Már egészen kicsi korunktól kezdve arra vágyunk, hogy megértsenek bennünket. Csalódott gyermekként elsírjuk magunkat: “Te nem értesz engem”. Felnőttkorunkban pedig így panaszkodunk: “Képtelen vagyok megértetni magam vele”, vagy “Egyszerűen nem tudom őt megérteni”. Még ennél is rosszabb az az érzés, hogy valamilyen módon elidegenedtünk az emberiség világától, és kizártak minket abból: “Engem senki sem ért meg”. Egyik legalapvetőbb szükségletünk az, hogy megértsenek minket. Nem azt várjuk el a többi embertől, hogy egyetértsenek velünk, és nem is feltétlenül megerősítésre vagy gratulációra vágyunk. Magától értetődik, hogy az utóbbi két dolog nagy elégtételt jelent nekünk, de mindaddig tudjuk nélkülözni, amíg úgy érezzük, hogy megértenek minket, hogy van valaki, aki tudja, mit érzünk, és méltányolja vágyainkat és céljainkat. Enélkül senki sem létezhet sokáig.
Mihelyt találunk valakit, aki őszintén meg akar minket érteni, figyelemreméltó dolog történik velünk. Azonnal megszabadulunk attól a kényszertől, hogy viselkedésünket, véleményünket igazoljuk. Egy olyan kommunikációs csatorna nyílik meg a számunkra, amely lehetővé teszi, hogy megértsük egymást. A zavaros és érthetetlen kommunikáció helyén most szavak és eszmék áramlanak, érthetően és pazar bőségben. Hatalmas megkönnyebbülést élünk át. A sok fül között, amelyhez beszélhetünk, találtunk egyet, amelyik valóban kész minket meghallgatni. Olyan ez, mint egy drága gyöngy, és szinte bármit készek vagyunk megtenni ennek a kapcsolatnak a fenntartása és ápolása érdekében.
Az a tény, hogy a megértettség élménye egyrészt hatalmas megkönynyebbülést jelent nekünk, másrészt pedig ritkaságszámba megy, különös jelenségre hívja fel a figyelmünket. Ez pedig az, hogy bár a megértettség szükséglete erőteljes mozgatórugóként működik bennünk, és arra késztet minket, hogy keressük mások társaságát, ez nem találkozik ugyanekkora éhséggel arra nézve, hogy mi is megértsünk másokat. Egyszerűen nincs meg bennünk az a mohó vágy, hogy mi is ugyanannyira megismerjünk másokat, mint amennyire azt szeretnénk, hogy minket megértsenek.
Nem kétséges, hogy Assisi Szent Ferenc tudatában volt ennek, amikor így imádkozott: “Ne azt akarjam, hogy engem megértsenek, hanem én akarjak megérteni másokat”. Két alapvető oka lehet ennek az egyoldalúságnak. Az egyik javíthatatlan önközpontúságunkban rejlik. Be kell vallanunk, hogy saját magunkat sokkal érdekesebbnek tartjuk másoknál, problémáinkat fontosabbnak, véleményünket meggyőzőbbnek tekintjük. A másik ok abban az ösztönös és helyes felismerésben van, hogy ha valóban meg akarunk valakit ismerni, az hosszú időt vesz igénybe. Nem érthetjük meg a másik ember személyiségének összetettségét és mélységeit egy pillanatig tartó káprázatos megvilágosodás során. Lépésről lépésre, apránként érhetjük el ezt az eredményt, felszínes megfigyelések és tapogatózó következtetések által. De az azonnali eredményekre törekvő mai társadalmunk felkészületlenül hagy bennünket egy ilyen hosszú felfedezőút dolgában. Ha nincs meg a válasz jövő péntekre, vagy legkésőbb az azt követő keddre, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy a dolog nem éri meg a fáradságot. Ezért van az, hogy manapság sokan csak felszínes, ideiglenes, elkötelezettséget nem igénylő kapcsolatokat hoznak létre, és közben nem képesek megérteni, miért érzik magukat annyira kielégületlennek és magányosnak, még “barátaik” között is.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
