Egységes tanítás
Ha abból indulunk ki, ami egy hívő keresztény számára az egyetlen lehetséges kiindulópont, mely szerint az Újszövetség valójában egyetlen szerző, Isten Szelleme műve, aki nem hasonlott meg önmagával, akkor a fent ismertetett dilemma csak látszólagos lehet, és a Szentírás szükségképpen teljesen egységes tanítást hordoz. Eszerint az „ellenségeiteket ne átkozzátok, hanem áldjátok” elve, és Kapernaum, Korazin, Betszaida, a farizeusok, Ananiás, Szafira, Simon mágus, Barjézus stb. megátkozása Isten emberei által egymással tökéletes összhangban és egységben áll, mint Istentől származó Ige; a mi feladatunk pedig az, hogy ezt az egységet megértsük.
Mielőtt azonban ebbe belevágnánk, még egy fontos kérdésre rá kell világítanunk. A középkori katolikus kereszténység, az inkvizíció, a kiátkozások története jócskán összezavarta a képet ebben a vonatkozásban (is). A felvilágosodás és protestantizmus idején, amikor a polgári és a vallási reformer csoportok felvették a harcot a kereszténység nevében létrehozott diktatórikus állami rendszerekkel, a katolicizmus egyik fő fegyvere velük szemben az átok, a kiközösítés volt. Ezért a mégis győztes polgári és protestáns rétegek és a kialakuló szekuláris államok eszmerendszerében az Újszövetség újfajta, humanista értelmezése vált uralkodóvá. Ez a felfogás, amely radikálisan – és helyesen – elutasította a katolicizmus kiátkozási gyakorlatát, a kereszténység ellenség iránti szeretetét a modern humanizmus erkölcsiségébe beépítve kiemelten hangsúlyozta. Napjainkra azonban ez egy felhígult, szekularizált, többnyire a Biblia nem ismerésén alapuló, a bűnt is bagatellizáló, általános és megvalósíthatatlanul naiv „békefilozófiává” torzult – ugyanakkor a legtöbb ember kereszténységképének ma ez a legfontosabb eleme.
Ezért van, hogy számos férfiasabb, erőteljesebb értelemben az igazságossághoz ragaszkodó ember nem érzi a maga számára igaz módon megélhetőnek a keresztény hitet, s az fokozatosan a nők, az erőtlenek, a magukat megvédeni nem tudók vallásának imázsát kezdte reprezentálni a „normális”, azaz nem ilyen emberek társadalmában. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez a tendencia valójában már az elpogányosodó ókeresztény korban is jelentkezett.) A keresztények azok, „akikkel mindent meg lehet csinálni, mint a birkákkal”. Ez azonban mélyen idegen az apostoli, újszövetségi, eredeti kereszténységtől, amely egy erőteljes, dicsőséges és győztes hitet mutatott be az embereknek, amint azt Barjézus esete is illusztrálja. Az az érvelés, amely, miközben fennen hangoztatja, „áldd, akik üldöznek”, de megtagadja az igazságnak az Újszövetségben éppúgy olvasható másik oldalát, voltaképpen ugyanolyan eretnekség, mint ellenkezője, az inkvizíció, a pápai kiátkozások, amelyek ellen harcol. Ez a felfogás a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötte.
A kereszténység mélyen humanista hit, hiszen minden emberre, a nem hívőkre is az Isten képmására teremtetett lénynek kijáró maximális tisztelettel tekint, amint Dávid mondja: az embert a Teremtő : „kevéssel tette kisebbé Istennél” (Zsolt 8:6). A tisztességnek ez a mértéke valójában messze felülhaladja az ateista humanizmus minden ember iránti elkötelezettségének mértékét. A nagyobb tisztesség azonban a nagyobb felelősség tudatával is együtt jár, s így erőteljesebb igazságérzettel is. A szeretetet az újszövetségi kereszténység soha nem választja el az igazságosság és az igaz ítélet érvényesülésétől. Ugyanaz a Jézus, aki azt mondta, : „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, a farizeusokat azért feddte meg, mert elhagyták, : „ami nehezebb a törvényben: az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget”. Hogy is van tehát ez? Most akkor ítéljünk, vagy ne ítéljünk? A dilemma csak azokat zavarja, akik nem szeretnek gondolkozni.
