De tudjátok, a Sátán majdnem azonnal kihívást intézett ellenem. Igen, ő a földnek minden centiméteréért harcot fog vívni veletek.
Azt mondta:
- Jó fej vagy! Azt állítod, hogy újjászülettél, és most hazudni kezdesz? Minden más alkalommal tagadta volna a pokol vagy a tüzes tó létezését, de most így szólt:
- Nem tudod, hogy a Biblia azt mondja, hogy minden hazug a kénkővel égő tóba fog kerülni?
- De igen - mondtam -, tudom ördög.
Tudtam, hogy az ördög szól, mert minden kétség és elbátortalanodás tőle van.
- Igen, tudom ezt ördög, de nem hazudtam.
- De igen, mert azt mondtad, hogy meggyógyultál, és nem gyógyultál meg. Csak nézd meg a szívedet!
Szokásom volt, hogy állandóan kitapintottam a szívverésemet, addig, amíg már öntudatlanul is odanyúltam. Mikor ezt tettem, ráütöttem a kezemre:
- Ne tedd! Ne tedd! Ne tedd! Azonnal rávágtam:
- Én azt mondtam, hiszem! Hiszem, hogy meggyógyultam! Hiszem, hogy megkapom a választ az imámra, és ha te azt mondod, hogy nem hiszem, akkor te hazudsz! Egyébként is mindenképpen hazug vagy, mert Jézus mondta rólad.
Folytattam:
- Jézus Krisztus, Isten Fia, amikor a földön volt, a Márk 11,24-ben azt mondta: „Amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.” Ezt Jézus mondta, és amit Ő mondott, az úgy van. És én ezt hiszem! Ha pedig hiszem, akkor meg is lesz. Én most azonnal hiszek ebben. Ha te vitatkozni és akadékoskodni akarsz, akkor menj és vitatkozz Jézussal!
Ez azután megtette a hatását.
Visszatértem a feladatomhoz, dicsértem Istent és megköszöntem neki a meghallgatást. Úgy hiszem, tíz percig dicsértem Őt, amíg a bensőmben, a szívemben, a szellememben, ezek a szavak nem jöttek:
- Most már hiszed, hogy meggyógyultál. De az egészséges embereknek, akik jól vannak, semmi dolguk az ágyban. Azoknak fel kell kelni.
- Igen - mondtam -, ez így van. Ez biztos, hogy igaz. Igen Uram, ez helyes, én fel fogok kelni. Dicsőség Istennek!
Látjátok, én hittem, de az első lépés megtételéhez is hit kell, és ezeket a lépéseket neked kell megtenned. Egyáltalán nem néztem ki jobban, és nem éreztem magam jobban. A derekamtól lefelé pedig semmit sem éreztem, hiszen béna voltam. Ülő helyzetbe erőltettem magam az ágyban, majd a kezeimmel letaszítottam a lábaimat a földre és megfordítottam a testemet. Lábaim úgy zuhantak le a padlóra, mint két élettelen fadarab. Tudtam, hogy ott vannak lenn a padlón, de nem éreztem. Az ördög minden egyes centiméternyi úton meghátrálásra akart kényszeríteni. Úgy záporoztak a gondolatok a fejemben, mint a géppisztolysorozat. „Nem tudsz járni! Tudod, hogy nem tudsz járni! Nem vagy egészséges, nagyon jól tudod. Hazudsz, és el fogsz esni, és ott kell majd feküdnöd a padlón. Nem emlékszel, hogy 30 nappal ezelőtt kiestél az ágyból, és ott kellett feküdnöd 3/4 óráig, amíg a legidősebb testvéred bejött, hogy fölemeljen és visszategyen az ágyba? Nagyanyád öreg, édesanyád beteges. Ők nem tudnak felemelni. (Akkor csak 44,5 kg-ot - nyomtam, de olyan magas voltam, mint most.) Senki nincs a szomszéd férfiak közül otthon, bátyád pedig elment Oklahomába. Itt kell majd feküdnöd a padlón délután ötig, amíg a nagyapád hazajön a munkából és visszatesz az ágyba.”
