Az imádkozásnak sokféle módja, témája és célja lehet a Szentírás tanítása szerint. A hálaadás, könyörgés, dicsőítés, imádás, közbenjárás, áldásmondás mellett a Biblia olyan imatípusokról is beszél, amelyek közvetlenül az Isten munkájának megrögzött ellenségei, akadályozói, valamint a felkentjeinek és népének tönkretevésén, elpusztításán fáradozó erők ellen irányulnak. Ilyen például a démonűzés vagy a „szellemi harc” nevű imafajta, a Sátánnal való konfrontálás. Sőt, a Szentírásban - a Zsoltárokban, a prófétai könyvekben, de az Újszövetségben éppúgy - még ennél erőteljesebb imákat is olvasunk, például amikor egy embert a bűnei miatt az apostolok átadtak a Sátánnak, vagy egyenesen átok alá helyeztek. Ezeket a "keményebb" imafajtákat manapság sokan elvitatják az igazi egyház Isten által felkent vezetőitől, s bár az Újszövetség nyilvánvalóan tanít erről, mégis egyes vallásos csoportok és képviselőik fekete mágiát művelőknek igyekeznek őket beállítani. Mi a különbség a fekete mágia és az ilyen imák között a Biblia alapján? Hogyan harmonizálható a Hegyi Beszéd intése, mely szerint ne átkozzuk ellenségeinket, Péter apostol Simon mágusnak vagy Pál Barjézusnak mondott szavaival?
Az ima olyan szellemi tevékenység, amelynek célja az Istennel való bensőséges, személyes kapcsolattartás, amely által az ember élete Isten uralma alá kerül. Ezt a célt Jézus a „Miatyánkban” így foglalta össze: „Jöjjön el a te országod [feltétlen, korlátlan uralmad], legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.” (Mt 6:10) Isten uralma tehát nem más, mint akaratának teljes érvényesülése életünkben itt a Földön.
Isten jelenlététől elszakadt bolygónkon, az Atya lakóhelyétől, a mennytől távol azonban még a hívő emberek életében sem automatikusan valósul meg Isten uralma, hanem az imádkozás által valósítja azt meg a Szent Szellem. Ennek során olyan eset is előfordulhat, amikor Isten uralmának, akaratának a megvalósulását egyének, közösségek, nemzetek életében gonosz szellemi lények vagy velük szorosan és tudatosan együttműködő emberek tartósan akadályozzák. Ebben az esetben a Szentírás tanítása szerint az imának olyan speciális formái kerülnek előtérbe, mint a szellemi harc, a démonűzés, az ellenség ellen mondott imák, vagy végletes esetekben az átok, a Sátánnak való átadás és hasonlók, melyek nem Isten felé, hanem az ellenség ellen irányulnak. Ezeknek az imaformáknak az a céljuk, hogy elhárítsák azt az akadályt, amely miatt nem tud megvalósulni Isten akarata egy területen. Az imának ezeket a módjait manapság némelyek kriminalizálni igyekeznek, és a fekete mágia kategóriájába sorolják. A fenti imatípusok azonban Isten Igéje alapján a Szent Szellem vezetése alatt álló biblikus tevékenységek, a fekete mágia ezzel szemben olyan okkult gyakorlat, melynek során a Sátán szolgái ártó szándékkal gonosz természetfeletti erők, szellemek aktivizálásával negatív változásokat (betegségeket, baleseteket, összeomlást, halált stb.) igyekeznek kikényszeríteni célszemélyeik vagy közösségek állapotában, életrendjében.
Isten – aki az Ószövetség és az Újszövetség Istene is – egyszerre a szeretet és az ítélet Istene, egyik vonását sem lehet túlhangsúlyozni a másik rovására. Isten ítélő magatartása mindig akkor kerül előtérbe, amikor egyesek szellemi lényekkel együttműködve módszeresen azon munkálkodnak, hogy Isten akaratát meghiúsítsák és megakadályozzák Isten uralmának, tervének a megvalósulását. Ebben az esetben az ilyen ember az egyébként őt is szerető Isten ellenségévé válik, és ha Isten várakozásának elteltéig és türelmének elfogytáig nem tér meg, akkor egy idő után fokozatosan Isten fegyelmezése és ítélete alá kerül, miként az az egyiptomi fáraóval történt Mózes idejében.
Az első fegyelmezések célja még ekkor is a figyelmeztetés és a megtérésre való felhívás, ha azonban ez tartósan nem következik be, akkor már Isten visszafordíthatatlan haragja és büntetése lép érvénybe. Ezt a fegyelmezést és ítéletet a Mindenható gyakran az ő akaratát és munkáját az adott helyen képviselő küldöttjeinek közreműködésén keresztül hajtja végre.
Forrás: Új Exodus Magazin, 2001.)
