2013. május 9., csütörtök

Simon Wiesenthal - Aki önmaga elől menekült 4.


Már-már azt hittem, hiába minden remény, elgondolásom füstbe ment – ám ekkor a film váratlanul és egészen más módon mégiscsak megtette hatását. Meghökkentette Roschmann Dél-Amerikában élő régi cimboráit – és feltehetően magát Roschmannt is. A történtekről egy német színész számolt be, aki egy turnézó társulat tagjaként vendégszerepelt a dél-amerikai kontinens német településein. Ezeket a vendégjátékokat az NSZK kulturális egyesületei támogatták, a külföldön élő németekkel való kapcsolattartás előmozdítására, és a színészek általában német családoknál kaptak szállást. Ily módon betekinthettek azokba a viszonyokba, melyek arrafelé ma is virulnak. Számos lakásban Hitler, Himmler és más náci nagyságok képe lógott a falon, a szökésben lévő náci gyilkosokat pedig úgy emlegették, mint másutt az együttérzésre méltó üldözötteket. Az efféle nézetek furcsamód nem csupán a háború után odamenekült nácik körében kaptak hangot, hanem a háború előtti idők kivándorlói között is. Képzeletükben eszményivé varázsolták német hazájukat, s felruházták minden lehetséges erénnyel – azt pedig, ami a Harmadik Birodalomban történt, egyszerűen félretolták. Egy idősebb német például így nyilatkozott Hansnak (hadd nevezzem így színész barátomat): – Elképzelhetetlen, hogy egy német képes volna nőket és gyermekeket ölni. Ilyesmi előfordulhat a vadak között, akik az itteni őserdőkben élnek – de egy olyan kultúrnépnél, mint a miénk, soha.
  
Ha elhangzott az az érv, hogy számtalan bírósági eljárás folyik éppen ilyen bűnügyekben, az illetők elzárkóztak, s legfeljebb arra céloztak, hogy ezekben az esetekben a győztesek joga érvényesült. Bezzeg másként festenének az újságcikkek, a könyvek, az ítéletek, ha a németek nyerik meg a háborút! A világnak azon a táján, ahol a Harmadik Birodalom legádázabb zsidógyilkosai adtak egymásnak találkát, számos német vélekedett úgy, hogy a több millió zsidó megsemmisítése nem más, mint a szövetségesek – vagy épp a zsidók – rosszindulatú koholmánya. Ez magyarázza, hogy annyi menekült náci bűnöző talált védelemre és menedékre honfitársainál, akik között időnként rendes, tisztességes emberek is akadtak. Magam Argentínát egyszer elneveztem „az utolsó reménység fokának”, és ez minden értelemben igaz volt: a náci bűnözők itt remélhettek végső menedéket, a helyi német telepesek pedig minden erejükkel belekapaszkodtak abba a reménységbe, hogy a nácik mégsem voltak bűnözők.
  
Ebben a légkörben természetesen nagyon súlyosan esett a latba „Az ODESSA-ügyirat”-ban elhangzó vád, amely szerint Roschmann lelőtt egy német tisztet, hogy a kiürítés során elfoglalja annak helyét a hajón. Hans barátomnak ki is jelentették újra meg újra a külföldön élő németek: „Micsoda disznó volt ez az ember! Érthető, hogy menekülni akart, de hogy ezt másvalaki vesztére tegye…!” A nők meg éppen hallani sem akartak Roschmannról: a rigai gettó irányítását még elnézték volna neki, de a bigámia igazán sötét jellemre vall! Feltételezhető, hogy Roschmannt régi barátai egyre inkább kerülni kezdték, azt pedig tudjuk, hogy miután a „róla szóló” filmet Dél-Amerikában bemutatták, s a könyv is az üzletekbe került, állandóan változtatta lakhelyét, s néhány hétnél tovább sehol sem állapodott meg.
  Hiába nem hasonlított csöppet sem Maximilian Schellre: a plakátokról tudta, hogy voltaképpen őróla van szó. A filmmel foglalkozó újságcikkek őt állították pellengérre, s a mozikból kiáramló emberek őt őrizték meg emlékezetükben, az ő bűneit, az ő menekülésének történetét. Azt, hogy a nézőktől érkező adatok és hírek egytől egyig hamisak voltak, nem tudhatta. Ha valaki hosszabban nézett rá, ha egy vendéglőben valaki szemügyre vette, vagy az üzletben egy percre megvárakoztatták, már rettegnie kellett: most értesítik a rendőrséget. Még német barátai közül is bárki felcsaphatott árulójának, hogy ekképpen álljon bosszút egy német tiszt „meggyilkolásáért”. A filmbéli helyzet valósággá változott: Roschmannból üldözött vad lett.