2013. május 9., csütörtök

Derek Prince - Lucifer lázadása 2.

A Példabeszédek 8. fejezetének egy témája van: a bölcsesség. A bölcsesség úgy mutatko­zik meg mint személy, és egyáltalán nem két­séges, hogy itt Isten bölcsességéről van szó.
Teljes meggyőződésem, hogy Isten bölcsessége senki más, mint Jézus Krisztus. Erre vonat­kozó utalásokat az Újszövetségben több he­lyen is találunk. Tehát ha arról a személyről be­szélünk, aki a Példabeszédek 8-ban szerepel, akkor a Fiúról beszélünk, az Örök Igéről, az Is­tenség második személyéről.

A Példabeszédek 8. része a föld és az ádámi faj teremtése előtti helyzetbe enged bepillantást. A követke­zőkben nézzük meg ezt a részt a 22-es verstől: „Az Úr az Ő útának kezdetéül szerzett engem, az Ő munkái előtt régen.” (22. vsz.)
A ‘kezdet’ szó mindig az lMózes 1,1-re mutat. Ugyanez szerepel a János evangélium elején: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1), „Mielőtt bármit teremtett volna, már szerzett en­gem. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva.” (Péld 8,23)

„Felkenettem - mondja a héber - örök időktől.” Jézus a Felkent, aki minden teremtmény előtt lett. Ő a Messiás, az emberi történelem Felkentje, s amikor a földre eljött, Ő lett a Názáreti Jézus. Még mielőtt bármi lett volna, Ő volt. „Még amikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala, még amikor semmi források vízzel teljesek nem voltak. Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte szü­lettem. Mikor még nem csinálta vala a földet és a mezőket és a világ porának kezdetét. Mikor készíté az eget, ott valék, mikor felveté a mélységek színén a kerekséget, mikor megerősíté a felhőket ott fenn, mikor erősekké lőnek a mély­ségeknek forrásai. Mikor felveté a tengerek határait, hogy a vizek át ne hágják az Ő parancsolatjait, mikor megállapítá e földnek fundamentomait. Mellette valék mint kézmí­ves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva Őelőtte min­den időben. Játszva az Ő földének kerekségén, és gyönyö­rűségemet lelve az embereknek fiaiban.” (24-31. vsz.)

Ez ugyanaz a kép, mint ami a János 1,18-ban szerepel ar­ról, aki az Atya kebelében nyugodott: a Fiúról. Ezek a ver­sek mutatják, milyen szoros kapcsolat volt az Atya és a Fiú között az örökkévalóságban, a teremtés előtt.
A teremtés magasztos céllal történt: Ádám teremtése volt a cél. Az örökkévalóságtól fogva minden azért történt, hogy Ádám és leszármazottai számára lakhatóvá váljék a föld. Ennek fényében bizonyos, hogy Isten nem teremtette ezt a bolygót elhagyatottnak, kietlennek és pusztának - ez tel­jesen ellene szólna eredeti tervének. A teremtéskor az Úr­nak gyönyörűsége volt a földben és az emberek fiaiban. Ez összecseng a már említett Ézsaiás 45,18-cal, amelyben az szerepel, hogy nem teremtette azt hiábavalónak, kietlen­nek, pusztának. Vagyis valaminek történnie kellett, hogy a föld ’tohu és bohu’ lett: isteni beavatkozás, ítélet következ­ményeként vált ilyenné! Tehát a ’tohu és bohu’ mindig Is­ten nemtetszésének, ítéletének eredménye - ezt a tényt minden kétség nélkül elfogadhat­juk. Az 1 Mózes 1,2 szerint boly­gónk ítélet alá került: Isten elhagy­ta a földet, és a pusztaságnak ez az állapota akár évmilliárdokig tartha­tott. 

Ez alapján feltehetjük a követ­kező kérdést: mi okozta ezt az iste­ni ítéletet?
Az én válaszom erre az, hogy el­sősorban a Sátán lázadása - amely sokkal előbb kezdődött, minthogy Isten megalkotta volna az ádámi fajt. Ez a lázadás a világmindenség történetének előlünk elrejtett kor­szakában zajlott.