Azt mondta: „Terry, szeretném, ha hazamennél, letérdelnél és elkezdenél szellemben imádkozni és dicsőíteni Istent”! Hirtelen összeszorult a gyomrom. „Nem tudom megtenni!” Sóhajtottam fel zavartan és éreztem, hogy ugyanaz a szívszorító érzés kezd feltüremkedni bennem. „Terry, meg kell tenned!” Mondtam neki gyengéden. Azután az ujjával az ablaküvegen keresztül az Ima Toronyra mutatott és azt kérdezte: „Látod azt a tornyot?” Kábultan bólogattam és azon tűnődtem, hogy mi köze van az Ima Toronynak a magány mindent elsöprő érzéséhez, ami azzal fenyegetett, hogy elnyel. „Terry mindaz, amit itt látsz előtted a kampuszon az bennem született elsőként a Szellemben való imádkozáskor és a magyarázat értelmezésével.„ „De Oral - kétségbeesve kiáltottam - hogy fog ez engem segíteni, hogy szembenézzek a Jan nélküli jövőmmel?” „Ez az egyetlen módja annak, hogy Evelyn és én túléltük a gyermekeink elvesztését,” - mondta - „ha nem imádkoztunk volna Szellemben és a magyarázatot nem kaptuk volna meg, akkor sohasem tudtuk volna meg, hogy Isten a törmelék halomból egy nagy csodát tud kovácsolni” .
Tudtam, hogy akkora már Oral végigjárta ezt a magányos völgyet, de olyan nehezemre esett felfogni, hogy ez az egyszerű dolog, mint a szellemben való imádkozás magyarázat visszanyerésével, el tudja mosni azt a brutális fájdalmat, ami felemésztett. Megköszöntem neki a segítséget és a tehetetlenség érzésével elballagtam úgy, hogy azt gondoltam nem tudom megtenni, amit mondott. Letaglózva éreztem magam és ráadásul azt mondta, hogy DICSÉRJEM AZ URAT! Hogyan is tudnám még egyszer dicsérni mindazok után, amik történtek! Megborzongtam. AMIKOR MEGPRÓBÁLTAM DICSÉRNI AZ URAT A SZAVAK VISSZAVÁGÓDTAK AZ ARCOMBA.
A következő nap korán reggel kitántorogtam az ágyból, és amikor elkezdtem dicsérni az Urat a szavak visszavágódtak az arcomba. Szó szerint éreztem, hogy az ördög ott csücsül a vállamon, ahogy megállás nélkül suttogtam: „Dicsérjétek az Urat. Dicsőség Istennek. Halleluja.” Azok a szavak olyan üresnek és jelentés nélkülinek tűntek! Aztán az ördög elkezdett gúnyosan vádolni engem: „Nos miért dicséred Istent? A feleséged halott!” De én csak folyattattam tovább: „Áldott a te neved Uram! Köszönöm Jézus!” Aztán újra megszólalt: „Mit köszönsz meg neki? Azt, hogy van három gyereked, akiknek most nincs anyjuk?” Körülbelül 15 perccel ezután a kedves dialógus után, kész voltam lerakni a kezeim és feladni. De hirtelen a szellememből a következő szavak jöttek fel a 34. Zsoltárból: „Áldom az Urat minden időben, dicsérete mindig ajkamon van!” Valami kattant bennem, amikor emlékeztem erre a pár szóra az Igéből még akkor is ha keserédesnek tűntek, ahogy kimondtam őket a könnyeimmel küszködve. Összeszorítottam a fogam és sírtam,: “Istenem nem értem ezt az egészet és lehet, hogy soha az életben nem fogom megérteni, de egy dolgot tudok, TE ÉRDEMES VAGY A DICSÉRETRE!“ És megvallottam: “Dicsérni foglak téged!” Bár tudtam, hogy azok a szavak a szívem mélyéről törtek fel úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki utoljára próbál a feltörni a víz felszíne fölé és kétségbeesetten egy kötelet próbál megragadni. Valahogy megragadtam a dicséretnek azt az egy szálát és jó erősen megkapaszkodtam benne. Körülbelül egy órán keresztül semmi változást nem éreztem... csak ugyanaz a tompa fájdalom lüktetett a gyomromban. De körülbelül két és fél órával hirtelen azt éreztem, hogy valami elkezdett feltüremkedni bennem, mint egy tomboló vízfal, ami éppen a gátat készült áttörni!
Fordította: Nagy Andrea
