2013. augusztus 8., csütörtök

Tom Marshall - Tisztességre teremtve 14.

3. Ha különleges helyet biztosítunk valakinek. Ez lehet egy po­zí­ci­ó­nak járó tisztelet hi­va­ta­los elismerése, mint például az uralkodó trón­ja, vagy a bírói szék, de olyan informális módjai is lehetnek, hogy egy gyű­­­lé­sen az elnök mellé ültetünk valakit, vagy biztosítunk számára egy he­­­lyet a pódiumon egy nyilvános összejövetelen. Úgy is megadhatjuk ezt a fajta tiszteletet va­la­kinek, hogy félreállunk, hogy előttünk lép­hes­sen be az ajtón, vagy magunk elé engedjük, ami­kor csatlakozunk egy tár­­sa­ság­hoz. A tisztelet fogalmának térbelisége is megjelent a tisz­te­let­adás kifejezései között. Ezt szoktuk mondani nagy tiszteletben álló em­be­rek­ről: “Különleges helyet foglal el a szemünkben”.

4. Ha elérhetők vagyunk valakinek a számára, vagyis odafigyelünk rá és mindarra, amit mond vagy tesz. Gyakran előfordul, hogy testileg ugyan ott vagyunk, de figyelmünk vagy gondolataink nagyon messze jár­­nak. A gyermekek erre nagyon érzékenyek. Emlékezz csak vissza ar­­ra az időre, amikor kicsi gyermeked beszélt hozzád, és te úgy tar­tot­tad fenn a beszélgetés fonalát, hogy alkalmanként közbevetetted: “Igen”, “Értem”, vagy “Valóban?”, miközben a bevásárolnivalók lis­tá­ját állítottad össze magadban, vagy azon gondolkodtál, vajon mi baja le­het a motoros fűnyírónak! Hallhattad a felháborodott kiáltást: “Te nem is figyelsz!” A hozzáférhetőség azt jelenti, hogy aktívan figyelünk ar­ra, amit a másik ember mond, illetve úgy is jelen lehetünk a számára, ha nem folytatunk tényleges beszélgetést. Kép­zeld el azt a helyzetet, hogy beszélgetni kezdesz valakivel egy partin, és a második mondatod kö­­­ze­­pén észreveszed, hogy a bal vállad fölött a szoba másik sarkát lesi. Hogy fogod érezni ma­gad? Megalázottnak, jelentéktelennek, mel­lő­zött­nek.

Eszembe jut egyik kisunokám, aki velünk töltötte az egyik nyarat. Há­zunk közvetlenül a ten­ger­par­ton áll, és kimentünk a strandra ho­mok­vá­rat épí­te­ni. A kis Lydia hat éves lehetett abban az időben. Hir­te­len fel­né­zett rám, és ezt kérdezte: “Nagypapi, miért szánsz rám ilyen sok időt?” Meglehetősen szerény időbefektetés volt ez a számomra, mé­gis mi történt? A kicsi lány fon­tosnak és értékesnek érezte magát, mi­vel va­la­ki vele töltötte az idejét.

Kevés olyan dolog van, ami nagyobb mértékben gazdagítaná éle­tün­ket, mint a kölcsönös tisz­te­let helyreállítása és újbóli alkalmazása. Ezért annak az embernek, aki tudja, hogy tisztelik, ér­dekében áll, hogy tisz­te­let­re mél­tó módon viselkedjék. De ha valakit következetesen gya­láz­­nak, az végül arra a következtetésre fog jutni, hogy egyszerűbb meg­fe­lel­ni környezete elvárásainak.

Az emberi nem tiszteletre lett teremtve. Amikor Isten megalkotta a fér­fit és a nőt, “dicsőséggel és tisztességgel koronázta meg őket”. Tár­sa­dal­munk minden szintjén helyre kell ál­lítanunk egymás kölcsönös tisz­te­le­tét: férj és feleség, szülők és gyermekek, munkavállalók és mun­­ka­adók, pásztorok és gyülekezetük között. Mindez Isten tisz­te­le­té­­vel és an­nak a cso­­dá­­la­­tos igaz­ság­nak a felfedezésével kezdődik, hogy Ő hogyan viszonyul hozzánk: “Mivel ked­ves vagy az én sze­me­im­ben, be­cses vagy és én szeretlek...”