Miután a teológiai felfogása megrendült, a testvére pedig üdvbizonyosságot nyert, Wesley szíve kitárult. A hét elején még azt mondta, hogy „folytonos szomorúság ült a szívén.” Azután 1738. május 24-én szerda reggel öt óra körül kinyitotta a Bibliáját a 2Péter 1:4-nél, ami kiemelte számára, hogy részesülhet az isteni természetből. A Márk 12:34 is szíven ütötte, megértette, hogy nincs messze Isten országától. Később ugyanezen a napon meghívták a londoni Szent Pál katedrálisba, ahol ez volt a dicsőítő dal: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat!” Miután hetekig küzdött a teológiájában várható paradigmaváltással, akkor este vonakodva elment egy másik összejövetelre is. Érdekes megjegyezni, a szívében keletkezett ellenállás indította arra, hogy elmenjen.
Bár nagyon nem akaródzott, este elmentem egy társaságba az Alders-gate utcába, ahol valaki felolvasta Luther előszavát a Rómaiakhoz írt levélhez. Úgy negyedórával kilenc előtt – miközben [a reformátor] azt a változást jellemezte, melyet Isten kimunkál a szívben a Krisztusba vetett hit következtében, éreztem, hogy különös melegség tölti el a szívemet. Éreztem, Krisztusban bízom, egyedül Őbenne az üdvösségem tekintetében, és bizonyosságot nyertem a felől, hogy Ő elvette a bűneimet – még az enyémeket is –, és megmentett engem a bűn és a halál törvényétől. Teljes erőmből imádkozni kezdtem azokért, akiket különösen gyalázatos módon kihasználtak és üldöztek a múltban. Utána pedig nyíltan elmondtam az összes jelenlevő előtt, amit akkor éreztem először a szívemben.
Közvetlenül azután, hogy Wesley így átélte Isten szeretetét, máris kétségek és szellemi támadás össztüze zúdult rá. Az ellenség gyorsan megpróbálta lejáratni és ellopni azt, amit Isten épp az imént vitt benne véghez. Mint felidézi:
Miután hazaértem, sokat ostromoltak a kísértések, de segítségért kiáltottam, és megfutamodtak. Újra és újra visszatértek, és én ugyanannyiszor fölemeltem a szemeimet, Ő pedig „segítséget küldött az Ő szenthelyéről.” És ebben láttam meg a fő különbséget a jelenlegi és korábbi állapotom között. Persze minden erőmmel küzdöttem a törvény alatt is, és éppúgy a kegyelem alatt is. Ha nem is gyakran, néha akkor is felülkerekedtem, most viszont mindig én voltam a győztes.
Ha Wesley vevő lett volna az ellenség hazugságaira, és elutasította volna a szellemi megtapasztalását, azt puszta érzelmi túlfűtöttségnek ítélve, akkor elmulaszthatta volna azt a többet, amit Isten a számára tartogatott.
Miután a szíve „furcsamód megmelegedett”, Wesley többé nem érezte magát legyőzöttnek, mint korábban sokszor, hanem már ő volt „mindig a nyerő.” Megértette, az üdvösség egyedül a Krisztusba vetett hitből származik, és Isten kegyelme mindenki számára szabadon elérhető. Imádkozott az ellenségeiért is, és nyíltan bizonyságot tett arról, amit Isten véghezvitt benne. Legyőzte a félelmet, a kétséget és a kísértést. Mindjárt másnap, 1738. május 25-én a mennyei boldogság állapotát élvezte megváltójával. „Jézus Mester” már az ébredésem pillanatában a szívemben és a számban volt, és úgy találtam, minden erőm abban áll, hogy reá szegezem a szememet, s a lelkem egyre csak Őt várja… Ám az ellenség most is beoltotta a félelmet: „Ha valóban hiszel, miért nincs érezhetőbb változás?” Ezt mondtam (bár nem magamtól): „Azt nem tudom, de egyet tudok, »már megbékéltem Istennel«. És ma nem vétkezem, azt pedig Jézus, a Mesterem megtiltotta, hogy a holnapra gondoljak.”
Elindul a nagy ébredés
Röviddel a szellemi átélése után Wesley három hónapon át a morva keresztényeknél tanult a németországi Herrnhutban, mielőtt éppen az év vége előtt visszatért Angliába. A szilveszter éjszakát imában és Isten dicsőítésével töltötték a közösségével, és a kora reggeli órákban eltalálta őket valami ahhoz hasonló, mint ami pünkösdkor történt. Wesley följegyzése szerint:
1739. január elsején, hétfőn Hall, Kinchin, Ingham, Whitefield, Hutchins urakkal, Charles öcsémmel és még vagy hatvan testvérünkkel szeretetvendégségen voltunk a Fetter-lane-en. Hajnali három tájt, miközben kitartottunk az imádkozásban, Isten ereje hatalmasan kiáradt ránk, annyira, hogy túláradó örömükben sokan kiáltozni kezdtek, és sokan a földre estek. Amint az Ő fenségének jelenléte miatti félelemmel vegyes ámulatból és csodálkozásból kissé magunkhoz tértünk, egy emberként törtek ki belőlünk a szavak: „Dicsérünk téged, ó Isten, elismerjük, hogy te vagy az Úr!”
A szenteknek ez a közössége azt választotta, hogy együtt keresik Istent az új évre virradó éjjelen – és ennek következtében elindult a nagy ébredés. Néhány hónappal később, 1739 márciusában Wesley Whitefield bátorításával prédikálni kezdett a szabad ég alatt. Úgy beszélt az üdvösségről, mint ami csakis a Krisztusba vetett hit, s nem pedig jó cselekedetek és igazságos élet folytán nyerhető meg. Isten mély bűntudatra ébresztette az embereket. Még nagyobb sikerrel Wesley akkor hozta működésbe a belé helyezett kenetet, amikor a komfortzónájából kilépett. Amikor meghívást kapott, tovább prédikált a templomokban, de a mezőkön, kunyhókban és termekben is hirdette az igét, ha a templomokban nem fogadták. Végül különvált a morváktól, és megalapította saját metodista osztályait. 1739. május 12-én letették az első metodista közösségi ház alapkövét Bristolban. Ezenkívül Wesley pártolni kezdte, hogy olyan helybeliek is hirdessék az igét, akiket az anglikán egyház nem szentelt fel, és fölszabadította őket a szolgálatra. Abban az időben ez nem egyezett a szokásokkal, de kulcstényezővé vált a metodizmus gyors terjedésében.
