2013. augusztus 20., kedd

Tom Marshall - A megértés fogalmának megértése 3.

Miért akarjuk, hogy megértsenek ben­nün­ket?

Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy a kapcsolatok valamiféle mel­lé­kes dolgok az éle­tem­ben. Úgy képzeltem, hogy valahol a periférián he­lyez­kednek el, ahol életem találkozik más em­be­rek életével. Po­li­ti­kai kifejezést használva azt mondhatnám, hogy a kapcsolatokat a kül­ügy­mi­nisz­térium hatáskörébe utaltam. Azóta megértettem, hogy a kap­cso­latok lényünk középpont­jában vannak, ezek alkotják sze­mé­lyi­sé­günk lényegét. Az a két legalapvetőbb ál­lítás, amely az em­ber­rel kapcsolatban valaha is elhangzott, Mózes első könyvének első két fejezetében olvasható. Az első úgy szól, hogy az ember Isten ké­pé­re lett teremtve, a második pedig azt jelenti ki, hogy az embernek nem jó egyedül lennie. Ezek foglalják magukba az emberi faj leg­lé­nye­ge­sebb elemeit.

Először is azt kell megértenünk, mit jelent az, hogy az ember Isten kép­­má­sá­ra lett teremtve. A “képmás” szó itt igei, nem főnévi ér­te­lem­ben szerepel. (Az angol “image” szó főnévként képmást jelent, ige­ként pe­dig azt, hogy “visszatükrözni”. A fordító megjegyzése.) Az em­ber Is­ten utánzója. Létezésének az a célja, hogy az emberi lét ke­re­tei között visszatükrözze Isten életét és természetét. De Isten a kap­cso­la­tok Is­te­ne, egy Háromság, az Atya, a Fiú és a Szent Szel­lem örök­ké­va­ló kö­zös­sége, egy Isten. Ezért az embert soha nem vizsgálhatjuk a ma­ga el­szi­­geteltségében, hanem kizárólag kapcsolataiban.

Másodszor: nagyon komolyan kell vennünk Istennek azt a ki­je­len­té­sét, hogy az embernek nem jó egyedül lennie. Kizárólag a saját faj­tár­sunk­kal való intim, szoros, személyes kapcsolat vethet véget ennek a magánynak.

De mindez nem egyszerűen annyit jelent, hogy kell lennie mel­let­tünk valakinek, hogy elűzze elszigeteltségünket. Azért is szük­sé­­gem van másokra, hogy megismerhessem saját magamat. Mivel én mindig társas lény maradok, még csak meg sem ismerhetem ma­gam másoktól elszigetelve. Bár az önismeret egy belső meg­ta­pasz­ta­lás, még­­sem lehet önvizsgálat útján szert tenni rá. Csak cselekvések és kap­­cso­latokban való részvétel útján ismerhetem meg magam. Csak ak­kor érthetem meg tisztán, ki vagyok, amikor arra törekszem, hogy meg­is­merjek és megértsek másokat. És gyakran csak akkor kezdem el meg­is­merni a saját pszichémet, vagy motivációim elemeit, és csak ak­kor kez­denek el összeállni a kép mozaikkockái, amikor azzal küsz­kö­döm, hogy megértessem magam embertársammal. Hirtelen kitör be­lő­lem a kiáltás: “Most már értem, mivel vesződtem...”

Magától értetődik, hogy önismeretünk nem mindig helyes. Az Ige tapasztalatainkkal összhangban jól dokumentálja az emberi szív­nek azt a képességét, hogy mindig találunk valami magyarázatot vi­sel­ke­dé­sünk­re, vagy valami más módon csaljuk meg magunkat. De zse­ni­á­lis öncsalásunk gyakran csak akkor lepleződik le, amikor ezt valaki ész­re­veszi és kifigurázza. Ha csak magamhoz mérhetem saját ma­ga­mat, a tévedés és a megtévesztés lehetősége sokkal nagyobb. A fé­lel­mek, komplexusok, elfojtások és a saját magunkkal kapcsolatos ké­te­lyek is a sötétségben virágzanak. Ha felszínre hozzuk, és akár csak egyet­len em­ber­rel is megosztjuk ezeket a dolgokat, annak rendkívül üd­vös ha­tá­sa van, néha megalázó, nagyon gyakran felszabadító ha­tá­sú, de min­dig a rea­litás felé vezet.