A két nép – ma
Isten két népe – amely valójában, lényegében egy lesz majd az örökkévalóságban, e jelenlegi világkorszakban azonban még mint „kibékíthetetlen jóbarátok” haladnak át a történelmen –, Izrael és az Egyház egy titokzatos párhuzamosságot mutatnak sorsukban. Az embernek gyakran van az az érzése, mintha a „testi Izraellel” ugyanaz történne a fizikai, látható szinten, mint ami az Egyházzal, a „szellemi Izraellel” szellemi, láthatatlan szinten. Például amíg Izrael a saját hazájában élt, állt a Templom, addig az ébredés dicsőségesen, megállíthatatlanul, erőben, tisztán söpört végig a Római Birodalom nemzetein. Pál és Péter apostol vértanúhalála után két évvel azonban kitört a zsidó háború, újabb négy évre rá elpusztult a Templom, majd három évvel később megkezdődött a két évezredes Nagy Szétszóratás. Ezzel párhuzamosan az Egyház elpogányosodott, fokozatosan bálványimádásba, bűnökbe és mindenféle okkult kultuszba sodródott, az igazi keresztények pedig eretnekként üldöztettek a hivatalos, középkori államegyház által. Míg a zsidók földjüktől távol, idegen nemzetek elnyomása alatt éltek, ugyanez valósult meg az igazi keresztényekkel szellemi, erkölcsi értelemben. „Hazánk”, a Szent Szellem jelenléte búvópatakként tűnt el, még a legodaszántabbak is csak különleges pillanatokban láthatták meg.
A reformáció áttörésével egy időben kezdett kibontakozni a zsidóság is a gettókból, egyenjogú polgárrá válásuk folyamata egybeesett a protestantizmus továbbgördülésével, amely főként a tengerentúl tudott kibontakozni. A cionizmus pedig gyakorlatilag pontosan egy időben kezdődött a Szent Szellem újkori kitöltésével, amely a pünkösdi mozgalomban öltött először testet. Akkor, egy évszázaddal ezelőtt Isten mindkét népe hazafelé vette az útját: a zsidóság Izraelbe, az igazi keresztények pedig a Szent Szellem jelenlétébe. Mindkét nép óriási lendülettel indult, és hatalmas ellenerőkkel szemben, abszolút kisebbségből érte el csodálatos áttöréseit. Izrael államának megalapítása után a pünkösdi–karizmatikus mozgalomban a gyógyító ébredések hullámai törtek át tömeges méretekben, nem látott mennyiségű csodával; s Jeruzsálem 1967-es elfoglalásakor mintha egy pillanatra össze is ért volna a két nép keze: a próféciák közös felismerése új reményt és lendületet adott a jövőre.
A párhuzamosság újra meg újra tetten érhető tehát. De mi történik ma Isten két népével? Amikor Izraelre tekintünk, vajon most is saját láthatatlan, szellemi harcunkat láthatjuk mintegy a látható, fizikai világba kivetítve? Talán, valamennyire, igen.
