2011. május 13., péntek

Asusa utcai ébredés 5.

A megszokott szentségmozgalmi karénekek, több szólamban énekelt ritmusos dalok és Szellem általi éneklés mellett sokan saját énekeket írtak, melyeket a bizonyságtételre szánt időben meg is osztottak a gyülekezettel. Ide kapcsolódik, hogy az ébredés elterjedésében igen fontos szerepet játszott a személyes bizonyságtétel.
„A személyes bizonyságokat sokszor az igehirdetés előtt két óra hosszat is sorolták a részvevők. Mindig voltak olyanok, akik állva vártak a lehetőségre. Akik bemerítkeztek Szent Szellembe, bizonyságát kapták megszentelődésüknek. Több százan mondták el, hogy olyan új nyelven szóltak, amit soha nem beszéltek azelőtt. A Biblia alapján ez az előzőekben említettek bizonyítéka.”

A világi sajtó szerint az ilyen bizonyságtételre szánt alkalmak egyáltalán nem voltak unalmasak. Az emberek alig várták, hogy szót kapjanak. A beszámolók alapján ebben megint csak az afroamerikaiak voltak többségben. Sírtak, kiáltoztak, remegtek, énekeltek, prófétáltak, földre estek, ugráltak, vitáztak, egymással mennyei nyelven párbeszédet folytattak, és mindeközben arról próbáltak bizonyságot tenni, hogy mit végzett el Isten az életükben. Igen-igen mulatságos lehetett az ilyen bizonyságtételeken való részvétel. Az egyik újságíró legalábbis errõl számol be, miután már egy tucat bizonyságtételt próbált meg leírni, beleértve az egyik fehér asszonyét, aki „fokozatosan őrjöngésbe lovallta bele magát, majd halandzsázva fejezte be”.
„A Szent Szellem egyre dinamikusabban kezdett munkálkodni. Egy kontyos mulatt asszonyság és a sarokból egy fehér nõ küzdött elszántan az elsõbbségért. Egy harmadik — néger — rázendített a „Megmosva a Bárány vérében” címû énekre, s ezt igazi tábori hangulat követte tapsolással, dobbantással, miközben egy néger asszony folyton azt kiabálta, hogy »hong-kong, hong-kong«.” Szinte most is a fülünkbe cseng ez az erőteljes imádkozás és kiabálás, ami az ébredés terjedésének egyik motorja
is volt egyben. Az emeleti Felházat az imádkozásra különítették el. Volt ott egy „gyógyszoba” is, ahol a betegekért imádkoztak. A főépület mögötti kisházban Farrow a megtérőkért, megszentelődőkért és a Szent Szellembe
bemerítkezőkért imádkozott. Az imaalkalmak gyakorta hosszan elnyúltak és igen csak hangosak voltak. Ahogy az egyik riporter megjegyzi: „Senki nem imádkozott egyénileg. Mindannyian egyszerre tették. Különféle imákat mondtak el egy időben, így a hangzavar Bábel tornyát idézte.”