Isten népe azonban más csatornán keresztül is kap előrejelzést. A Messiás eljövetelét közvetlenül megelőzi az az idő, mikor Jézus Krisztus Egyháza az öröm korszakába lép. „Boldog nép az, amely megérti a kürt szavát; a te orcádnak világosságánál jár ez, oh Uram!” (Zsolt 89,16) Isten népének bibliai jelzőberendezése a kürt. Megfúvása rendszerint a nép összegyűjtését, harcba hívását, mozgósítását célozta, illetve királyi uralom megkezdődését, vagy új időszak beköszöntét adta hírül. Az evangélium bátor, határozott hirdetése ugyanezt a szerepet tölti be, ezért a kürt annak is szimbólumává vált. Az idézett zsoltárvers „kürtszava” nemcsak sófárzengést jelent, hanem örömkiáltást is! Ezt a jelentést szem előtt tartva, a zsoltárverset eképpen érthetjük: „Boldog az a nép, amely ismeri és boldog, ha hirdeti Jézus Krisztus evangéliumát, és természetesen ő maga is megérti és elfogadja." Ebben az esetben örömének ki nem apadó forrása maga a láthatatlan, ám valóságosan közöttük járó-kelő Úr lesz. „Forrásainak árja megörvendezteti Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait”. A zsoltárrészlet eredeti kifejezései szerint ezek azok a helyek, ahol ő megszáll, tartózkodik, sátorozik (Miskené-Él. Ezzel a szóval hozható összefüggésbe a 'sekina' kifejezés, amelyen a posztbiblikus zsidó irodalom, a Talmud nyelve kifejezetten Isten dicsőségének jelenlétét értette.)
Isten folyamai örvendeztetik meg városát; soha nem a „kiaszott, elepedt föld, melynek nincs vize”. A zsoltáríró Dávid így vall erről: „Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, melynek nincs vize; hogy láthassalak téged a szent helyen, szemlélvén a te hatalmadat és dicsőségedet (...) Mert segítségem voltál, és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem.” (Zsolt 63,8) Máskor folyóhoz kívánkozó szarvashoz hasonlítja lelkét. Ahogyan a nemes vad rohan át a rengetegen a víz illatát messziről megérezve, hogy szomját csillapítsa, s a folyóhoz érve üldözői nyomát veszítsék a vízben - úgy szomjazott lelke az élő Istenhez; s újra és újra azt kérdezte: „Mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?”
Ez a vágy szüntelenül vonzotta ahhoz a személyhez, akit ő így szólított: „Vigasságos örömöm Istene!” (Zsolt 43,4) Dávid egész lényét megragadta ez a nagyobb Élet, hagyta, hogy beburkolja és biztonságba helyezze egész személyiségét. „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztosságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,8-11) Ez a zsoltárrészlet felvillantotta a romolhatatlan, örökkévaló élet lehetőségét a halandó ember, mi több, az emberi test számára. Szavai közel egy évezred múltán sem veszítettek szellemi hatalmukból, s profetikusnak bizonyultak. Az apostolok ezekkel a múlhatatlan sorokkal világították meg a Messiás testben történő feltámadását: ami Dávid szája által kijelentetett, hazugság lett volna, ha magáról mondja:
„...nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.”
Dávid teste - mint minden elköltözött emberé - alá volt vetve a pusztulásnak, a szétbomlásnak. Azonban Dávid annak tudatában szólt így hogy Isten megesküdött: a Messiás az ő dinasztiájából fog születni test szerint. Dávid sírja közismerten Jeruzsálemben volt, és egyáltalán nem volt üres, a nagy király abban nyugodott. Ő az Eljövendőről állította, hogy nem lát pusztulást. Erre Simon Péter pünkösdi beszédében rá is mutatott: „Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatnia. Mert Dávid ezt mondja ő róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert Ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vigadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a seolban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Megjelentetted nékem az életnek útait; betöltesz engem örömmel a te orcád előtt. Atyámfiai férfiak, szabad nyílván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van. Próféta lévén azért, és tudván, hogy az Isten néki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székibe, előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott. Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.” (Csel 2,24-32) Mind Dávid profetikus soraiból, mind pedig a feltámadás tényét az emberek elé táró üzenetből kicsendül az a tiszta, felszabadult öröm, amit akkor él át az emberi szív és lélek, amikor megérzi: megszabadulhat a halál, az elmúlás rabságából, sorsa összekapcsolódhat az örökkévalósággal, átmehet a siralom völgyéből az „Isten szeretett Fiának országába”.
Ez a vágy szüntelenül vonzotta ahhoz a személyhez, akit ő így szólított: „Vigasságos örömöm Istene!” (Zsolt 43,4) Dávid egész lényét megragadta ez a nagyobb Élet, hagyta, hogy beburkolja és biztonságba helyezze egész személyiségét. „Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök. Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; testem is biztosságban lakozik. Mert nem hagyod lelkemet a seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van tenálad; a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.” (Zsolt 16,8-11) Ez a zsoltárrészlet felvillantotta a romolhatatlan, örökkévaló élet lehetőségét a halandó ember, mi több, az emberi test számára. Szavai közel egy évezred múltán sem veszítettek szellemi hatalmukból, s profetikusnak bizonyultak. Az apostolok ezekkel a múlhatatlan sorokkal világították meg a Messiás testben történő feltámadását: ami Dávid szája által kijelentetett, hazugság lett volna, ha magáról mondja:
„...nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.”
Dávid teste - mint minden elköltözött emberé - alá volt vetve a pusztulásnak, a szétbomlásnak. Azonban Dávid annak tudatában szólt így hogy Isten megesküdött: a Messiás az ő dinasztiájából fog születni test szerint. Dávid sírja közismerten Jeruzsálemben volt, és egyáltalán nem volt üres, a nagy király abban nyugodott. Ő az Eljövendőről állította, hogy nem lát pusztulást. Erre Simon Péter pünkösdi beszédében rá is mutatott: „Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldván; mivelhogy lehetetlen volt néki attól fogva tartatnia. Mert Dávid ezt mondja ő róla: Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert Ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vigadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a seolban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Megjelentetted nékem az életnek útait; betöltesz engem örömmel a te orcád előtt. Atyámfiai férfiak, szabad nyílván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van. Próféta lévén azért, és tudván, hogy az Isten néki esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székibe, előre látván ezt, szólott a Krisztus feltámadásáról, hogy az ő lelke nem hagyatott a sírban, sem az ő teste rothadást nem látott. Ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk.” (Csel 2,24-32) Mind Dávid profetikus soraiból, mind pedig a feltámadás tényét az emberek elé táró üzenetből kicsendül az a tiszta, felszabadult öröm, amit akkor él át az emberi szív és lélek, amikor megérzi: megszabadulhat a halál, az elmúlás rabságából, sorsa összekapcsolódhat az örökkévalósággal, átmehet a siralom völgyéből az „Isten szeretett Fiának országába”.
Forrás: Új Exodus Magazin, 7. évf. 2. sz. / 1995
