Wesley kapható volt az evangélium hirdetésére, és szinte kényszerítve érezte magát, hogy végezze a munkát, amelyre Isten elhívta, kerüljön bármibe. Bátran hirdette:
"Úgy tekintem az egész világot, mint parókiámat – olyan értelemben, hogy bármely részén vagyok is, illőnek, helyesnek és kötelességemnek tartom, hogy mindenkinek hirdessem az üdvösség örömhírét, aki hajlandó meghallgatni. Tudom, hogy Isten erre a munkára hívott el, és bizonyos vagyok abban, hogy áldásával kíséri azt."
A hit e nagy úttörője rendkívüli ellenállásokba ütközött és üldöztetést is szenvedett. 1745 júliusában például valami ahhoz hasonlót élt át, mint Jézus, amikor egyszerűen sértetlenül átsétált egy dühös tömegen. (Lásd Lukács 4:28–30) 1748 februárjában egy házban Wesley-t és másokat egy nagy csoport vette körül, és köveket kezdtek hajigálni, megpróbálván megölni őket. Wesley a következő bizonyságot jegyezte fel Isten szabadításáról:
"Miután betértünk a házba, nagy köveket kezdtek dobálni, hogy betörjék az ajtót. Azután, úgy ítélvén meg a dolgot, hogy ez jó időbe telne, felhagytak a tervükkel és mással próbálkoztak. Az ajtó fölött mind letördelték a zsindelyt a védőtetőn, aztán köveket zúdítottak be az ablakokon át. Az egyik vezérük nagy buzgalmában követett minket a házba, és most beszorult velünk. Ez nem volt ínyére, örömest kitört volna, de ez nem volt lehetséges, úgyhogy olyan közel jött hozzám, amennyire tudott, azt gondolván, hogy a közelemben biztonságban van. De amikor két lépcsőfokkal feljebb léptem és szorosan oldalt húzódtam, ahol némileg fedezékben voltunk, hátramaradt, és egy jókora kődarab homlokon találta, csorgott a vére, mint egy patak. „Ó uram, ma este meghalunk?” – kiáltotta. „Mit kell tennem? Mit tegyek?” „Imádkozzon Istenhez – feleltem –, Ő minden veszélytől meg tudja szabadítani!” Megfogadta a tanácsomat, és elkezdett imádkozni úgy, ahogy aligha tette, mióta megszületett. Akkor Mr. Swindells és én is imádkoztunk, majd így szóltam hozzá: „Nem maradhatunk itt, azonnal le kell mennünk.” „Nem mozgolódhatunk, uram, látja, hogy röpködnek a kövek” – mondta. Egyenesen áthatoltam a szobán, aztán le a lépcsőn, és amíg le nem értünk, egyetlen kő sem csapódott be. A tömeg éppen akkor törte be az ajtót, amikor leértünk az alsó helységbe, és betódultak a házba – mi pedig ezzel egy időben kisétáltunk egy másik ajtón. Egyikük sem vett minket észre, pedig öt méterre sem voltunk egymástól."
Egy másik alkalommal, 1748 augusztusában Wesley nagy veszéllyel került szembe, akár meg is kövezhették volna, amikor prédikált. Miként Isten Dávid által Góliátra hajított kövek röptét vezérelte, ugyanúgy irányította azokét is, amelyekkel Wesleynek akartak ártani.
"Egy órakor átmentem a Kereszthez Boltonban. Óriási volt ott a tömeg, bár sokan teljesen megvadultak. Amint hozzáfogtam a beszédhez, lökdösődni kezdtek, igyekeztek letaszítani a lépcsőről, ahol álltam. Egyszer-kétszer sikerült is nekik, de újra fölmentem és folytattam a mondandómat. Akkor köveket kezdtek dobálni, ugyanakkor egyesek mögém kerülve feljöttek a Keresztre, hogy leszorítsanak onnan; ezzel kapcsolatban nem tehetek róla, látnom kellett, ahogy Isten a legapróbb mozzanatokat is felülírja. Egy férfi épp a fülembe üvöltözött, amikor egy kő arcon találta, ettől elhallgatott. Egy másik felülről tört utat hozzám, őt meg homlokon csapta egy kődarab. Hátraugrott, ömlött belőle a vér, és nem jött közelebb. A harmadik viszont a közelembe ért, kinyújtotta a kezét, de abban a pillanatban egy éles kő elcsapta az ujjait. A kezét rázva nagyon elcsendesedett, amíg én befejeztem a szónoklatomat és odébbálltam onnan."
Egy másik, veszély előli menekülési kísérlet alkalmával Wesley csodálatos módon sértetlen maradt, amikor a lova rázuhant.
