Tom Marshall - A bizalom: az elkötelezettség ára 2.

3. A bizalom kockázatot jelent, amit vállalnod kell

A bizalom azzal a kockázattal jár, hogy bizonyos dolgok kimenetelét ki­­en­ge­ded a kezedből, és átadod annak vagy azoknak az em­be­rek­nek, akikre képességeik és megbízhatóságuk alapján rábíztad magad. Ha azt mondod, hogy rábízol valakire egy feladatot, aztán meg­csi­ná­lod ma­gad, vagy személyesen ellenőrzöd, mit csinál, akkor a munka el­ké­szül ugyan, de értelmetlenné válik az az állításod, hogy te meg­bí­zol ab­ban az emberben.

4. Azzal bizonyítod, hogy megbízol valakiben, hogy nem ké­szí­tesz terveket arra az esetre, ha esetleg mégis cser­ben­hagy­na

Ha védekező helyzetet foglalsz el, vagy felkészülsz arra, hogy “men­ted a menthetőt”, hogy így védekezz az esetleges csebenhagyás ellen, az cso­dálatra méltó körültekintés lehet ugyan, de egészen biztosan meg­kér­­dőjelezi bizalmad mértékét. Ha a másik ember tudomást sze­rez ter­veidről, melyeket előre nem látható helyzetekre készítettél, ak­kor na­gyon gyorsan arra a meggyőződésre jut, hogy egyáltalán nem is bízol ben­ne.

5. A bizalom ára a sebezhetőség

A bizalom azzal jár, hogy sebezhetővé válunk, mivel a dolgok vég­ki­fej­­le­te kicsúszik a közvetlen irányításunk alól, és egy másik ember ke­zé­be kerül, akinek képességeiben vagy megbízhatóságában kény­te­le­nek vagyunk megbízni. Ezt a függő helyzetet a bizalom hozza lét­re, és ez­zel tudunk a legnehezebben megbirkózni. Bukott állapotunk lé­nye­ge az, hogy nem vagyunk hajlandók Istentől való függőségben él­ni. Tu­datosan úgy döntöttünk, hogy függetlenek leszünk, a magunk ja­vát ke­ressük, és a saját kezünkbe vesszük sorsunk irányítását. A bi­za­lom gyö­kereiben támadja meg mindezeket a dolgokat.

De itt van egy paradoxon. Erre akkor jöttem rá, amikor egyszer azt fejtegettem, milyen nehéz meggyőző etikai érveket felsorolni a sze­ren­cse­­já­té­kok ellen. Ekkor hirtelen megláttam, mi a sze­ren­cse­já­té­kok lé­nyege. Az világos, hogy a társadalmi életnek egy gonosz be­teg­sé­ge, de ezen­kívül egyfajta szekularizált hit szerepét is betölti. Vá­laszt ad az em­bernek arra a szükségletére, hogy vállaljon va­la­mi­lyen kockázatot. Mi­vel az Istentől való függőség kockázatát nem haj­lan­dó vállalni, min­den­féle nem megfelelő és káros úton kénytelen meg­sze­rez­ni ezt az iz­gal­mat. Úgy tűnik, hogy Isten két nagy szük­ség­let­tel teremtett ben­nün­ket: a biztonság és a bizonytalanság szük­ség­le­té­vel. A biztonságérzet irán­ti szükségletünket az az Isten tölti be, Aki min­dig ugyanaz, és Aki­nek szeretete és szava teljesen megbízható és vál­toz­ha­tat­lan. A bi­zony­ta­lanság iránti szükségletünket pedig az az Is­ten tölti be, Aki min­dig új dolgokat tesz: “Ímé, újat cselekszem...” Állandóan kihív min­ket a megszokott dolgokból, hogy a hit útján jár­junk, és egy bi­za­lom­ra épülő függőséget jelentő személyes kap­cso­lat­ban éljünk Vele. Szinte akaratunk ellenére újra meg újra fel­szín­re tör bennünk az az igény, hogy hitben járjunk, hogy bízzunk, bi­zony­ta­lan helyzeteket él­jünk át és kockázatokat vállaljunk. Ez meg­ma­gya­ráz­za, mire gondol Pál, amikor ezt írja: “Hitt pedig Áb­ra­hám az Istennek, és tu­laj­do­nít­ta­ték az őnéki igazságul.” A meg­i­ga­zult­ság egyik jelentése a nor­mák­nak és elvárásoknak való meg­fe­le­lés. Amikor Ábrahám megbízott Is­tenben, amikor vállalta azt a koc­ká­za­tot, hogy hisz az ígéretekben, pe­dig még egyetlen fia sem volt, aki az ő nevét viselte volna (ez aztán a furcsa helyzet!), akkor be­töl­töt­te az embernek azt a rendeltetését, hogy Istenben bízó lény legyen.

Az Ádám által keresett függetlenség soha nem volt és nem is lesz le­het­sé­ges, ezért életünk minden egyes napján rákényszerülünk arra, hogy megbízzunk valakiben vagy valamiben. Ez még az olyan egy­sze­rű dol­gokra nézve is igaz, mint amikor megvásárolunk egy cso­mag ga­bo­na­pelyhet, felszállunk az autóbuszra, vagy belépünk egy te­le­fon­fül­ké­be, hogy elintézzünk egy hívást. Ami pedig ezekben a meg­le­he­tő­sen hét­köznapi jellegű dolgokban igaz, az még inkább vo­nat­ko­zik a sze­mélyes kapcsolatokra. A helyzet az, hogy minél fon­to­sabb egy kap­cso­lat, annál alapvetőbb szerepet játszik benne a bi­za­lom, és minél in­ti­mebb, annál fontosabb benne a bizalom, és annál ma­ga­sabb lesz a va­ló­di bizalom elkötelezettségének az ára. Nem meg­le­pő tehát, hogy a bi­za­lom a legfontosabb feltétele az olyan kri­ti­kus kapcsolatoknak, mint például a vezetőkkel, a szolgáltatásokat nyúj­tó iparosokkal, a köz­hi­vatalokat betöltő emberekkel való érint­ke­zés, vagy az olyan in­tim kapcsolatoknak, mint a házasság, a pszichiátriai kezelés, vagy a lel­kigondozás.