2013. augusztus 14., szerda

Tom Marshall - A megértés fogalmának megértése 1.

Már egészen kicsi korunktól kezdve arra vágyunk, hogy megértsenek ben­­nünket. Csa­ló­dott gyermekként elsírjuk magunkat: “Te nem értesz en­­­­gem”. Felnőttkorunkban pedig így panaszkodunk: “Képtelen va­gyok megértetni magam vele”, vagy “Egyszerűen nem tudom őt meg­ér­te­ni”. Még ennél is rosszabb az az érzés, hogy valamilyen módon el­ide­­ge­ned­tünk az emberiség világától, és kizártak minket abból: “En­gem senki sem ért meg”. Egyik legalapvetőbb szükségletünk az, hogy meg­­ért­se­nek minket. Nem azt várjuk el a többi embertől, hogy egyet­ért­se­nek velünk, és nem is feltétlenül megerősítésre vagy gratulációra vá­gyunk. Magától értetődik, hogy az utóbbi két dolog nagy elégtételt je­lent nekünk, de mindaddig tudjuk nélkülözni, amíg úgy érezzük, hogy megértenek minket, hogy van valaki, aki tudja, mit érzünk, és mél­­­­­tá­nyol­ja vágyainkat és céljainkat. Enélkül senki sem létezhet so­ká­ig.

Mihelyt találunk valakit, aki őszintén meg akar minket érteni, fi­gye­­lem­reméltó dolog történik ve­lünk. Azonnal megszabadulunk attól a kény­­szertől, hogy viselkedésünket, véleményünket iga­zoljuk. Egy olyan kom­munikációs csatorna nyílik meg a számunkra, amely le­he­tő­vé te­szi, hogy megértsük egymást. A zavaros és érthetetlen kom­mu­ni­ká­­ció he­lyén most szavak és esz­mék áramlanak, érthetően és pazar bő­ség­­ben. Ha­talmas megkönnyebbülést élünk át. A sok fül kö­zött, amely­­­­hez be­szél­hetünk, találtunk egyet, amelyik valóban kész minket meg­hall­gat­ni. Olyan ez, mint egy drága gyöngy, és szinte bármit ké­szek vagyunk meg­tenni ennek a kap­cso­lat­nak a fenntartása és ápolása ér­­de­ké­ben.

Az a tény, hogy a megértettség élménye egyrészt hatalmas meg­köny­nyeb­bü­lést jelent nekünk, más­részt pedig ritkaságszámba megy, kü­lö­nös je­lenségre hívja fel a figyelmünket. Ez pedig az, hogy bár a meg­ér­tett­ség szükséglete erőteljes mozgatórugóként működik ben­nünk, és arra kész­­tet minket, hogy keressük mások társaságát, ez nem ta­lál­ko­zik ugyanekkora éhséggel arra néz­ve, hogy mi is megértsünk má­so­kat. Egyszerűen nincs meg bennünk az a mohó vágy, hogy mi is ugyan­annyira megismerjünk másokat, mint amennyire azt szeretnénk, hogy minket megértsenek.

Nem kétséges, hogy Assisi Szent Ferenc tudatában volt ennek, ami­kor így imádkozott: “Ne azt akarjam, hogy engem megértsenek, ha­nem én akarjak megérteni másokat”. Két alapvető oka lehet ennek az egy­ol­da­lúságnak. Az egyik javíthatatlan önközpontúságunkban rej­lik. Be kell vallanunk, hogy saját magunkat sokkal érdekesebbnek tart­juk má­sok­nál, problémáinkat fon­tosabbnak, véleményünket meg­győ­zőbb­nek te­kintjük. A másik ok abban az ösztönös és he­lyes fel­is­me­rés­ben van, hogy ha valóban meg akarunk valakit ismerni, az hosszú időt vesz igénybe. Nem érthetjük meg a másik ember sze­mé­lyi­sé­gének össze­tett­sé­gét és mélységeit egy pil­lanatig tartó káprázatos meg­vi­lá­go­sodás so­rán. Lépésről lépésre, apránként érhetjük el ezt az ered­ményt, felszínes meg­figyelések és tapogatózó következtetések ál­tal. De az azon­nali ered­­ményekre törekvő mai társadalmunk fel­ké­szü­let­le­nül hagy ben­nün­ket egy ilyen hosszú fel­fedezőút dolgában. Ha nincs meg a válasz jö­vő péntekre, vagy legkésőbb az azt követő kedd­re, akkor ar­ra a kö­vet­keztetésre jutunk, hogy a dolog nem éri meg a fá­rad­ságot. Ezért van az, hogy manapság sokan csak felszínes, ide­ig­le­nes, el­kö­te­le­­zett­séget nem igénylő kap­cso­la­to­kat hoznak létre, és köz­ben nem ké­pe­­sek meg­érteni, miért érzik magukat annyira ki­e­lé­gü­let­len­­nek és ma­gá­nyos­nak, még “barátaik” között is.