Miért akarjuk, hogy megértsenek bennünket?
Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy a kapcsolatok valamiféle mellékes dolgok az életemben. Úgy képzeltem, hogy valahol a periférián helyezkednek el, ahol életem találkozik más emberek életével. Politikai kifejezést használva azt mondhatnám, hogy a kapcsolatokat a külügyminisztérium hatáskörébe utaltam. Azóta megértettem, hogy a kapcsolatok lényünk középpontjában vannak, ezek alkotják személyiségünk lényegét. Az a két legalapvetőbb állítás, amely az emberrel kapcsolatban valaha is elhangzott, Mózes első könyvének első két fejezetében olvasható. Az első úgy szól, hogy az ember Isten képére lett teremtve, a második pedig azt jelenti ki, hogy az embernek nem jó egyedül lennie. Ezek foglalják magukba az emberi faj leglényegesebb elemeit.
Először is azt kell megértenünk, mit jelent az, hogy az ember Isten képmására lett teremtve. A “képmás” szó itt igei, nem főnévi értelemben szerepel. (Az angol “image” szó főnévként képmást jelent, igeként pedig azt, hogy “visszatükrözni”. A fordító megjegyzése.) Az ember Isten utánzója. Létezésének az a célja, hogy az emberi lét keretei között visszatükrözze Isten életét és természetét. De Isten a kapcsolatok Istene, egy Háromság, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem örökkévaló közössége, egy Isten. Ezért az embert soha nem vizsgálhatjuk a maga elszigeteltségében, hanem kizárólag kapcsolataiban.
Másodszor: nagyon komolyan kell vennünk Istennek azt a kijelentését, hogy az embernek nem jó egyedül lennie. Kizárólag a saját fajtársunkkal való intim, szoros, személyes kapcsolat vethet véget ennek a magánynak.
De mindez nem egyszerűen annyit jelent, hogy kell lennie mellettünk valakinek, hogy elűzze elszigeteltségünket. Azért is szükségem van másokra, hogy megismerhessem saját magamat. Mivel én mindig társas lény maradok, még csak meg sem ismerhetem magam másoktól elszigetelve. Bár az önismeret egy belső megtapasztalás, mégsem lehet önvizsgálat útján szert tenni rá. Csak cselekvések és kapcsolatokban való részvétel útján ismerhetem meg magam. Csak akkor érthetem meg tisztán, ki vagyok, amikor arra törekszem, hogy megismerjek és megértsek másokat. És gyakran csak akkor kezdem el megismerni a saját pszichémet, vagy motivációim elemeit, és csak akkor kezdenek el összeállni a kép mozaikkockái, amikor azzal küszködöm, hogy megértessem magam embertársammal. Hirtelen kitör belőlem a kiáltás: “Most már értem, mivel vesződtem...”
Magától értetődik, hogy önismeretünk nem mindig helyes. Az Ige tapasztalatainkkal összhangban jól dokumentálja az emberi szívnek azt a képességét, hogy mindig találunk valami magyarázatot viselkedésünkre, vagy valami más módon csaljuk meg magunkat. De zseniális öncsalásunk gyakran csak akkor lepleződik le, amikor ezt valaki észreveszi és kifigurázza. Ha csak magamhoz mérhetem saját magamat, a tévedés és a megtévesztés lehetősége sokkal nagyobb. A félelmek, komplexusok, elfojtások és a saját magunkkal kapcsolatos kételyek is a sötétségben virágzanak. Ha felszínre hozzuk, és akár csak egyetlen emberrel is megosztjuk ezeket a dolgokat, annak rendkívül üdvös hatása van, néha megalázó, nagyon gyakran felszabadító hatású, de mindig a realitás felé vezet.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
