R. Liardon - John Alexander Dowie 2.

Tizenhárom éves korában John és szülei hat hónapos utazásra indultak Ausztráliába. Végül le is telepedtek az új országban, és John nagybátyja cipőüzletében kezdett el dolgozni. Innen hamarosan odébbállt, és néhány más helyen kereste kenyerét, de minden alka­lommal alacsony beosztásba sorolták. Társai azonban még így is felfi­gyeltek a „nem mindennapi” ifjú üzletemberre. Később egy évi két­millió dolláros vállalkozás egyik cégtagjának lett a helyettese.

Miközben egyre feljebb „kúszott a szamárlétrán”, Isten rendszere­sen szólt hozzá ezekben az években. Szívében egyre inkább a teljes idejű szolgálatra érzett késztetést. Rádöbbent arra, hogy a lelkészek mennyi bibliai igazságot figyelmen kívül hagynak. Az egyik ilyen tanítás fontosságát — Isten gyógyító ereje volt ez — a saját bőrén tapasztalta meg. Beteges gyermek volt ugyanis, tizenéves korában pedig krónikus diszpepszia, egy súlyos emésztési rendellenesség támadta meg. Miután azonban olvasott arról, hogy mi Isten akarata a gyógyulással kapcsolatban, könyörgött az Úrhoz, és teljesen meggyógyult a betegségből. Ez az isteni megnyilvánulás azonban csak apró előjele volt annak a kije­lentésnek, amelyet később kapott.

Amikor huszonegy éves lett, végre eltökélte, hogy most már vála­szolni fog Isten hívására: megtakarított pénzén magántanárt fogad, aki felkészíti majd a szolgálatra. Tizenöt hónappal később elhagyta Ausztráliát, és beiratkozott az Edinburgh Egyetemre, hogy ott a Szabadegyház Iskolán tanuljon. Főképp a teológiára és a politika tudomá­nyára fordította figyelmét, de a professzorokkal és tanításukkal szem­ben gyakran kifejezte ellenvéleményét. Mondanunk sem kell: nem te­kintették a diákok mintaképének - ám mindig roppant éles elmével, briliáns módon fogalmazta meg kifogásait a fásult bibliamagyaráza­tokkal szemben. John Dowie-ban hihetetlen éhség és szomjúság élt Isten Igéje iránt. Rengeteget olvasott, és mint valami viasztáblába, minden bevésődött elméjébe. Ennek köszönhetően tárgyismeret és tudásbeli pontosság terén messze túlszárnyalta oktatóit. Még Edinburgh-ban a helybéli kórház „tiszteletbeli lelkésze” lett.

Itt egészen egyedülálló lehetősége nyílt arra, hogy meghallgassa a hí­res korabeli sebészek szakvéleményét, és megállapításaikat összevesse Isten Igéjével. Miközben a kloroformmal elaltatott betegek ott feküd­tek reménytelen állapotban, Dowie jobbára csak arról hallotta értekez­ni a doktorokat, hogy orvosilag semmit sem tehetnek. Akkor értette meg, hogy ezek az orvosok nem képesek gyógyítani - legfeljebb annyit tehetnek, hogy a gyógyulás reményében eltávolítják a beteg szer­vet. Látta, mennyi műtét végződik halállal. Minthogy Dowie éppen az orvosprofesszorok szájából hallotta, hogy csak a sötétben tapogatóznak  és szemtanúja volt kísérletezésüknek, a sebészet és az orvostudo­mány egyre ellenszenvesebb lett számára.

Ma is sokan vádolják Dowie-t azzal, hogy elítélte az orvostudo­mányt. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az ő korában az orvo­si gyakorlat még igen kezdetleges volt, ő pedig azon kevés kiváltságosok közé tartozott, aki a színfalak mögé láthatott. Tanúja volt annak, ahogyan az orvosok reménnyel kecsegtették a betegeket, maguk kö­zött azonban beismerték, hogy semmire sem képesek. Látta, amint a szegény áldozatok hatalmas összegeket fizetnek a gyógyulás remé­nyében, s cserébe a legrosszabbat kapják. Dowie megvetette a csalást, így hát megoldás után kutatott. Amikor nyilvánosan kikelt a hamis ál­tatás módszerei ellen, az ő vádpontjai bizonyultak igazaknak.