Az ima legmagasabb foka ugyanis az, amikor az ember nem saját gondjait-kéréseit akarja közölni Istennel, hanem önzetlenül magasztalja az Úr kegyelmének dicsőségét. Ezáltal nyílik meg gyorsan az út Isten Szellemének jelenlétébe, mert Isten - ahogyan Jézus mondja a János 4,24-ben - szellemi lény, és szükséges, hogy Őt szellemben és igazságban imádják. A Zsidó levél a 15. részben beszél a „dicséret áldozatáról", mint újszövetségi áldozatról.
Jack Hayford szemléletesen mutatott rá a dicsőítésben rejlő és azáltal felszabaduló szellemi erő egyéb hatásaira is, mindenekelőtt arra, hogy Istennek állított trónszékünk egyúttal ország-világ tudtára adja az ördög vereségét és Isten uralmát a világmindenség fölött. Előrevetíti az Úr elsöprő győzelmét, a Sátánnak és fejedelemségeinek végső büntetését. Ez magyarázza a Szent Szellem rendkívül tiszta, érzékelhető jelenlétét a dicsérettől hangos gyülekezetekben.
A Sátán és démonjai ugyanis nem állhatják, elviselni sem tudják Isten rajtuk aratott diadalának ilyen hőfokú ünneplését, ezért az esetek túlnyomó részében nagy sietséggel hagyjak el az ilyen gyülekezetet, így az ott jelenlevő hitetlen emberek minden akadály nélkül döntésre jutnak és megtérnek.
Miért berzenkednek mégis sok helyütt az ellen, hogy felszabadult szívvel és „hallatós ajakkal" dicsérjék Istent? Jack Hayford szerint ennek egyszerű oka van: a kevélység! A tévesen értelmezett emberi méltóság, amely Mikálban is felháborodott, amikor meglátta az Úr ládája előtt táncolni Dávidot. Saul leánya gúnyos szavakkal illette férjét. Szerinte ez a magatartás csorbát ejtett királyi méltóságán. Dávid azonban nem hagyta félreértelmezni örömének ezt a fajta megnyilvánulását. Nagyon határozottan mutatott rá arra, hogy ez a legkevesebb, amit Istennek ajánlhat ő, aki a juhakol mellől emelkedett fel a királyi székbe, de akiről Isten maga mondta, hogy szíve szerint való férfiút talált benne. Dávid ugyanis felismerte, hogy Istennek inkább tetsző az ember szívbeli áldozata, mint ezer és ezer rituális, kötelességszerűen komoly istentisztelet. A Biblia azt mondja, hogy Dávid naponta hárfázott az Úrnak - ez kísérte életét a pásztorságból a Góliát legyőzésén át a királyságig. Lehetne-e jobban illusztrálni egy ember szellemi felemelkedését, amelyet törvényszerűen követett az egzisztenciális felemelkedés is? Dávid Szent Szellemtől ihletett költészete hervadhatatlan szépségben ragyog ma is a zsoltárok lapjairól. Szükséges-e még az Isten dicséretének indokairól beszélni?
Pál és Silás szabadulásukat a filippi börtönből ugyancsak egyszerű módon érték el. Igaz, „csak" énekelni akartak az Úrnak, mindenféle „hátsó szándék" nélkül, de Isten jelenléte betöltötte azt a valószínűleg föld alatti, nyomorúságos odút (hátborzongatóak az ókori és középkori börtönök korhűen megrajzolt képei), és a Szent Szellem ereje olyannyira felszabadult, hogy a föld megrendült, a börtönajtók megnyíltak, a börtönőr néhány perc leforgása alatt hitre jutott a Názáreti Jézusban, s Pál sorsa társáéval együtt száznyolcvan fokos fordulatot vett. Csodálatos üzenet van ebben a történetben, amely ugyancsak azt bizonyítja, hogy többről van szó, mint dalolgatásról, érzelmi, hangulati elemről: az Isten szerinti dicséret szellemi cselekedet, szellemi következményekkel."
Forrás: Németh S. Judit, Új Exodus Magazin, 1989.
