Röviddel apjuk halála után John és Charles hajón Georgia felé vették az irányt a Szent Klub két másik tagjával, azzal a szándékkal, hogy az amerikai bennszülötteknek az evangéliumot hirdessék. Az Amerikába tartó út során, 1735 októbere és 1736 februárja között súlyos viharokba kerültek. John és brit barátai már attól féltek, hogy halálukat lelik, és nem voltak benne biztosak, hogy üdvösség vár-e rájuk ez esetben. Élesen elütött a viselkedésük attól a pozitív képtől, amit a velük utazó német morvák nyújtottak, akik dicséreteket énekeltek és istentiszteleteket tartottak a viharok idején. A február 25-re eső napra, mint veszélyes vasárnapra emlékezve Wesley a következőt jegyezte be a naplójába:
"A harmadik vihar délben kezdődött, négykor már ádázabbul dúlt, mint korábban. Hétkor átmentem a németekhez. Már régen fölfigyeltem méltóságteljes viselkedésükre. Állandóan bizonyságát adták alázatuknak… Az istentiszteletüket bevezető zsoltár alatt becsapott a tenger, darabokra tépte a fővitorlát, elborította a hajót és beömlött a fedélközbe, mintha már elnyelt volna bennünket a mélység. Szörnyű sikoltozás tört ki az angolok körében, a németek meg nyugodtan énekeltek. Utóbb megkérdeztem egyiküktől: „Ti nem féltetek?” „Nem, hála Istennek” – hangzott a válasz. „No de az asszonyaitok és gyermekeitek csak féltek?” – kérdeztem tőle. „Nem, az asszonyaink és gyermekeink nem félnek a haláltól” – felelte szelíden."
Wesleyt megdöbbentette a válaszuk, és a vihar alatt tanúsított állhatatos hitük, ennek jóval azután is őrizte az emlékét, hogy a hajójuk épségben kikötött Georgiában. Bár eredetileg Wesley hittérítő munkát akart folytatni az amerikai bennszülöttek között, végül Savannah-ban nevezték ki lelkésznek.9 Ottléte idején egy Sophia Hopkins nevű nőhöz kezdett közeledni, akivel egy hajón jöttek át Angliából, de egy morva vezető tanácsára, akiben Wesley megbízott, úgy döntött, abbahagyja az udvarlást. Mikor aztán a hölgy igent mondott valaki másnak, Wesley nem volt hajlandó úrvacsorában részesíteni őt. Erre pert akasztottak a nyakába, ami lejáratta a szolgálatát. 1737 december 22-én elindult vissza Angliába. Nagyon zavarta a Georgiában töltött terhes időszak, és súlyos vívódáson ment át önbizalomhiánya miatt.
Fontos barátság köttetik
1738. február 7-én – ugyanazon a héten, amikor visszajött Londonba –, találkozott egy Peter Böhler nevű huszonöt éves morva misszionáriussal, akit a morva vezető, Nikolaus von Zinzendorf épp azelőtt rendelt ki szolgálatra. Wesley rendszeresen teológiai eszmecserét folytatott Böhlerrel. 1738 március 5-én Böhler arra buzdította Wesley-t, hogy akkor is a hitet prédikálja, ha a hit terén küszködik. Azonnal bevillant az elmémbe: „Hagyd abba az igehirdetést! Hogyan prédikálhatnál másoknak te, akinek magadnak sincs hited?” Megkérdeztem Böhlert, mit gondol, abba kellene hagynom, vagy nem? „Semmiképpen” – felelte. „De miről prédikálhatok?” – kérdeztem. „Hirdesd a hitet – mondta erre –, míg meg nem kapod, és utána, minthogy már megkaptad, a hitet fogod hirdetni!” Ennek megfelelően hatodikán, hétfőn hirdetni kezdtem ezt az új tanítást, bár a lelkem húzódozott a munkától. A legelső személy, akinek a kizárólag hitből való üdvösséget fölajánlottam, egy rab volt, akit halálra ítéltek. Több minden történt ezenközben, ami Wesley-t mélyen elgondolkoztatta. A rákövetkező héten, hogy Böhlerrel találkozott, Sámuel bátyja meghalt. Azután május 14-én és 20-án Wesley két igen őszinte levelet írt a mentorának, William Law-nak, aki akkor már tizenkét éve hatott a gondolkodásmódjára. Kétségbe vonta Law nézeteit és megkérdezte tőle, hogy miért nem tanított neki soha az üdvözítő hitről. A régi tanítás a törvény alatti gyötrődést eredményezte, míg a Böhler által tanított újabb kijelentés könnyűvé tette, hogy az ember egyedül Krisztusba vetett hit által teljes meggyőződésre jusson. Ahelyett, hogy a tetteivel kelljen kiérdemelnie az üdvösséget, bizonytalanságban élve, arra várván, hogy megtudja, vajon megkapta-e azt, azonnali üdvbizonyosságra juthat! Körülbelül ez idő tájt John testvére, Charles megbetegedett, és Böhler meglátogatta. Charles-nak meggyőződésévé vált ez az új tanítás, és ő lett a Szent Klub első képviselője, aki megtapasztalta az üdvbizonyosságot. Még ugyanazon a napon meg is gyógyult, 1738. május 21-én, vasárnap.
