Már-már azt hittem, hiába
minden remény, elgondolásom füstbe ment – ám ekkor a film váratlanul és egészen
más módon mégiscsak megtette hatását. Meghökkentette Roschmann Dél-Amerikában
élő régi cimboráit – és feltehetően magát Roschmannt is. A történtekről egy
német színész számolt be, aki egy turnézó társulat tagjaként vendégszerepelt a
dél-amerikai kontinens német településein. Ezeket a vendégjátékokat az NSZK
kulturális egyesületei támogatták, a külföldön élő németekkel való
kapcsolattartás előmozdítására, és a színészek általában német családoknál
kaptak szállást. Ily módon betekinthettek azokba a viszonyokba, melyek arrafelé
ma is virulnak. Számos lakásban Hitler, Himmler és más náci nagyságok képe
lógott a falon, a szökésben lévő náci gyilkosokat pedig úgy emlegették, mint
másutt az együttérzésre méltó üldözötteket. Az efféle nézetek furcsamód nem
csupán a háború után odamenekült nácik körében kaptak hangot, hanem a háború
előtti idők kivándorlói között is. Képzeletükben eszményivé varázsolták német
hazájukat, s felruházták minden lehetséges erénnyel – azt pedig, ami a Harmadik
Birodalomban történt, egyszerűen félretolták. Egy idősebb német például így
nyilatkozott Hansnak (hadd nevezzem így színész barátomat): – Elképzelhetetlen,
hogy egy német képes volna nőket és gyermekeket ölni. Ilyesmi előfordulhat a
vadak között, akik az itteni őserdőkben élnek – de egy olyan kultúrnépnél, mint
a miénk, soha.
Ha elhangzott az az érv, hogy számtalan
bírósági eljárás folyik éppen ilyen bűnügyekben, az illetők elzárkóztak, s
legfeljebb arra céloztak, hogy ezekben az esetekben a győztesek joga érvényesült.
Bezzeg másként festenének az újságcikkek, a könyvek, az ítéletek, ha a németek
nyerik meg a háborút! A világnak azon a táján, ahol a Harmadik Birodalom
legádázabb zsidógyilkosai adtak egymásnak találkát, számos német vélekedett
úgy, hogy a több millió zsidó megsemmisítése nem más, mint a szövetségesek –
vagy épp a zsidók – rosszindulatú koholmánya. Ez magyarázza, hogy annyi
menekült náci bűnöző talált védelemre és menedékre honfitársainál, akik között
időnként rendes, tisztességes emberek is akadtak. Magam Argentínát egyszer
elneveztem „az utolsó reménység fokának”, és ez minden értelemben igaz volt: a
náci bűnözők itt remélhettek végső menedéket, a helyi német telepesek pedig
minden erejükkel belekapaszkodtak abba a reménységbe, hogy a nácik mégsem
voltak bűnözők.
Ebben a légkörben természetesen nagyon
súlyosan esett a latba „Az ODESSA-ügyirat”-ban elhangzó vád, amely szerint
Roschmann lelőtt egy német tisztet, hogy a kiürítés során elfoglalja annak
helyét a hajón. Hans barátomnak ki is jelentették újra meg újra a külföldön élő
németek: „Micsoda disznó volt ez az ember! Érthető, hogy menekülni akart, de
hogy ezt másvalaki vesztére tegye…!” A nők meg éppen hallani sem akartak
Roschmannról: a rigai gettó irányítását még elnézték volna neki, de a bigámia
igazán sötét jellemre vall! Feltételezhető, hogy Roschmannt régi barátai egyre
inkább kerülni kezdték, azt pedig tudjuk, hogy miután a „róla szóló” filmet
Dél-Amerikában bemutatták, s a könyv is az üzletekbe került, állandóan
változtatta lakhelyét, s néhány hétnél tovább sehol sem állapodott meg.
Hiába nem hasonlított csöppet sem Maximilian
Schellre: a plakátokról tudta, hogy voltaképpen őróla van szó. A filmmel
foglalkozó újságcikkek őt állították pellengérre, s a mozikból kiáramló emberek
őt őrizték meg emlékezetükben, az ő bűneit, az ő menekülésének történetét. Azt,
hogy a nézőktől érkező adatok és hírek egytől egyig hamisak voltak, nem
tudhatta. Ha valaki hosszabban nézett rá, ha egy vendéglőben valaki szemügyre
vette, vagy az üzletben egy percre megvárakoztatták, már rettegnie kellett:
most értesítik a rendőrséget. Még német barátai közül is bárki felcsaphatott
árulójának, hogy ekképpen álljon bosszút egy német tiszt „meggyilkolásáért”. A
filmbéli helyzet valósággá változott: Roschmannból üldözött vad lett.
