Dave Hunt - A Vatikán, a nácik és a zsidók 4.

A hallgatás erkölcsi vesztesége

XII. Piusz arról volt ismert, hogy nyíltan beszélt a híveknek „az emberi jogok sárba tiprása” ellen, mégis hallgatott a holocausttal kapcsolatban. Soha egy szót sem szólt a nyilvánosság előtt Hitler tervszerű zsidó-irtásai ellen, mert ha megtette volna, ezzel a saját egyházát is elítélte volna hasonló tetteiért. Ez a hallgatás - a történészek megegyeznek ebben - bátorítást adott Hitlernek, és hozzájárult a gyalázatos fajirtáshoz.

A pápa azzal dicsekedett, hogy ő a világ erkölcsi őrállója, és mégsem emelte fel a szavát az emberiség történelmének legsúlyosabb bűne ellen. XII. Piusz 1939 októberében kiadott első enciklikájában kijelentette, hogy a hivatala - „Krisztus” helytartója - megköveteli tőle, hogy „apostoli határozottsággal álljon ki az igazság mellett”, majd így folytatta:

"Ez a hivatal szükségszerűen magában foglalja a hibák és az emberi tévedések feltárását és bizonyítását, ugyanis ahhoz, hogy felfigyeljünk rájuk, és orvosolni tudjuk ezeket, szükséges, hogy napvilágra kerüljenek...
Kötelességünk teljesítése közben nem engedhetjük meg, hogy földi dolgoknak rendeljük alá magunkat, és azt sem, hogy bizalmatlanság, ellenállás, elutasítás, méltánylás hiánya, illetve a félreértésektől és félreértelmezésektől való félelem akadályozza ezt."

Ezek hangzatos szavak voltak, de teljesen üresnek bizonyultak. Azon a napon, amikor XII. Piusz elfoglalta hivatalát, Mussolini kiutasította azt a 69 ezer zsidót, akik Olaszországban éltek, és a pápa semmit se szólt. Néhány hétre rá Olaszország megszállta Albániát. A pápa tiltakozott, de „nem azért, amiért egy országot önkényesen megtámadtak, hanem azért, mert az agressziót nagypénteken hajtották végre”. Ilyen lenne Krisztus „helytartója”?!

Akárcsak a pápájuk, a német püspökök is többször ígéretet tettek „az igazságtalanság bátor elítélésére”. 1936-ban Faulhaber bíboros kijelentette, hogy egy főpap nem lehet Isten szolgája, „ha a beszédében embereknek akar tetszeni, vagy ha csöndben marad emberektől való félelmében”. 1941 júliusában Galen püspök kijelentette, hogy megvédelmezi azokat „az alapvető jogokat és szabadságot”, amelyet Isten minden embernek adott, és hogy a kötelességének érzi, hogy „bátran... égbekiáltó igazságtalanságnak bélyegezze védtelen ártatlanok elítélését”. Hasonlóan üres és hangzatos beszédek hangzottak el más püspökök szószékeiről is, akik mindnyájan hallgattak, miközben 6 millió zsidó tervszerű kiirtása folyt, mintha férgek lettek volna. A folyamatos képmutatás ékes bizonyítéka annak, hogy ez nem lehet az igaz egyház.

Josef Ratzinger bíboros, akit egy újabb öt éves időszakra választottak meg a Szent Inkvizíció modern megfelelője vezetőjének, a német hadseregben szolgált a háború alatt, bár a harcokban nem vett részt.
Saját bevallása szerint tudott a holocaustról. Nem volt olyan német, aki előtt ez ne lett volna ismert. „A hitlerizmus mélységeit nem lehetett figyelmen kívül hagyni” - ismeri el Ratzinger. Ő viszont mégis figyelmen kívül hagyta, amikor ára lett volna annak, hogy felemeli a szavát ellene.

Ratzinger, aki az igazhitűség őrszeme, a leghosszabb ideje szolgál a Vatikánban, és a pápa mellett a legbefolyásosabb személy, jóvá tudná tenni a saját és egyháza mulasztását. Miért nem mutat megbánást, és miért nem kér bocsánatot a zsidóktól? Azonban Ratzinger és II. János Pál ugyanúgy hallgat, mint XII. Piusz. Hogyan is tudnának bocsánatot kérni annak a beismerése nélkül, hogy a pápáik és egyházuk súlyosan vétkeztek Jézus Krisztus vér szerinti testvérei ellen, és hogy a csalat-
kozhatatlanságra és az egyedüli igaz egyházra vonatkozó állításuk nem igaz?