A katolikus egyház ragaszkodása a cölibátus természetellenes és működésképtelen intézményéhez egy képmutató papság kialakulásához vezetett, akik bort isznak és vizet prédikálnak. A National Catholic
Reporter (Nemzeti Katolikus Szóvivő) c. magazin szerint „a mostani papoknak 10%-a jelentette, hogy a képzés ideje alatt papok szexuálisan zaklatták őket..., és hogy nagy szellemi elöljárók, szemináriumi professzorok gyakran a szexuális kontaktust is hivatali kötelezettségeik részévé tették”.
Nyugat-kanadai püspökök 1993 szeptemberében ellátogattak Rómába, és hosszan tartó tárgyalások során arra próbálták rávenni a pápát, hogy „tegyen kivételt kulturális alapon, és engedjen nős papokat
Észak-Kanada őslakosai közé”. A pápa rendkívül udvarias volt, de hajthatatlan. Tizenöt évszázados „tévedhetetlenséget” hogy is lehetne megváltoztatni ilyen könnyen!
Óriási jelentőségű esemény színhelye volt 1993. augusztus 12-én és 13-án a minnesotai Collegeville-i Szent János apátság épülete, ahol a „Szexuális trauma és az egyház” címmel rendeztek konferenciát. A szponzor két bencés apát volt, Timothy Kelly és a Szent János Egyetem elnöke, Dietrich Reinhart. A konferencián protestánsok is részt vettek. Mivel a konferencia elsősorban pszichikai és nem szellemi természetű megoldást próbált találni a problémák megoldására, a résztvevők között jelen voltak pszichológusok, pszichiáterek is, mint pl. a jezsuita pszichiáter, James Gill, és az Emberi Fejlődés (Humán Development) szerkesztője.
A felszólalók többsége megjegyezte, hogy a szexuális zaklatásokkal kapcsolatosan nem állnak rendelkezésre konkrét számok, mivel a katolikus egyház mindent megtesz, hogy ezt az információt visszatartsa. Thomas Doyle ügyvéd, az 1985-ös Doyle-Moulton-Peterson, a kléruson belül elterjedt szexuális visszaélésekről szóló beszámoló egyik szerzője szerint 1990-ben az Amerikában élő 50 ezer pap közül kb. háromezernek „volt szexuális viszonya kiskorú személlyel”. Mások becslései szerint „négyszer ennyien állnak nőkkel, kétszer ennyien felnőtt férfiakkal szexuális viszonyban”. A helyzet teljesen kezelhetetlen, de így volt ez az elmúlt évszázadok során is. Saját klérusának tagjairól így ír William Hogan a XIX. század elején, miután elhagyta a papi pályát:
"Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egész életemben - megszületésem percétől egészen eddig a pillanatig - még soha nem ismertem ilyen romlott és kéjsóvár embercsoportot a világon."
A II. vatikáni zsinaton VI. Pál a pápai tévedhetetlenség dogmájához folyamodott, kivéve ezáltal a tanács kezéből az olyan kritikus kérdéseket, mint a cölibátus, a születésszabályozás, és ezekben a kérdésekben saját véleményét tette a hivatalos állásfoglalássá. Megkövetelte, hogy 1970-ben, nagycsütörtökön minden pap megújítsa cölibátusi esküjét. Róma nem másíthatja meg a cölibátussal kapcsolatos álláspontját anélkül, hogy ne kellene elismernie, hogy tévedhetetlen pápái és a zsinatok mégis csak tévedtek, vagy hogy teljesen figyelmen kívül hagyták a Szentírás és a Szent Szellem útmutatásait, illetve azt, hogy ebben a kérdésben a protestánsoknak mindig is igazuk volt.
Róma képmutatása elképesztő méreteket ölt. Továbbra is magas erkölcsi mércéről prédikál a világnak, az erény eszményképének pózában tetszeleg, ugyanakkor klérusából tízezrek sértik ezeket az erkölcsi törvényeket. Érdemes megnézni a Veritas Splendor 179. oldalán leírtakat. Ezen az értekezésen a pápa hat évig dolgozott, és 1993-ban adták ki. Ez a vaskos teológiai mű egyértelműen elítéli a fogamzásgátlást, a házasságon kívüli szexualitást és a homoszexualitást, mondván, hogy
ezek mind „az ember bensőjéből fakadó gonoszságok”. Rendkívül szembeötlő azonban, hogy az értekezés nem említi, hogy a római katolikus klérus nagy százaléka mindhármat gyakorolja.
