Teljes meggyőződésem, hogy Isten bölcsessége senki más, mint Jézus Krisztus. Erre vonatkozó utalásokat az Újszövetségben több helyen is találunk. Tehát ha arról a személyről beszélünk, aki a Példabeszédek 8-ban szerepel, akkor a Fiúról beszélünk, az Örök Igéről, az Istenség második személyéről.
A Példabeszédek 8. része a föld és az ádámi faj teremtése előtti helyzetbe enged bepillantást. A következőkben nézzük meg ezt a részt a 22-es verstől: „Az Úr az Ő útának kezdetéül szerzett engem, az Ő munkái előtt régen.” (22. vsz.)
A ‘kezdet’ szó mindig az lMózes 1,1-re mutat. Ugyanez szerepel a János evangélium elején: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1), „Mielőtt bármit teremtett volna, már szerzett engem. Örök időktől fogva felkenettem, kezdettől, a föld kezdetétől fogva.” (Péld 8,23)
„Felkenettem - mondja a héber - örök időktől.” Jézus a Felkent, aki minden teremtmény előtt lett. Ő a Messiás, az emberi történelem Felkentje, s amikor a földre eljött, Ő lett a Názáreti Jézus. Még mielőtt bármi lett volna, Ő volt. „Még amikor semmi mélységek nem voltak, születtem vala, még amikor semmi források vízzel teljesek nem voltak. Minekelőtte a hegyek leülepedtek volna, a halmoknak előtte születtem. Mikor még nem csinálta vala a földet és a mezőket és a világ porának kezdetét. Mikor készíté az eget, ott valék, mikor felveté a mélységek színén a kerekséget, mikor megerősíté a felhőket ott fenn, mikor erősekké lőnek a mélységeknek forrásai. Mikor felveté a tengerek határait, hogy a vizek át ne hágják az Ő parancsolatjait, mikor megállapítá e földnek fundamentomait. Mellette valék mint kézmíves, és gyönyörűsége valék mindennap, játszva Őelőtte minden időben. Játszva az Ő földének kerekségén, és gyönyörűségemet lelve az embereknek fiaiban.” (24-31. vsz.)
Ez ugyanaz a kép, mint ami a János 1,18-ban szerepel arról, aki az Atya kebelében nyugodott: a Fiúról. Ezek a versek mutatják, milyen szoros kapcsolat volt az Atya és a Fiú között az örökkévalóságban, a teremtés előtt.
A teremtés magasztos céllal történt: Ádám teremtése volt a cél. Az örökkévalóságtól fogva minden azért történt, hogy Ádám és leszármazottai számára lakhatóvá váljék a föld. Ennek fényében bizonyos, hogy Isten nem teremtette ezt a bolygót elhagyatottnak, kietlennek és pusztának - ez teljesen ellene szólna eredeti tervének. A teremtéskor az Úrnak gyönyörűsége volt a földben és az emberek fiaiban. Ez összecseng a már említett Ézsaiás 45,18-cal, amelyben az szerepel, hogy nem teremtette azt hiábavalónak, kietlennek, pusztának. Vagyis valaminek történnie kellett, hogy a föld ’tohu és bohu’ lett: isteni beavatkozás, ítélet következményeként vált ilyenné! Tehát a ’tohu és bohu’ mindig Isten nemtetszésének, ítéletének eredménye - ezt a tényt minden kétség nélkül elfogadhatjuk. Az 1 Mózes 1,2 szerint bolygónk ítélet alá került: Isten elhagyta a földet, és a pusztaságnak ez az állapota akár évmilliárdokig tarthatott.
Ez alapján feltehetjük a következő kérdést: mi okozta ezt az isteni ítéletet?
Az én válaszom erre az, hogy elsősorban a Sátán lázadása - amely sokkal előbb kezdődött, minthogy Isten megalkotta volna az ádámi fajt. Ez a lázadás a világmindenség történetének előlünk elrejtett korszakában zajlott.
Az én válaszom erre az, hogy elsősorban a Sátán lázadása - amely sokkal előbb kezdődött, minthogy Isten megalkotta volna az ádámi fajt. Ez a lázadás a világmindenség történetének előlünk elrejtett korszakában zajlott.
