„átadtam a Sátánnak”
A korinthoszi gyülekezetben vérfertőző parázna kapcsolatban élő kereszténnyel kapcsolatban jelzi nekik írt első levelében, hogy már eldöntötte: a gyülekezettel együtt imádkozva át fogják adni az illetőt a Sátánnak a test pusztulására, hogy a szelleme megmenekülhessen az ítélet napján. Mivel az illető ezt meghallva megtért a mostohaanyjával való szexuális kapcsolatból, végül nem került sor a dologra. Nem úgy Hümenaiosz és Alexander esetében, : „akiket átadtam a Sátánnak, hogy megtanulják, hogy ne káromkodjanak” (1Tim 1:20).
Mindkét esetben megfigyelhető azonban két fontos dolog. Az egyik az, hogy nem tyúkperekről, nem két-három embert érintő kérdésről volt szó, hanem az egész gyülekezet sorsát, jövőjét és az erkölcsi igazságot mélyen érintő botrányról. A másik pedig, hogy egyik esetben sem néhány laikus hívő döntötte el és alkalmazta a fegyelmezésnek ezt a módját, hanem mindig az apostol, aki a Szent Szellemre figyelve, nagy körültekintéssel gyakorolta az imának ezt a formáját. A korinthoszi gyülekezetben is, ahol Pál személyesen nem volt jelen, az apostol kezdeményezésére és tekintélye alatt, vele teljes egyetértésben imádkozhattak csak úgy a gyülekezet megbízott vezetői, hogy a renitens keresztényt átadják a Sátánnak. Végül még egy dolgot emeljünk ki ezzel kapcsolatban: a Sátánnak való átadás nem a gyülekezet keretein kívül tartózkodó ellenségek ellen alkalmazott imaforma volt, hanem a gyülekezet belső életét, rendjét szabályozó legvégső fegyelmezési eszköz.
Márk problémája
Pál első feljegyzett csodája is ilyen jellegű volt, még apostoli szolgálatának legelején. A Ciprus római helytartója mellett tevékenykedő okkultista hamis prófétára, aki minden erejével igyekezett a helytartót eltéríteni Pál igehirdetésének elfogadásától, az apostol ott helyben, : „megtelve Szent Szellemmel” mindenki előtt mondott ki átkot: : „Ó, te mindenféle csalással és becstelenséggel teli fia az ördögnek, minden igazságosság ellensége, nem szűnsz meg az Úr egyenes útjait elcsűrni-csavarni?! Most íme, az Úr keze van fölötted: vak leszel, és nem látod a Napot egy ideig!” (Csel 13:10-11) Az ítélő csoda azonnal bekövetkezett, s hatására a helytartó elfogadta a Jézus Krisztusba vetett hitet. Érdekes viszont, hogy az apostolokkal segítőként együtt utazó Márk az eset után elhagyta őket és hazament.
Hogy e mögött valódi feszültség állt, azt az is mutatja, hogy Pál késõbb hosszú idõn át semmiképp nem volt hajlandó Márkkal együtt szolgálni, mert nem tartotta õt erre méltónak, vállalva még azt is, hogy Barnabás – Márk unokatestvére – és közte is indulatos feszültség, megosztottság (paroxüszmosz) keletkezett, és elváltak egymástól. Sok Újszövetség-kutató megegyezik abban, hogy az anyja által nevelt gazdag, kissé talán elkényeztetett fiatalember, Márk, alighanem nem tudta egészségesen feldolgozni azt a kemény szellemi konfliktust, ami Pál és a szintén Isten nevében ellene fellépõ varázsló között lezajlott, ezért hagyta el õket. Pál viszont emiatt hosszú ideig alkalmatlannak tartotta õt Isten szolgálatára. Márk egyébként, bár nagyon fiatalon, már Jézus tanítványi köréhez is hozzátartozott, Pál pedig nem. Egyes teológusok ezért megkockáztatják még azt a feltevést is, hogy Márknak nem sikerült harmonizálnia a Hegyi Beszéd „áldjátok, aki titeket átkoz” elvét Pál tettével; sõt akár arra a következtetésre is juthatott, hogy az amúgy is farizeusi háttérbõl megtért kezdõ apostol – erõteljesen intoleráns múltjából fakadóan – súlyos hibát követett el, amikor „csípõbõl” megátkozta Barjézust. Hosszú évekbe telt, míg Márk belátta tévedését.
Ez utóbbi nézet ugyan csak egy feltételezés, mégis jól rámutat arra a kérdésre, amellyel az alábbiakban foglalkozni akarunk, s amely sok keresztényt foglalkoztat: hogyan harmonizálható az ellenség megáldásának a Hegyi Beszédben megfogalmazott, az apostoli levelekben is megerősített elve a fenti, szintén újszövetségi gyakorlattal? Vajon ezen a nem lényegtelen területen egy ennyire súlyos, feloldhatatlan ellentmondás húzódna végig az Újszövetségen? Vagy másról van szó?
