1877-ben megszületett első fiuk, Gladstone. Amiatt azonban, hogy Dowie néhány személyt pénzügyek terén félreismert, nagy anyagi nehézségbe kerültek. Jeanie-t és Gladstone-t tehát felesége szüleihez küldte, amíg helyzetük jobbra nem fordul. Mondanunk sem kell, ez a döntés még nagyobb zavart okozott, mert Jeanie szülei nemigen bíztak vejükben. Dowie azonban e megrázó nehézségek idején is megőrizte Istentől kapott látását. A káosz közepette is ragaszkodott ahhoz, hogy el kell végezniük az előttük álló munkát. Szeretett feleségének ezt írta: „...A jövőnket sokkal tisztábban látom magam előtt, mint ahogy a jelen rejtélyeit meg tudom oldani.”
Minden szolgálatnak van jövője, amiben hinnünk kell - különben sohasem tesszük meg az első lépést az odáig vezető úton. Dowie-hoz hasonlóan nekünk is el kell tökélnünk, hogy ragaszkodni fogunk Isten Igéjéhez, és harcolunk azért, ami itt a földön a miénk. Akadályok mindig is lesznek, de arról már mi tehetünk, hogy a probléma tartósan utunkat állhatja-e. Ha van is elhívásunk, harcolnunk kell a gonosz szellemek ellen, amelyek azért küldettek ellenünk, hogy lerombolják látásunkat, és elbátortalanítsanak bennünket. Isten angyalai ugyan segítenek nekünk, de az, hogy a sorsunkért folytatott harcot megnyerjük, személyes felelősségünk.
E próbákkal terhes időkben Dowie páratlan döntést hozott: kilépett felekezetéből. Egyszerűen képtelen volt megérteni a vezetők rideg, letargikus állapotát, együttműködni velük pedig még kevésbé tudott. Szívében az a vágy égett, hogy Isten gyógyító erejét prédikálja városszerte. Közössége a többi gyülekezetnek több mint kétszeresére nőtt. Sikerének visszhangja azonban süket fülekre talált, és újra meg újra át kellett verekednie magát azon az egyházpolitikán és a "törvény betűjét" óvó teológián, amely azzal fenyegette, hogy megfojtja hitét.
A felekezeti vezetők ellenségessége miatt Dowie számára egyetlen lehetőség maradt: az állandó védekezés. Feleségéhez írt egyik levelében - azt a döntést fejtegetve, hogy független szolgálatba kezd - a következőket írta felekezete politikai rendszeréről:
„...felőrli a kezdeményező erőt és az ember energiáját, a felekezet számára eszközt csinál belőled, vagy ami még rosszabb, világiassá tesz; dölyfös, kiszáradt és jobbára hasznavehetetlen állapotba taszít - olyanok itt az emberek, mint a jó hajók, amelyeket mégis rosszul kormányoznak, és iszonyúan túlterhelnek világiassággal és fásultsággal.”
Dowie arra a felismerésre jutott, hogy ébredés csak akkor köszönthet rájuk, ha az egyház fölébred. Felmérte az előtte álló tengernyi lehetőséget. Eleget látott már az egyház depressziós oldalából; most hát a hitetlenek felé fordul majd üzenetével. Úgy következtetett, hogy ha sikerülne megnyernie a felekezeten kívüliek hatalmas tömegeit, az sokkal nagyobb buzgóságot eredményezne Jézus Krisztus iránt. Elhatározta, hogy cinikus emberekkel többé nem vesződik. Végül döntött: missziója inkább a város kallódó tömegeit fogja célba venni - azokat, akikkel addig senki sem törődött - azzal az üzenettel, hogy Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. 1877-ben tehát Dowie szakított felekezetével, és független szolgálatba kezdett Sydneyben, a Royal Színházban.
Százan és százan tódultak a színházba, hogy meghallgassák erőteljes üzenetét; pénzhiány miatt azonban a munka ismét félbeszakadt. Bár a szolgálat nagy tömeget vonzott, sokan semmiféle jövedelemmel sem rendelkeztek. Dowie csak egyetlen megoldásra gondolhatott: eladja házát és bútorait, befekteti a pénzt a munkába, ő maga pedig kisebb otthonba költözik. Miután mindezt megtette, a szolgálat felvirágzott. Az egyik prédikációjában a következőt mondta erről a döntéséről:
„Odalettek gyönyörű bútoraim és festményeim, de olyan férfiak és nők léptek a helyükre, akik földi javaim árán jöhettek Jézus lábához.”
Szívében akkora szenvedély lobogott, hogy nem is gondolt az ellene indított dühödt hadjáratra. Dowie hevesen támadta korának gonoszságát, és egy csoportot alakított, hogy városszerte nyomtatványokat oszszanak szét. Ezek a füzetek vad üldözést támasztottak, főként a helybéli pásztorok részéről. Dowie azonban könyörtelen volt a fásult és cinikus klérussal szemben; szavait nem szépítgetve azt válaszolta: „Nem ismeri el azon jogukat, hogy számon kérjék tetteit, véleményüket pedig semmire sem becsüli.” Egy lelkésznek a következőt üzente:
„Véleményét éppoly gyarlónak és semmirevalónak tartom, mint magát a szolgálatát.... Bár tudnám, ki osztogatta ezeket az ‘ellenszenves röpiratokat’ a nyájában, bízvást megdicsérném, amiért ilyen legelőt választott...” Dowie elhívásához tartozott az erkölcsi bűnök elleni küzdelem is. Az erkölcsiség dolgában képviselt határozott álláspont rendszerint erőteljes gyógyító szolgálattal jár együtt, hiszen a betegségeknek sok esetben a bűn az oka. Dowie olyan csiszolt éllel szerelte le kritikusait, ami valósággal megbénította őket. Ahhoz a taktikához folyamodtak tehát, hogy egyetértést színlelnek - titokban viszont azon ármánykodtak, hogyan tehetnék tönkre. A látszólag legyőzhetetlen Dowie-nak lest vetettek tehát.
Százan és százan tódultak a színházba, hogy meghallgassák erőteljes üzenetét; pénzhiány miatt azonban a munka ismét félbeszakadt. Bár a szolgálat nagy tömeget vonzott, sokan semmiféle jövedelemmel sem rendelkeztek. Dowie csak egyetlen megoldásra gondolhatott: eladja házát és bútorait, befekteti a pénzt a munkába, ő maga pedig kisebb otthonba költözik. Miután mindezt megtette, a szolgálat felvirágzott. Az egyik prédikációjában a következőt mondta erről a döntéséről:
„Odalettek gyönyörű bútoraim és festményeim, de olyan férfiak és nők léptek a helyükre, akik földi javaim árán jöhettek Jézus lábához.”
Szívében akkora szenvedély lobogott, hogy nem is gondolt az ellene indított dühödt hadjáratra. Dowie hevesen támadta korának gonoszságát, és egy csoportot alakított, hogy városszerte nyomtatványokat oszszanak szét. Ezek a füzetek vad üldözést támasztottak, főként a helybéli pásztorok részéről. Dowie azonban könyörtelen volt a fásult és cinikus klérussal szemben; szavait nem szépítgetve azt válaszolta: „Nem ismeri el azon jogukat, hogy számon kérjék tetteit, véleményüket pedig semmire sem becsüli.” Egy lelkésznek a következőt üzente:
„Véleményét éppoly gyarlónak és semmirevalónak tartom, mint magát a szolgálatát.... Bár tudnám, ki osztogatta ezeket az ‘ellenszenves röpiratokat’ a nyájában, bízvást megdicsérném, amiért ilyen legelőt választott...” Dowie elhívásához tartozott az erkölcsi bűnök elleni küzdelem is. Az erkölcsiség dolgában képviselt határozott álláspont rendszerint erőteljes gyógyító szolgálattal jár együtt, hiszen a betegségeknek sok esetben a bűn az oka. Dowie olyan csiszolt éllel szerelte le kritikusait, ami valósággal megbénította őket. Ahhoz a taktikához folyamodtak tehát, hogy egyetértést színlelnek - titokban viszont azon ármánykodtak, hogyan tehetnék tönkre. A látszólag legyőzhetetlen Dowie-nak lest vetettek tehát.
