Wesley a Szent Szellem olyan megnyilvánulásait kezdte észlelni, amilyenekhez nem volt hozzászokva. 1739 nyarán ő és Whitefield megvitatták a dolgot.
"Lehetőségem nyílt beszélgetni vele [Whitefielddel] azokról a külső jelekről, amelyek oly gyakran követték Isten belső munkáját. Úgy találtam, az ellenvetései nagyrészt a tényanyagok vaskos félreértésén alapulnak. Ám másnap alkalma volt jobban tájékozódni: ugyanis alighogy az összes bűnöst Krisztusban való hitre hívta (igehirdetése alkalmazásaként), négyen máris lerogytak a közelében, szinte ugyanabban a pillanatban. Egyikük öntudatlanul és mozdulatlanul hevert a földön, a másik erősen remegett. A harmadiknak az egész teste görcsben rángatózott, de nem csapott zajt, csak nyöszörgött. A negyedik ugyanígy rángatózott, miközben nagy hangon és könnyek között hívta segítségül Istent. Mostantól – bízom benne – mindnyájunknak engednünk kell, hogy Isten úgy végezze a maga munkáját, amint neki tetszik."
Nehéz fölfogni, hogy az embereket miként vonhatja Krisztushoz valami, amit lehetetlen megérteni. Amiről sokan úgy tartják, hogy kellemetlenül fog érinteni másokat, az valójában vonzást gyakorol rájuk. E csodás evangélium misztériuma, hogy Isten úgy mutatja meg magát, ahogy neki tetszik, és elvárja az emberektől, hogy alkalmazkodjanak hozzá. Már csak ilyen ez a kiváltságos meghívás, hogy Jézus tanítványai legyünk.
Titokzatos találkozások örökkévaló gyümölcsökkel
Wesley nem csak olyan embereket látott, akik szokatlan testi manifesztációkat mutattak, hanem olyanokat is, akiket a földre sújtott Isten Szelleme, vagy különleges elragadtatásokban volt részük. 1742. június 12-én, amikor „a törvény igazságáról és a hit igazságáról” prédikált, mint visszaemlékezik, az igehirdetés alatt „többen halottakként zuhantak a földre, a többiek meg, a hit igazságáért nyögő bűnösök annyira kiabáltak, hogy a zajongásuk csaknem elnyomta a hangját. De sokan közülük csakhamar örömmel felemelték fejüket és hálaadásban törtek ki, mert meggyőződtek arról, hogy most megnyerték a lelkük kívánságát – a bűneik bocsánatát.”
Jelek történtek ezután is. Évekkel később Wesley – hogy többet megtudjon róla, mi is történik ilyenkor – elbeszélgetett olyan emberekkel, akik elragadtatásba estek.
"Főként Ann Thornnal beszéltem, és két másik személlyel, akiknek többször volt részük elragadtatásban. A következőkben mindannyian megegyeztek: 1. Amikor „elmentek” – ahogy az eseményre utaltak –, az mindig akkor történt, amikor a leginkább telve voltak Isten szeretetével; 2. Egy pillanat alatt bekövetkezett a dolog, minden előzetes jel nélkül, és elhagyta őket az érzékelés és az erejük; 3. Általában, bár ebben volt kivétel, attól a pillanattól egy másik világban találták magukat, és semminek nem voltak tudatában, amit a körülöttük levők tettek vagy mondtak.
Délután öt óra tájt hallottam, hogy himnuszokat énekelnek. Röviddel később megjelent Mr. B., és elmondta nekem, hogy (a tizenöt éves) Alice Miller transzba esett. Azonnal lementem, és ott találtam egy zsámolyon ülve a falnak támaszkodva, magasba meredő, nyitott szemekkel. Olyan mozdulatot tettem, mintha ráütnék, de mozdulatlan maradt a tekintete. Arcán a hódolat és a szeretet kimondhatatlan elegye fejeződött ki, miközben hang nélkül ontotta könnyeit. Kissé nyílt ajkai olykor megmozdultak, de ahhoz nem eléggé, hogy bármi hanggal járjon. Nem tudom, láttam-e valaha ilyen gyönyörű emberi arcot – néha mosoly ült ki rá, mintha szeretettel és hódolattal vegyes öröme okozná, de a könnyei továbbra is potyogtak, ha nem is olyan sűrűn."
Egy másik alkalommal, 1782. március 29-én Wesley egy barátjának segédkezett az istentiszteleten, amikor szokatlan jelként „egy halk, lágy és ünnepélyes hangra” lett figyelmes. Reggel és délután is prédikáltam a kérése szerint, és körülbelül ezerháromszáz személynek úrvacsorával szolgáltunk. Eközben egy halk, lágy, ünnepélyes hangot hallottam, mintha eolhárfa hangja lett volna. Öt vagy hat percig tartott, és sokakra olyan hatással volt, hogy nem tudták visszatartani a könnyeiket. Utána fokozatosan elhalt. Különös, hogy – amennyire tudom – senki más orgonistára nem lehetett gondolni. Este a mi termünkben hirdettem igét. Itt is megszólalt az a dallam, amelyet egyetlen művész sem tudna kiadni.
A könyvrészlet a Kiadó engedélyével történt.
