Az Úr mindig jó teremtményeihez és igazságos velük: ez természetéből adódik. Viszont sem igazságosságából, sem jóságából nem következik, hogy a kegyelem ígéretét megadja azoknak is, akik fellázadtak ellene. Az ember elveszítette minden jogát, hogy igényt állítson Teremtőjével szemben, mert megszegte a tiszta és szent törvényt, amit kötelessége lett volna betartani. Az embernek nem jár más, mint büntetés. Ha Isten a szigorú törvényesség alapján kezelné az embert, el kellene ítélnie és meg kellene büntetnie. Ha kegyelmébe fogad egy bűnös teremtményt, az irgalmából és szuverén jóságából ered, számunkra érthetetlen módon fakad a Mindenható jóakaratából és nagylelkűségéből. A kegyelem ígéretei Isten határtalan szeretetéből erednek, és egyedül onnan. Nem eredhettek volna más forrásból. Az emberiség egyetlen tagjának sincs semmilyen természetes joga az áldás ígéretére, és az egész emberiség sem érdemli meg. Isten önként és jóindulatból tett ígéreteket az embereknek, aminek egyetlen indítéka a benne lakozó szeretet.
Isten azért döntött úgy, hogy ígéreteket tesz, mert ki akart választani olyan személyeket, akik a belé vetett hitből nyernek üdvösséget. Akiket Isten kiválasztott, azokat a Szent Szellem arra készteti, hogy Istent és a Jézus Krisztusban való hit által éljenek. A választottakat elvezeti a Jézusban való hithez, és mindazok, akik hisznek benne, kétségkívül arra a következtetésre jutnak, hogy az ígéretek nekik szólnak. Azok számára, akik hitetlenségben élnek és halnak meg, Istennek nincsenek abszolút és személyes ígéretei: ők nem a kegyelem, hanem a törvény hatálya alá tartoznak, és nekik nem ígéretek, hanem ítéletek jutnak. Ezek az emberek egy másik módszert részesítenek előnyben az ígérettel szemben, és végül elpusztulnak ostoba döntésük következtében. Az Úr választottjai letérnek az önmaguk erejéből és érdemeik által való üdvözülés útjáról, és rátérnek a hit útjára, nyugalmat lelve szívük számára. Hinni Isten Igéjében és bízni abban, akit Ő küldött, hogy Üdvözítőnk legyen – nem tűnik nagy dolognak, de valójában az: ez a kiválasztottság jele, a megújhodás bizonysága, az eljövendő dicsőség záloga. Tehát, ha valaki hiszi, hogy Isten igazat mond, és örök érdekeit az ő ígéreteire alapozza, az olyan szívre vall, amely megbékélt Istennel, olyan szellemre, amelyben jelen van a tökéletes szentség csírája.
Ha hiszünk Istenben, ahogy magát Jézus Krisztusban kijelentette, akkor minden ígéretében hiszünk. A belé vetett bizalom maga után vonja a bizalmat mindabban, amit mond: ennélfogva elfogadjuk Isten minden ígéretét, mint bizonyos és kétségbevonhatatlan kijelentéseket. Ha bízunk az egyik ígéretben, akkor nem kételkedhetünk egy másikban, tehát mindegyikben bízunk mint igaz ígéretben, és hisszük, hogy igaz számunkra is, hogy tekintettel van állapotunkra és körülményeinkre. Az általános állításokból konkrét alkalmazásokra következtethetünk. Ő, aki azt mondta, hogy üdvözíti azokat, akik hisznek benne, engem is üdvözít, hiszen hiszek benne, és minden áldásban, amelyben a hívőket részesíti, engem is részesít, mint hívőt. Ez logikus következtetés, és ezzel igazolhatjuk a hitet, amely szerint élünk, és amelyben megvigasztalódunk. Nem mintha megérdemelnék bármit, de ha Isten szabad akaratából megígért nekem valamit Jézus Krisztusban, akkor azt meg is adja nekem: ez reménységünk oka és alapja.
Első látásra az ember csodálkozik, hogy miért nem hisz minden ember Istenben. A kiválasztottság jelét mindenkinek magán kellene viselnie, hiszen Isten nem hazudik, és nincs okunk azzal gyanúsítani, hogy megváltozott volna, vagy nem tartja be a szavát. Mégis, az ember szíve oly álnok, hogy kételkedik a Teremtőjében. Gyűlöli Istenét, ezért nem hisz benne. Az ember Istennel szembeni ellenségességének legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy hamisságot merészel tulajdonítani annak, aki maga az igazság. ’Aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel. Aki nem hisz Istennek, az hazuggá teszi őt, mert nem hisz abban a bizonyságtételben, amellyel Isten bizonyságot tesz Fiáról’ (1Jn 5,10).
Hitre Hangolva - Keresztény blog, online magazin
