Newtoni pásztorkodása alatt történt, hogy valami halálos kór söpört végig azon a vidéken, különösen Sydney külvárosán. Olyan sokan haltak meg azok közül, akik elkapták a nyavalyát, hogy a lakosság teljesen megbénult a rettegéstől. Alig állt szolgálatba, és Dowie-nak már negyvennél is több temetést kellett végeznie röpke néhány héten belül.
Mintha minden utcasarkon a halál leselkedett volna. A tragédia annyira lesújtotta Dowie-t, hogy azonnali megoldás után kutatott. Tudta, hogy a válaszra Isten Igéjében lelhet rá. A tragédia súlyossága jól érzékelhető azokból a szavakból, amelyeket a fiatal pásztor papírra vetett:
„Ott ültem a dolgozószobámban, Sydney egyik kertvárosában, Newtonban, a Kongregácionalista Gyülekezet lelkészlakában. Tonnás súly nehezedett a szívemre, mert addigra a nyájamból már több, mint harminc személyt látogattam meg a betegszobájukban vagy éppen a halálos ágyukon, és alig pár hét leforgása alatt negyvennél is több koporsóra kellett göröngyöket dobálnom. Ó, hol van most Ő, aki meggyógyítja szenvedő gyermekeit! Mintha egyetlen ima sem hatott volna el a füléig; mégis meg voltam győződve arról, hogy a keze nem rövidült meg. Mialatt a keresztény reménység és vigasztalás szavait szóltam a gyászolókhoz, néha úgy tűnt szinte fülembe cseng az ördög győzelmes gúnykacaja. A betegség apjának, Sátánnak és anyjának, a bűnnek ez az utálatos fattya - gyalázatos módon pusztított,... és nem volt szabadító.
Csak ültem, bánattól sújtva szenvedő enyéimért, míg keserű könnyek peregtek le arcomon; ez végre enyhülést hozott égő szívemnek... Egyszerre csak teljes fényükben ragyogva ott álltak előttem a Csel 10,38-nak Szent Szellem ihlette szavai; és leleplezték, hogy Sátán a Pusztító, Krisztus pedig a Gyógyító. Ezek a szavak letörölték könnyeimet. Szívemben erőt éreztem: láttam már a gyógyulás útját... Ezt mondtam; 'Istenem, kérlek, segíts nekem, hogy prédikálhassam az Igét azoknak, akik haldokolnak körülöttem, és hogy elmondhassam nekik: még mindig Sátán az, aki pusztít, s még mindig Jézus szabadít meg, mert Ő ma is ugyanaz.’
Kint megszólalt a csengő, majd zörgettek az ajtómon. Két ziháló küldönc érkezett ezzel az üzenettel: ’Kérem, jöjjön azonnal, Mary haldoklik; jöjjön és imádkozzék érte!’ Kirontottam a házból, amúgy kalap nélkül átrohantam az utcán, és benyitottam a haldokló lányhoz. Ott feküdt nyögve, a pusztítóval vívott harc agóniájában fogait csikorgatva... Ránéztem, aztán haragra gyulladtam...
Különös módon történt...; a kardot, amire szükségem volt, még mindig a kezemben szorítottam..., és többé soha nem is fogom letenni. A doktor, egy kegyes keresztény férfiú, halkan járkált a szobában föl s alá... Hirtelen ezzel lépett hozzám: ’Hát nem titokzatosak Isten útjai, uram?’ ’lsten útjai!... ’ - fakadtam ki. ’Nem, uram; ez az ördög műve, s épp itt az ideje, hogy segítségül hívjuk Őt, Aki azért jött, hogy az ördög munkáit lerombolja.”'
A Dowie szavaitól megbántódott doktor elhagyta a szobát. John most Mary anyjához fordult, és megkérdezte tőle, miért hívatta. Amikor megtudta, hogy az asszony igazi, hittel teljes imát kér a gyermeke számára, Dowie leborult a lány ágya mellett, és Istenhez kiáltott. A lány azonnal megnyugodott, és csendesen feküdt. Anyja megkérdezte, vajon meghalt-e, de Dowie így válaszolt: „Nem..., él! Elmúlt a láza.”
A fiatal lány hamarosan fölült az ágyon, és enni kezdett. Mentegetőzött, amiért olyan sokáig aludt, és elmondta, milyen jól érzi magát. Miután pedig a kis csoport hálát adott az Úrnak, Dowie átment a lány bátyjának és nővérének szobájába, imádkozott értük is, és azonnal meggyógyultak!
Attól a pillanattól fogva a csapás véget ért, legalábbis Dowie gyülekezetében. Közösségének egyetlen tagja sem esett ezután áldozatul a járványnak; e kijelentés következtében pedig kezdetét vette John Alexander Dowie gyógyító szolgálata.
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
