John Wesley kiváló példát nyújt abban is, hogy ne ítélgessünk elhamarkodottan olyan dolgokat, amelyekkel nem vagyunk tisztában. A gyümölcsöknek időre van szükségük, míg megérlelődnek, és úgy tűnik, Wesley hajlandó volt ezt kivárni, majd megvizsgálni a gyümölcsöt. Ami ma a Szent Szellem kiáradásában történik, azt már nagyjából mind láthatták a nagy ébredésben is több mint kétszázötven évvel ezelőtt, olyan vezetők befolyása nyomán, mint amilyenek Wesley és Whitefield voltak. És bár George Whitefield eleinte aggodalmát fejezte ki amiatt, amit a Wesley összejöveteleken történtekről hallott, amikor látta a gyümölcsöket az emberek életében, hangnemet váltott. Az is meggyőzően hatott Whitefieldre, hogy a Szent Szellem ugyanazt kezdte művelni az ő összejövetelein is. Tudta magáról, ő semmit sem tesz érzelmi túlfűtöttségből vagy valamiféle sugallat hatására, ezért elismerte, hogy ezek a manifesztációk Isten Szelleme szuverén beavatkozásának az eredményei – azt pedig, amit Isten tett, teljes szívből fölkarolta. A hit eme hősei közül senki sem mert kezet emelni Isten munkájára csak azért, hogy a gyakorta bizony kritikus tömegek előtt a maga reputációját védelmezze. Ennek következtében Isten még többet bízhatott rájuk.
Emberek fölhatalmazása
John Wesley tudta, hogy az evangélium hirdetésének szerepe soha nem volt csupán egy bizonyos fajta vallási képzettséggel rendelkező, különleges embercsoport számára fenntartva. Míg a képzés lényeges, Wesley azt is tudta, hogy a kulturális változás bekövetkezéséhez egyfajta forradalomnak kell lejátszódnia a tekintetben, ahogy az emberek Krisztus követéséről gondolkodnak. „Templomi padbérlő” mivoltukból ki kell mozdulniuk oda, ahol az evangélium szolgálatának aktív részeseivé válnak. És Wesley életének ez volt az egyik legfontosabb aspektusa – számtalan hívőt szabadított fel az evangélium hirdetésére. Minthogy pedig az ellenállás fókuszát szétterítette egyetlen személyről sokra, a mozgalom ellenzőinek (helyesebben, az ellenségnek) nem volt világos, hogy ki is a célpontjuk, akinek a tenni akarását le kell törniük, vagy akit el kell pusztítaniuk. Igaz, ettől Wesley még komoly üldöztetéssel nézett szembe, mégis mozgásba hozott valamit, amit akkor sem lehetett volna megállítani, ha őt eltávolítják a színről. A hatékony vezetésnek elengedhetetlenül fontos része, hogy Isten népét felruházza készséggel annak megtételére, amire minden tanítványt parancs kötelez.
Sokak számára egy olyan rendszer létrehozása jelent kísértést, amelyben a vezetők pótolhatatlanokká válnak a dolgok jó működéséhez. Ám valójában a vezetők arra valók, hogy a szenteket felkészítsék a szolgálat munkájára. (lásd Efézus 4:11-12) Ahogy John Wimber fogalmazott, amikor a csodákkal kísért életről beszélt: „Mindnyájunknak játékba kell jönnünk.”
Megfizetni az árat
John Wesley-t kevesen bírálhatták, ami a Krisztus iránti elkötelezettségét illeti. Szinte minden képzeletet felülmúl, hogy mekkora szenvedéllyel hirdette az örömhírt. Tekintve azt az odaszánást, amellyel több mint ötezer cikk és könyv megírásával képzett ki másokat és négyszázezer kilométernél is hosszabb szolgálati utat tett meg lóháton, ennek az embernek egyszerűen hirdetnie kellett az örömüzenetet. Az Isten szeretetével történt találkozása lehetetlenné tette számára, hogy passzív maradjon az életben. Felfedezett valamit: Jézus nem vitt véghez mindent, csak azért, hogy nekünk már semmit ne kelljen.
A maga korában az egyházvezetés kevésre tartotta Wesley-t és az ajándékát. Nem felelt meg az ízlésüknek, mert túlságosan eltért a konvencióktól. Azonban ami az igazi kihívást jelentette a gondolkodásukat és befolyási körük biztonságát illetően, az az volt, hogy Wesley erővel prédikált. Isten megjelent a színen, amikor igét hirdetett. Az erő megnyilvánulása viszont arra kényszeríti az embereket, hogy döntsenek. Ez az erő olykor nekünk, máskor ellenünk dolgozik – ám ritkán maradhatunk tétlen szemlélői. Wesley erőteljes igehirdetése következtében a vezetők csatlakoztak Isten földi munkájához – vagy ellenálltak annak és bírálgatták azt. Sok klerikus kizárta Wesleyt a templomából. Mások megpróbálták tönkretenni a szolgálatát, vagy rosszabb esetben megölni őt. Ám az igehirdetésben mutatott szenvedélye példa nélkül állt. Következésképpen a hatalmi pozíciókba betonozott személyek számára fenyegetést jelentett. Az olyan szenvedélyt, mely az Istennel való találkozás tüzében fogant, nem lehet kioltani. Nem külső körülményeken múlik a fennmaradása. Természetét tekintve ez a szenvedély robbanékony, szinte vulkáni erejű. Isten aktív működése ez a hívőben, melynek ki kell fejeződnie mások felé, hogy az Ő szeretetét ők is megízlelhessék a maguk életében.
Utóirat
Imádkoznunk kell ebben az órában, hogy az egyház olyan találkozásban részesüljön Istennel, ami képessé tesz bennünket az evangélium ellenségeitől jövő kritikák elviselésére, akár vallási rendszeren belül, akár azokon kívül fejezik ki azokat. Akkor, és csak akkor jutunk el ugyanilyen áttörésre, amelyet majd egy másik nagy ébredés követ.
