2013. május 13., hétfő

R. Liardon - John Alexander Dowie 5.

Röviddel Isten gyógyító erejéről ka­pott nevezetes kijelentése után Dowie hozzáillő társról kezdeti gondolkodni. Egyszeriben úgy ta­lálta: szerelmes unokatestvérébe, Jeanie-be, és nélküle már nem is le­hetne boldog. Ez sok vitához veze­tett a családtagokkal, de végül áldá­sukat adták frigyükre. Így hát huszonkilenc éves korában, 1876. má­jus 26-án John Dowie feleségül vet­te Jeanie-t, és most már ketten foly­tatták a hihetetlen missziót.
1877-ben megszületett első fiuk, Gladstone. Amiatt azonban, hogy Dowie néhány személyt pénzügyek terén félreismert, nagy anyagi nehézségbe kerültek. Jeanie-t és Gladstone-t tehát felesége szüleihez küldte, amíg helyzetük jobbra nem fordul. Mondanunk sem kell, ez a döntés még nagyobb zavart okozott, mert Jeanie szülei nemigen bíztak vejükben. Dowie azonban e megrázó nehézségek idején is megőrizte Istentől kapott látását. A káosz közepette is ragaszkodott ahhoz, hogy el kell végezniük az előt­tük álló munkát. Szeretett feleségének ezt írta: „...A jövőnket sokkal tisztábban látom magam előtt, mint ahogy a jelen rejtélyeit meg tudom oldani.”

Minden szolgálatnak van jövője, amiben hinnünk kell - különben sohasem tesszük meg az első lépést az odáig vezető úton. Dowie-hoz hasonlóan nekünk is el kell tökélnünk, hogy ragaszkodni fogunk Isten Igéjéhez, és harcolunk azért, ami itt a földön a miénk. Akadályok min­dig is lesznek, de arról már mi tehetünk, hogy a probléma tartósan utunkat állhatja-e. Ha van is elhívásunk, harcolnunk kell a gonosz szellemek ellen, amelyek azért küldettek ellenünk, hogy lerombolják látásunkat, és elbátortalanítsanak bennünket. Isten angyalai ugyan se­gítenek nekünk, de az, hogy a sorsunkért folytatott harcot megnyer­jük, személyes felelősségünk.

E próbákkal terhes időkben Dowie páratlan döntést hozott: kilépett felekezetéből. Egyszerűen képtelen volt megérteni a vezetők rideg, le­targikus állapotát, együttműködni velük pedig még kevésbé tudott. Szívében az a vágy égett, hogy Isten gyógyító erejét prédikálja város­szerte. Közössége a többi gyülekezetnek több mint kétszeresére nőtt. Sikerének visszhangja azonban süket fülekre talált, és újra meg újra át kellett verekednie magát azon az egyházpolitikán és a "törvény betű­jét" óvó teológián, amely azzal fenyegette, hogy megfojtja hitét.
A felekezeti vezetők ellenségessége miatt Dowie számára egyetlen lehetőség maradt: az állandó védekezés. Feleségéhez írt egyik levelé­ben - azt a döntést fejtegetve, hogy független szolgálatba kezd - a kö­vetkezőket írta felekezete politikai rendszeréről:

„...felőrli a kezdeményező erőt és az ember energi­áját, a felekezet számára eszközt csinál belőled, vagy ami még rosszabb, világiassá tesz; dölyfös, kiszáradt és jobbára hasznavehetetlen állapotba taszít - olyanok itt az emberek, mint a jó hajók, amelyeket mégis rosszul kormányoznak, és iszonyúan túlterhelnek világiassággal és fásultsággal.” 
Dowie arra a felismerésre jutott, hogy ébredés csak akkor köszönt­het rájuk, ha az egyház fölébred. Felmérte az előtte álló tengernyi le­hetőséget. Eleget látott már az egyház depressziós oldalából; most hát a hitetlenek felé fordul majd üzenetével. Úgy következtetett, hogy ha sikerülne megnyernie a felekezeten kívüliek hatalmas tömegeit, az sokkal nagyobb buzgóságot eredményezne Jézus Krisztus iránt. Elha­tározta, hogy cinikus emberekkel többé nem vesződik. Végül döntött: missziója inkább a város kallódó tömegeit fogja célba venni - azokat, akikkel addig senki sem törődött - azzal az üzenettel, hogy Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz. 1877-ben tehát Dowie szakított felekezetével, és független szolgálatba kezdett Sydneyben, a Royal Színházban.

Százan és százan tódultak a színházba, hogy meghallgassák erőteljes üzenetét; pénzhiány miatt azonban a munka ismét félbeszakadt. Bár a szolgálat nagy tömeget vonzott, sokan semmiféle jövedelemmel sem rendelkeztek. Dowie csak egyetlen megoldásra gondolhatott: el­adja házát és bútorait, befekteti a pénzt a munkába, ő maga pedig ki­sebb otthonba költözik. Miután mindezt megtette, a szolgálat felvirág­zott. Az egyik prédikációjában a következőt mondta erről a döntéséről:

„Odalettek gyönyörű bútoraim és festményeim, de olyan férfiak és nők léptek a helyükre, akik földi java­im árán jöhettek Jézus lábához.”

Szívében akkora szenvedély lobogott, hogy nem is gondolt az ellene indított dühödt hadjáratra. Dowie hevesen támadta korának gonoszsá­gát, és egy csoportot alakított, hogy városszerte nyomtatványokat oszszanak szét. Ezek a füzetek vad üldözést támasztottak, főként a helybé­li pásztorok részéről. Dowie azonban könyörtelen volt a fásult és cini­kus klérussal szemben; szavait nem szépítgetve azt válaszolta: „Nem ismeri el azon jogukat, hogy számon kérjék tetteit, véleményüket pedig semmire sem becsüli.” Egy lelkésznek a következőt üzente:

„Véleményét éppoly gyarlónak és semmirevalónak tartom, mint magát a szolgálatát.... Bár tudnám, ki osztogatta ezeket az ‘ellenszenves röpiratokat’ a nyá­jában, bízvást megdicsérném, amiért ilyen legelőt választott...” Dowie elhívásához tartozott az erkölcsi bűnök elleni küzdelem is. Az erkölcsiség dolgában képviselt határozott álláspont rendszerint erőteljes gyógyító szolgálattal jár együtt, hiszen a betegségeknek sok esetben a bűn az oka. Dowie olyan csiszolt éllel szerelte le kritikusait, ami valósággal megbénította őket. Ahhoz a taktikához folyamodtak tehát, hogy egyetértést színlelnek - titokban viszont azon ármánykodtak, hogyan tehetnék tönkre. A látszólag legyőzhetetlen Dowie-nak lest vetettek tehát.