább megtapasztalod ezt a kettőt, annál kétségbeesettebben lesz rájuk szükséged. Isten elégedett volt Mózessel, mert ő nem egyezett bele, hogy Isten jelenléte nélkül vezesse Izraelt. Hasonlóképpen minket David barátunk hite érintett meg- az emberé, aki várakozott a Jelenlétben, hogy a Szent Szellem megmutassa neki, hogyan kell összeraknia a fúrótornyokat.
Adtunk neki egy tiszteletbeli mérnöki doktori címet. Óriási öröm volt, hogy neki ajándékozhattuk. Könnyek patakzottak le az arcán. Így tüntettúk ki Isten emberét, aki hitt, és az alapján a stratégia alapján cselekedett, amit a mennyből kapott, míg mások, az összes megfelelő képesítéssel még a megérintését a szerkezeteknek is visszautasították.
Isten elégedett azzal, hogy akárkit használ, aki hisz Benne. Vágyik arra, hogy kibocsássa a kulcsokat és a haditerveket a mennyből a titkos helyen. Az eszköze a a nemzeted megváltoztatására te vagy. Te vagy a só. Te vagy a fény. Te vagy az az ember, akit használni akar. Mikor Isten jelenlétében maradunk, a lelkünkből a háború és a félelem eltávozik.
Mózes azt mondta Istennek: Ha kedves vagyok Neked, tanítsd meg nekem az utaidat, hogy megismerhesselek Téged, és mindig jókedvet találjak Nálad. Emlékezz arra, hogy ez a nemzet a Te néped (II. Mózes 33,13). Az Úr azt válaszolta neki: Jelenlétem veled fog menni, és én pihentetlek meg (14. vers). Aztán az Úr azt mondta Mózesnek, hogy azt mondja minden odaszánt, letett életű szerelmesnek, hogy pontosan azt a dolgot fogja megadni, amit kértünk, mert kedvesek vagyunk Neki, és név szerint ismer minket ( 17. vers).
Nem vagyunk névtelenek Isten számára. Ismer minket, és vágyik arra, hogy halljuk, mikor a nevünkön szólít minket.
Egy nap ezt tanította meg nekem, ahogy egy, a bázisunkhoz közeli falun mentem át. Órákat töltöttem a szomszédaink látogatásával, és késésben voltam egy tanítványképző összejövetelről. Ahogy a dombon lefelé siettem, egy nagyon idős, rongyokba öltözött asszonyt vettem észre, ahogy egy sárkunyhó átellenében ült a porban. Vak volt. A szemei teljesen fehérek voltak. Éreztem, hogy az Úr arra kér, álljak meg a kedvéért. A helyi dialektusban megkérdeztem a nevét. Azt mondta, nincs neki. Azt gondoltam talán valami másféle törzsből való, és nem érti az én makua beszédemet. Ismét megkérdeztem őt egy másik nyelven, de a válasza ugyanaz volt: Vak vagyok. Nincs nevem.
Volt ott a közelben egy másik, üldögélő asszony. Megkérdeztem, hogy tudja-e a vak asszony nevét, de ő is azt mondta, hogy vak, és nincs neve.
Meg voltam döbbenve. Átöleltem az idős, vak asszonyt, és egyből elhatároztam, hogy Utaliyának fogom hívni. Azt jelenti: “létezel”, vagy “ te vagy”. Mikor először szóltam hozzá, ráncos arca élni kezdett. Hatalmas, csaknem teljesen fogatlan vigyort villantott rám. Megkértem a másik asszonyt, hogy szólítsa őt új nevén. Utaliya odafordította vak, fehér szemeit az ismeretlen hangra, és kuncogott. Ezután imádkoztam a szemeiért. Az orrom előtt barnultak meg.
Utaliya látott!
Beszéltem neki arról az emberről, akit Jézusnak hívnak, és éppen most nyitotta meg a szemeit. Beszéltem Apa Istenről, aki mindig a nevén szólítja őt. Utaliya azon a napon találkozott Istennel. Órákat késtem az összejövetelről, de úgy tűnt nekem, éppen a jó időben vagyok.
Fordította: Mihályi Dorottya
