Hallgassuk meg, mit mondott egy asszony, aki az alkohol rabságából próbált kitörni: "Az egyik kis szörny, amit le akartam győzni, a hazugság volt. A gyógyulási folyamat különösen nehéz része volt ez - a csaló természetem kiegyenesítése. Az a baj, hogy a szenvedélybetegeknél a hazudozás életformává válik. Ámítani kezdjük magunkat: én nem tehettem ilyet. Én nem viselkednék így...
Ezért aztán az egész életem hazugsággá vált. Még úgynevezett őszinte pillanataimban is az »igazság« különféle variációit adtam elő. A csalás többszörös rétege pólyált körül, mint valami múmiát. Az igazság nálam süket fülekre talált; a valóságnak csak apró szeletét fogtam föl.
Amikor elkezdtem a rehabilitációs programot, tudtam, hogy önmagamhoz és másokhoz is őszintének kell lennem. De különösen önmagamhoz...
A program elején megfogadtam: egy álló napig nem fogok hazudni. Érdekes volt látni, milyen gyorsan becsúsztak azok a kis füllentések és nagyzolások beszélgetés közben...
Ahogy naponta törekedtem arra, hogy igazat mondjak, rájöttem, mennyire hajlamos vagyok letagadni a kellemetlenségeket, s mindig rózsaszínű felhőkön lebegni. Ám a legelképesztőbb dolog annak a felismerése volt, ahogy lekicsinyeltem vagy meghamisítottam az érzelmeimet. Miközben egyre hosszabb ideig tudtam őszinte lenni, a felszínre jöhettek valóságos érzéseim, amelyeket évekig alkoholba fojtottam. Gyötrelmes volt lehántani magamról a fedezékek vég nélküli rétegeit. A hazugság volt a páncélzatom, az oltalmam."
Ehhez az asszonyhoz hasonlóan mindannyian nehéznek találjuk, hogy szembenézzünk gyengeségeinkkel, a kudarcainkat megmutató fájdalmas igazsággal. Ez az állítás egy helyzetben sem igaz annyira, mint a kényszeres vágyakkal való küszködések idején. Jó hírünk védelmében hazudunk másoknak - és magunknak is, mert annyira fáj szembenézni a realitással.
Mint A. W. Tozer mondta: "A csalás valamennyi formája közül az öncsalás a leghalálosabb, és az összes becsapott személy közül az öncsalásban szenvedőknek van legkisebb esélyük, hogy fölfedezzék: Rászedtek!" Dosztojevszkij, a nagy orosz regényíró véleménye pedig így hangzik: "Az önáltatás mélyebben gyökerezik, mint amikor másoknak hazudunk." Egy másik író ugyanezt egy kis humorral fűszerezve így fejezte ki: "Vannak idők, amikor önmagunk áltatása felér az egyszeri leányanya esetével, aki azzal mentegette vétkét, hogy a baba olyan picike..."
A játékszenvedély áldozatait tanulmányozó pszichológusok ugyanezt a kulcsproblémát figyelték meg: "Úgy tűnik, a megrögzött szerencsejátékosoknak határtalan a hajlamuk az öncsalásra: újra és újra azt hiszik, hogy a következő fogadással óriási nyereményt vághatnak zsebre, a következő húzás után máris úton lesznek a milliomosok villanegyede felé. »Valahányszor lottószelvényt vettem, arról ábrándoztam, mihez kezdek majd az egymillió dollárral« - emlékszik egy lábadozó szerencsejátékos."
Természetesen semmi új nincs abban, hogy az ember nem hajlandó szembenézni az igazsággal és vállalni a felelősséget a tetteiért - ez a jelenség szinte egyidős az emberi fajjal. A Teremtés könyvének 3. fejezetében, amikor Ádám és Éva először vétkeztek, Isten lejött hozzájuk a kertbe, hogy szembesítse őket a tettükkel. "Ettél a fáról, amelytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?" - kérdezte Ádámtól (11. vers).
Vajon Ádám térdre hullva megvallotta bűnét, és az Úr bocsánatáért könyörgött? Nem, semmi ilyet nem tett. Nem gondolt arra, hogy vétkével kapcsolatban elismerje az igazságot a szent Isten előtt. Ehelyett így szólt: "Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem arról a fáról, úgy ettem" (12. vers). Magyarul, az egész Éva hibája volt, mert ő kínálta meg a gyümölccsel. Bár ami azt illeti, leginkább Isten tehet a dologról, hiszen Évát Ő hozta be az életébe!
Isten még mindig türelmesen igyekezett szembesíteni ezt a férfit és asszonyt az igazsággal, tehát most Évához fordult, hogy megkérdezze, mi volt a szerepe az ügyben. És ő töredelmesen bevallotta a bűnt? Nem, a férjéhez hasonlóan ő is megpróbálta áthárítani a felelősséget. "A kígyó csalt meg engem - felelte -, és úgy ettem" (13. vers). Önmagában ez persze igaz, csakhogy ezzel tagadta, hogy személyes bűne miatt bárminemű felelősség terhelné, és ez már hazugság volt.
