Eddig azokról beszéltünk, amiket a saját szemünkkel láthatunk, amit tudunk a teremtésről, és Isten néhány, a Bibliában kijelentett jellemzőjéről. Ám Isten számos oldala meghaladja az értelmünket. Ez a világ képtelen Őt befogadni, a szókészletünk képtelen megmagyarázni, az értelmünk pedig képtelen megragadni. Ennek ellenére a Jelenések könyve 4. fejezetében és Ézsaiás könyvének 6. fejezetében két világos bepillantást nyerünk a mennyei trónterembe. Hadd fűzzek ehhez némi magyarázatot.
Amikor a Jelenések könyvében János beszámol az élményéről, arról, hogy látta Istent, olyan, mintha földi szavak után kutatna annak érdekében, hogy leírja a látomást, amelyet kiváltsága volt látni. A trónon ülőt két drágakővel jellemzi, a jáspissal és a sárdiussal, a trón körüli szivárványt pedig úgy, mintha smaragd lenne. Isten, a trónon ülő, inkább emlékeztet ragyogó ékkövekre, mintsem testre és vérre. Az ilyen költői, művészi képtár nehezen érthető azok számára, akik nem így gondolkodnak. Képzeld el a valaha látott, leglenyűgözőbb naplementét! Emlékszel az égbolton szétszórt ragyogó színekre? Vagy arra, hogy megálltál, hogy csodálattal bámuld? Arra, hogy a hűha és a csodálatos szavak nem tűntek elégségesnek? Ez kicsiben az, amiről János a Jelenések 4-ben beszél, amikor megpróbál hangot adni a mennyei trónteremben látottaknak.
János „villámlásokat és mennydörgéseket” ír le a trónból kiáradni, egy olyan trónból, amihez nincs más fogható. Azt írja, hogy a trón előtt hét égő lámpás van, és egy kristályhoz hasonló üvegtenger. A tőle telhető legjobb módon, hétköznapi szavakkal próbál meg leírni egy mennyei helyet, és egy szent Istent. Számomra az a leglenyűgözőbb, ahogyan János a trón körül állókat jellemzi. Először is ott a huszonnégy vén, fehér ruhában, arany koronával a fején. Utána János négy, hatszárnyú lényt ír le, akik szemekkel teljesek elöl és hátul. Az egyik hasonló az oroszlánhoz, a másik borjúhoz, a harmadik emberhez, a negyedik pedig sashoz.
Megpróbálom elképzelni, hogy milyen lenne, ha valóban látnék egy ilyen teremtményt kint az erdőben, vagy lent a parton. Valószínűleg elájulnék! Rettenetes lenne egy oroszlánhoz hasonló arcú lényt látni, telis-tele szemekkel. Mintha János jellemzése nem lenne elég vad és furcsa, utána azt is elmondja nekünk, hogy mit mondanak ezek a lények. A huszonnégy vén a trónon ülő elé veti a koronáját, arcra borul előtte, és így szól:
„Méltó vagy Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet, és erőt, mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremttettek.”
Ugyanakkor a négy lény sosem szűnik meg ezt mondani, sem éjjel, sem nappal: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, Aki vala, és Aki van, és Aki eljövendő.” Képzeld csak el, milyen lenne ott lenni a trónteremben a vénektől körülvéve, akik Isten méltóságát éneklik, és a teremtményekkel, akik Isten szentségét hirdetik!
Ézsaiás prófétának szintén volt látomása Istenről a trónteremben, ám ezúttal ő sokkal közvetlenebb képet fest elénk: „Látám az Urat ülni magas és felemeltetett székben.”
Húha! Ézsaiás látta mindezt, és életben maradt? Izrael fiai elrejtőztek minden egyes alkalommal, amikor Isten elhaladt a táboruk mellett, mert féltek még csak ránézni is, sőt még a hátát sem láthatták.
Féltek, hogy meghalnak, ha meglátják Istent. Ám Ézsaiás nézett, és Istent látta. Azt írja, hogy Isten palástjának szegélye betölti az egész templomot, és szeráfok állnak fölötte. A szeráfoknak hat szárnyuk volt, csakúgy, ahogyan a János által leírt teremtményeknek is a Jelenések könyvében. Ézsaiás elmondja, hogy a szeráfok egymásnak kiáltottak: „Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével!” Majd az alapok megrendültek, és füst töltötte be a házat, ami szintén hasonló János leírásához a villámlásról és mennydörgésről.
Ézsaiás kevésbé részletesen ír Jánoshoz képest, de többet elárul arról, hogy milyen volt Isten tróntermében lenni. Szavai a füsttel telt ház és reszkető alapok közt is visszahangoznak: „Jaj nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok (…), és a királyt, a seregeknek Urát láták szemeim!” Ezután az egyik szeráf az oltárról parázsló szenet visz Ézsaiásnak. A teremtmény megérinti Ézsaiás száját a forró széndarabbal, és megmondja neki, hogy a bűnét elvették.
Mindkét leírás egy-egy célt szolgál. Jánosé azt segít elképzelnünk, hogyan néz ki Isten trónterme, Ézsaiás pedig emlékeztet minket arra, hogy mi az egyetlen elfogadható válaszadásunk egy ilyen Istennel szemben. Tegyük magunkévá Ézsaiás kiáltását! Jaj, nekem…tisztátalan ajkú nép vagyunk!
