Folytattam: „Ez a hölgy rossz úton volt. Nem a gyógyulás útján, hanem rossz úton, és én csak annyit tettem, hogy integettem neki, hogy álljon le, és most már figyel rám.” Nem mindenki, de a legtöbben levették a lábukat a fékről, így felszabadultam és vissza tudtam fordulni az asszonyhoz:
- Testvérnő, tudod-e, hogy meggyógyultál?
- Igen? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Igen - mondtam -, és ezt be is tudom neked bizonyítani.
Fogtam a Bibliámat és kinyitottam az 1 Péter 2,24-nél:
- Kérlek, olvasd fel hangosan ezt a verset!
- „Aki a mi bűneinket maga vitte fel a testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: akinek sebeivel gyógyultatok meg.”
- Olvasd el az utolsó részt újra!
Elolvasta: - Akinek sebeivel gyógyultatok meg. Megkérdeztem: - Ez múlt, jelen vagy jövő idő?
- Ez múlt idő.
- Ha meggyógyultál Jézus sebeiben, akkor te már tulajdonképpen egészséges vagy, ugye?
·- Igen - felelte -, az vagyok.
- Akkor megteszed, amit mondok?
- Igen, hogyha könnyű - válaszolta.
- Ez a legkönnyebb dolog, amit valaha is tettél életedben: csak emeld fel a kezdet, nézz az Úrra, és kezdd el Őt dicsérni, mert meggyógyultál - jelen időben -, és nem fogsz meggyógyulni, mert már egészséges vagy.
Az asszony fölnézett, mint egy kisgyermek, és azt mondta:
- Drága Úr Jézus, annyira boldog vagyok, hogy meggyógyultam!
De akkor még egyetlen lépést sem tett, nem volt a gyógyulásról bizonyossága, mégis azt mondta: „Boldog vagyok, hogy meggyógyultam és hálás vagyok Neked, drága Úr Jézus! Tudod, mennyire fárasztott, hogy ezalatt a négy év alatt ülnöm kellett! Hála Istennek, a térdem jól van, a lábam meggyógyult, nagyon hálás vagyok.”
Ekkor a gyülekezethez fordultam: „Most köszönjük meg Istennek vele együtt. Már meggyógyult, nem fog meggyógyulni, hiszen már egészséges.” A tömeg legnagyobb része felemelte a kezét, és dicsérték Istent az asszony gyógyulásáért. Néhányan valószínűleg azt mondták: „Nem gyógyult meg, hiszen még egy lépést sem tett.” De hiszen tudjátok, hogy az írás azt mondja: „A hit a nem látott dolgok valósága.” Ezután ismét az asszonyhoz fordultam: „Testvérem, most pedig a Jézus nevében kelj fel és járj!” Abban a pillanatban felugrott az oltárról, mint egy tizenhat éves, járkált, futott és dicsérte Istent.
Tehát alkalmazzuk a megfelelő igeidőt! Nem megy másképpen, csak ha azt használjuk. Addig, amíg küszködsz, amíg azt mondod, hogy majd egyszer, biztosan meglesz, nem megy, mert ez remény. A hit azonban azt mondja: „Ez az enyém, már most az enyém!”
