Emlékszem, egy este, istentisztelet után lekapcsoltam a villanyt a gyülekezeti teremben, ám ahelyett, hogy lementem volna a lépcsőn, leugrottam a kertbe. Ahogy ugrottam, belebotlottam valamibe a földön, elestem és kibicsaklott a lábam. A bokám olyat reccsent, mintha egy puskát sütöttek volna el, és tudtam, hogy eltört. Attól a pillanattól fogva nem tudtam ráállni a lábamra, nem tudtam a földet sem érinteni, így fél lábon elugráltam a lelkészlakig, kinyitottam az ajtót és bementem. Feleségem megkérdezte:
· Mi történt?
· Azt hiszem, eltörtem a bokám. Kiugrott és megsérült.
Láttam, hogy megdagadt. De nem tudtam pontosan, eltört-e vagy sem, bár az biztos, hogy nagyon csúnya formát öltött. Elkezdtem megemlékezni arról, amit Isten Igéje mond. Felhívtam Isten figyelmét arra a tényre, amit a szemem látott és érzékeim mondtak, tehát, hogy a bokám eltörhetett, és ez komoly dolog. Valóban nagyon fájt és gyötört. De felhívtam Isten figyelmét és az ördög figyelmét arra a tényre is, amit Isten Igéje állít arról, hogy meggyógyultam. Tudom, hogy a természetes szinten élő emberek, sőt még azok a teljes evangéliumi emberek is, akik természetes módon gondolkodnak - és a legtöbben ezt teszik -azt gondolják ilyenkor, hogy elment az eszed. Kénytelenek ezt gondolni. Hála Istennek, harminc éve egészséges vagyok! Ígyhát másnap reggel felkeltem és majdnem száz mérföldet vezettem egyhuzamban.
Több embertől hallottam egy szolgáló-testvér bizonyságáról. Egy ifjúsági táborban történt, hogy egy alkalommal, amikor fociztak, belecsúszott az árokba és eltört a bokája. A csont egy része ki is állt a bőréből. A többiek azt mondták, legjobb lenne bevinni a városba az orvoshoz. Az egyik testvér azonban megkérdezte, nem kíván-e inkább mennyei elsősegélyt. Ő azt mondta, hogy valóban inkább Istentől szeretné a gyógyulást. „Rendben van - mondta a testvér -, megkaphatod.” És elkezdett arról beszélni, milyen törött csontokat látott már meggyógyulni. Testvérünk ott ült tehát az árokparton, hajigálta azt az embert, és teljesen levette figyelmét a bokájáról és a lábáról. Azután ez az ember megkérte, hogy álljon fel, de abban a pillanatban, ahogy törött lábát a földre tette, elájult és elesett. A másik magához térítette, és beszélt még negyven percig, azután újra felállította az egészséges lábára, de ő megint elájult, amint a sérült lábára nehezedett. A másik megint fölélesztette és azt mondta: „Valahol eltévesztjük a dolgot. Istenem, hol rontjuk el?” Hirtelen felkiáltott: „ Ó, már értem, értem! Ezúttal, amikor felállsz, ne az ép lábadra állj. Állj rá a sérültre!” És a mi testvérünk egy cseppnyi fájdalmat sem érzett, mert abban a pillanatban tökéletesen meggyógyult.
