Hiszem, amit az Ige mond, és ugyanakkor reménykedem is. A reménység jövő idő, de ha azt mondod: „Hiszem, hogy majd valamikor megkapom a gyógyulásomat” - ez egyáltalán nem hit. Ez reménység, ami nem szerez gyógyulást neked.
Láttam remek embereket, akik meghaltak, mialatt ezt mondogatták. Csodálatos emberek, nagyszerű keresztények voltak, most a mennyben vannak, és egyáltalán nem beszélhetek róluk keserűen. Egyszerűen csak nem tudták, hogy mi a hit.
Hiszem, hogy meg fog gyógyítani! Ez nem hit! Ez reménység. Bármi, ami a jövőre mutat, jövőre néz, az reménység és nem hit. A hit azt mondja: „Ez az enyém, nekem ez már megvan.” A remény azt mondja: „Majd egyszer megkapom, egyszer meglesz.” Addig, amíg reménykedsz, a kérésed nem testesül meg és sohasem fog megvalósulni. De abban a pillanatban, amint hinni kezdesz, a dolog azonnal megoldódik.
Ez az a lecke, amit sok évvel ezelőtt megtanultam a betegágyon, ahol 16 hosszú hónapon keresztül feküdtem. Tulajdonképpen egész életemben beteg voltam: gyermekkoromban soha nem szaladgáltam és játszottam úgy, mint más gyerekek: nem volt normális gyermekkorom. 15 évesen pedig már teljesen ágyhoz kötött lettem. Egy orvos, aki a híres M. klinikán praktizált, azt mondta, hogy az én állapotomban senki nem élte még túl a tizenhatodik évét. Néhány hónappal a tizenhatodik évem előtt végleg fekvőbeteggé váltam és ott is maradtam, míg kb. 17 éves lettem.
Köszönöm Istennek a rengeteg jó könyvet és olvasmányt, amit ma írnak erről a tárgyról, de abban az időben még kevés volt belőlük. De ha voltak is, természetesen nem tudtam róluk, hiszen csak egy vallásos fiú voltam, aki a nagyanyja Bibliáját olvasta. De köszönöm Istennek, hogy ez ugyanolyan Biblia, mint a „teljes evangéliumi” Biblia. Sírtam és imádkoztam és azt mondtam: „Drága Uram, gyógyíts meg engem.” Könyörögtem neki, hogy gyógyítson meg, és több éjszakán keresztül, egész éjjel imádkoztam. Hadd mondjam el: ha fekvőbeteg vagy, akkor a nap 24 órájában nagyon sok időd van az imára.
Szeretném, ha tudnátok, hogy órákig imádkoztam, vég nélkül, nap mint nap, hétről hétre, hónapról hónapra, amíg újjászülettem, de mégsem volt eredmény. Imádkoztam, egyre imádkoztam, és biztos voltam abban, hogy Isten meggyógyított, mert megéreztem. Nem fizikailag éreztem, hanem egyszerűen csak „belül” éreztem, hogy meghallgatott. Fizikailag nem bizonyítható, hogy Isten meghallgatott, de beszélünk egy bizonyos szellemi átélésről. Ez az volt. A szívem nem dobogott szabályosan, és a lábam még mindig bénán hevert. Lábaim egyszerűen csak csontok voltak egy kis bőrrel, de semmilyen hús, semmilyen izom nem volt rajtuk. Sírni kezdtem, és azt mondtam: „Uram, én azt gondoltam, hogy meggyógyítasz és úgy éreztem, hogy már megtetted. Biztos voltam benne, de Te nem tetted meg.”
Egy ideig nem értettem ezt - kb. egy hónapig -, és még csak nem is néztem a Bibliára. Arra gondoltam, fel is adhatnám az egészet, mert nem jó üzlet, de akkor lekerültem a halál ajtajába, a halál torkába. Az ágyfejbe kapaszkodtam. Lehetett látni azt a helyet, ahol kapaszkodtam, mert minden díszítés lekopott onnan. Lényem minden ízével harcoltam a halál ellen. Azután visszatértem újra Isten Igéjére. Fiatalon annyira akartam élni, és annyira küszködtem a halállal! Képtelen voltam meglátni, hogy hol rontottam el, de megpróbáltam Isten Igéje alapján cselekedni. Akkor jött némi eredmény és ezektől a támadásoktól megszabadultam, de még mindig nem kaptam meg a teljes gyógyulást.
Végül 1934 augusztusának második keddjén, miután már tizenhat hónapja feküdtem a betegágyon, reggel fél 9-kor imádkoztam és azt mondtam az Úrnak: „Kedves Úr Jézus, amikor Te a földön voltál, azt mondtad: 'Amit könyörgéstekben kértek, higyjétek. hogy mindazt megnyeritek, és meglesz néktek.' Én azt kívánom, hogy meggyógyuljak. Te azt mondtad: „könyörgéstekben kértek', én kértem. Te azt mondtad: 'higyjétek'. Kedves Úr Jézus, ha Te testben itt állnál az ágyam szélénél, mint ahogy az anyám, és láthatnálak a szememmel, ahogyan láthatom az anyámat, és ha kinyújthatnám a kezem és rátehetném a kezedre és megfoghatnám azt. ahogy az anyám kezét, és ha te azt mondanád nekem, hogy az a baj, fiam, hogy te nem hiszel, akkor azt kellene mondanom kedves Úr Jézus, hogy ezt bizony nem jól mondod.”
