2016. október 5., szerda

Bill Johnson - Sorsfordító pillanatok - Szeretet: John Wesley 1.

„Teljességgel kezedbe helyezem magam: tégy engem azzá, amivé akarsz, rangsorolj, akik közé akarsz, állíts munkába vagy tégy ki szenvedésnek, fogadj a szolgálatodba, vagy állítsanak érted félre, magasztaltassam fel érted, vagy tapostassam csizma alá, hadd teljesedjem be vagy legyek akár üres, hadd legyek mindennel bíró vagy épp nincstelen – én a rendelkezésedre bocsátom magam szabadon és szívből, rendelkezz mindenemmel, kedved szerint.” 
John Wesley

A legnagyobb élmény, amiben ember részesülhet, az Istennel való találkozás. Isten mérhetetlenül hatalmas – mégis micsoda kegye­lemmel és figyelemmel fordul felénk! Ismeri gyengeségeinket és törékenysé­günket, mindezt figyelembe veszi, és még többet is, amikor valakire ráhull a jelenléte. Gyakran a komfortzónánkon túl működik, de a füstölgő gyertyabe­let nem hajlandó kioltani (lásd Ézs 42:3). Az eredmény pedig az, hogy örökre megváltozunk. John Wesley jelentős történelmi alak, aki ma is hatással van az életünkre. Az Isten szeretetével való erőteljes találkozás változtatta meg őt.

Egy nagy jelentőségű szereplő

John Wesley (1703–1791) fontos szerepet játszott az Első Nagy Ébredés fel­lobbantásában, elindításában. Morva misszionáriusok játszottak közre hat­hatósan Wesley sorsfordító pillanatának előkészítésében. 1735/36-ban, egy Amerikába tartó hajóúton került kapcsolatba velük először, ahol megfigyelte, hogy viharok közepette is Isten békessége él bennük, és biztosak az üdvössé­gükben. 1738 februárjában – épp Londonban tartózkodott – Wesley egy má­sik morva misszionáriussal is találkozott, akit Peter Böhlernek hívtak. A mor­vákkal történt találkozások oly módon hatottak rá, hogy újragondolta, amit korábban teológiából tanult. Azután 1738. május 24-én vonakodva elment a morva hívők egyik összejövetelére a londoni Aldersgate utcában. Mialatt Lu­ther Márton Róma levélhez írt bevezetőjének egy részletét hallgatta, a szívét „különös melegség töltötte el.” Attól a ponttól teljes bizonyossága volt az üd­vösségében, mégpedig amelyet nem cselekedetek, hanem hit által birtokol. A megtapasztalása után azonnal elment a németországi Herrnhutba, hogy időt tölthessen az ott élő morva hívők között, és többet is tanuljon tőlük. Ugyan­ebben az évben szilveszter este már újra Angliában volt, ahol egy hajnalig tartó ima összejövetelen vett részt a testvérével, Charles-szal, George Whitefield evangélistával és még vagy hatvan személlyel. Isten „rájuk tört” az új év első napjának korai óráiban – ez lobbantotta fel a Nagy Ébredést. Röviddel ezután Wesley prédikálni kezdett a szabad ég alatt. Később John és Charles Wes­ley alapították meg a metodista mozgalmat, amelyből azután megszületett a szentség mozgalom, és a pünkösdi ébredést is nagyban befolyásolta.

Korai élete

John Wesley a tizenötödik volt tizenkilenc gyermek között (akik közül csak tízen érték meg a felnőttkort). 1703. június 17-én született egy anglikán csa­ládba, az Angliai Epworthban.4 1709-ben, hat éves korában John csodálatos módon megmenekült egy égő ház lángjai közül. Tizenévesen Isten ráütötte a bélyegét, amikor egy poggyászhordóként alkalmazott szegény emberbe bot­lott, aki mégis tele volt örömmel. Ez arra késztette Wesley-t, hogy felülvizs­gálja saját kereszténységét. Böjtölni és imádkozni kezdett, és önfegyelemre nevelte magát, hogy közelebb kerüljön Istenhez. 1720-ban Oxfordba költö­zött. 1725-ben diakónussá avatták az anglikán egyházban (ez a Christ Church katedrálisban történt), majd egy évvel később Oxfordban a Lincoln College tagja lett.5 Wesleyre ekkoriban nagy hatással volt Thomas Kempis műve, a Krisztus követése, Jeremy Taylortól a Szentségben élni és meghalni, valamint William Law két könyve, a Sürgető hívás az odaszánt és szent életre, és a Keresztény Tökéletes­ség.6 1728-ban már fölszentelt pap, 1729-ben pedig csatlakozik a „Szent Klub”-hoz – ennek a csoportnak a tagjai rendszeresen összejöttek, hogy bizonyos gyakorlatokkal naponta fegyelmezzék magukat, és könyörületet gyakoroljanak a szegények felé. A csoport létrehozásában George Whitefieldnek és John test­vérének, Charlesnak volt szerepe. Az oxfordi egyetemisták „metodistáknak” nevezték őket, mert a szellemi dolgokban szigorú önfegyelmet gyakoroltak.

A Kiadó engedélyével.